Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1985 (92. évfolyam, 1-50. szám)

1985-11-17 / 44. szám

1985. november 17. Kétfajta magyar irodalom a badacsonyi hegyek lankáin, mert Magyarországon dollárért minden kapható. Otthoni „vonalhű’" kollégáik szintén rendelkez­nek hasonló földi javakkal, mert Kádárék kirakat-, „gulyás­­kommunizmusában” tombol a jólét. Nem panaszkodhatnak a „baráti szomszéd államok” bértollnokai és kitűnően honorált „agynevelői” sem, mert közepes tehetségük dacára jómódban él­hetnek és „műveiket” nemcsak az anyaországban, hanem a kapi­talista-imperialista államokban is előszeretettel terjesztik. Termé­szetes ez, hiszen a nyugati újságok tudósítói inkább a renegát író pompás palotájában pihenik ki a bőséges vacsorával és italozással meghosszabbított sajtóértekezlet fáradalmait, mint egy munkás­­szálláson. Itt, a szabad vélemény­nyilvánítás területén is nép­szerűbbek a „békehirdetők”, mint az ellenállók, mert a hősök ideje lejárt és kétszínű köpönyegforgatók uralkodnak a világ felett. Mi jár azoknak, akik egy jobb, nemesebb és szabadabb jöven­dőért küzdenek? Magyarországon házkutatás, rendőri felügyelet és büntetés, az elszakított területeken verés, kínzás, börtön vagy „halálos baleset”; itt a szabad emigrációban gúny, rágalmazás és „lefasisztázás”. Honoráriumról természetesen nem is álmodhat az író, aki legtöbbször nehéz fizikai vagy hivatali munkával keresi meg mindennapi kenyerét és csak nyolc órai munka után írja köny­veit és cikkeit. Az anyanyelvi konferenciák és „külföldi kirendeltségeik” a kö­­vetségi kultúrcsoportok dacára, továbbra is megjelennek nemzeti szellemű újságjaink, folyóirataink és könyveink, melyekkel az idei Világkiállításon is részt vehettünk. Jónevű angol és osztrák könyvkiadó vállalatok között kapott helyet a magyar emigráció 6x2 méteres, ízlésesen díszített fülkéje. 1956-os szabadságharcunk 30. évfordulója előtt a magyar történel­met ismertettük magyar-német-angol nyelvű könyveinkkel a hon­foglalástól napjainkig. Ez alkalommal került a nyilvánosság elé vitéz G. Payer András színes képekkel gazdagon illusztrált, német nyelvű, luxus kivitelű, történelmi összeállítása: az ARMATI HUNGARORUM. A nyomdafestéktől még nedves nagyszabású műben tizenkét hadtörténeti szakember foglalkozik Magyarország történelmével a népvándorlástól kezdve 1956-ig. Tíz évig készült ez a könyv és megjelenését a Körösi Csorna Társaság tette lehető­vé. Igen érdekes, hogy a szomszéd csarnokban kiállító magyar állami vállalatok területén is felfedeztünk egy hasonló kétkötetes munkát, melyből azonban hiányzik az, ami az ARMATI HUNGA­­RORUM-ban megtalálható: magyar honvédek önfeláldozó harca a szovjet hadsereg ellen, mert ők nem Hitlert támogatták, hanem Magyarország területét védték. A „népi demokratikus” hadtörté­nelmi könyv több oldalon keresztül foglalkozik a magyarországi fegyveres „partizánmozgalommal”, amit újabban Kádárék fedez­tek fel és a legendák babonás világába tartozik. Külön fejezetben lelkendeznek a „felszabadulásról”, láthatunk „eredeti” fényképe­ket kacagó leventefiúkkal parolázó orosz katonákról, és kenyeret osztogató „ivánokról”. Régi verkli ez, még akkor is recseg, ha újra olajozzák! Felfedeztem még egy érdekes könyvet az államosított magyar kiadóknál: az üldözött papok betűrendes lexikonját. Persze nem Rákosiék és Sztálinék, hanem Hitlerék áldozatairól van itt szó. Érdeklődéssel kerestem Mindszenty nevét a könyvben, és meg is találtam. Tanulságos böngészés volt ez, mert megtudtam, hogy Mindszenty Józsefet 1944-ben letartóztatták a nyilasok és fogsá­gából a szovjet hadsereg szabadította fel őt. „Mindszenty további sorsának ismertetése nem tartozik e mű keretei közé ..." — világosítja fel olvasóit az értelmes szerző, így is lehet továrisok, ami kellemetlen, az kimarad! De menjünk vissza az emigráns standra, hol a kitűnőnek ígér­kező ARMATI HUNGARORUM mellett több szenzációs újdonsá­got is találhatunk: Dr. Töttösy Ernő: TÉBOLY című könyvében részletesen leírja a Rákosi-korszak börtöneiben alkalmazott „gyógykezelést”, mely­­lyel művi tudathasadást tudtak előidézni áldozataikban, akik még azt is bevallották, amit nem követtek el. A szerző rendkívül izgalmas korrajza rövidesen német, francia és angol nyelven is meg fog jelenni. Ugyanígy le kell fordítani világnyelvekre Erdey Sándor: A RECSKI TÁBOR RABJAI című könyvét is, mert ez az érdek­feszítően leírt élménysorozat egyedülálló a kommunista terror korszakának irodalmában. Külön érdekessége a „recski könyv­nek”, hogy „Szamizdat zsebkönyv” kiadásban megjelent Buda­pesten is. A recski zsebkönyvön kívül több illegális kiadás került bemu­tatásra, a magyar ellenálló írók lapja, a BESZÉLŐ és Orwell oda­haza magyarra fordított művei, az 1984 című ma is aktuális pesszi­mista utópia, és az ÁLLATI GAZDASÁG (ANIMAL FARM), a kommunista termelőszövetkezeteket kigúnyoló szatíra. Dr. Dabas Rezső Kanadában megjelent BURGENLAND ÁLARC NÉLKÜL című történelmi adattára és kitűnő stílussal írt tanulmánya, Magyarország nyugati végeinek állít maradandó emléket. Nemcsak forrásmunka ez a könyv, hanem politikai állás­­foglalás és ébresztő kürtszó az alvó magyarok számára. Mózsi Ferenc ízléses borítójú Mindszenty-füzetével és VERS­VISSZAFOJTVA című verseskötetével, Szőke Klára: NÉGY HÉT PÁRIZSBAN című sírva-nevető, igazi emigráns könyvével szere­peltek a kiállításon. Négyesy Irén: KŐVIRÁG, VASVIRÁG, TŰZVIRÁG és MARGIT verseskötetei új színekkel gazdagí­tották az amúgy is bőséges kiállítási anyagot. A szabad világ minden részében működő magyar emigráns szervezetek közreműködésével jelent meg a FÜGGETLEN FÓ­RUM. Kéziratos tiltott magyar irodalom a Kárpát-medencében, ami hamarosan az emigráns magyar írók és szervezeti vezetők kiapadhatatlan forrása lesz. A Nemzetőr kiadása Dr. Csernohorsz­­ky Vilmos: ERKÖLCS ÉS POLITIKA című cikk- és tanulmány­­kötetét igen ízléses kiállításban. Fiala Ferenc könyvei mindig szenzációt jelentenek az igényes olvasóközönség számára, így örömmel fogadták az EGYSZERŰ TÖRTÉNET ÉS EGYÉB HISTÓRIÁK című fájdalmasan igaz elbeszéléseit. Természetesen helyet kaptak, kis kivétellel az összes magyar emigráns folyóiratok, az ÚJ HÍDFŐTŐL kezdve a párizsi IRO­DALMI ÚJSÁGIG. Nem hiányoztak a vallásos könyvek sem, többek között P. Szőke János püspöki helynökünk MAGYAR EGYHÁZI TÁJÉKOZTATÓJA és az EVANGÉLIUMI KIADÓ zsebkönyvei. Mindezt kiegészítették a NUMISMATICA HUN­­GARICA emlékérmei és az ezüstfurulya művészének: Foky- Gruber Gyula lemezei és kottái. Érdemes volt mindezt ilyen részletesen leírni, mert kevesen ismerik emigráns kultúránk kincseit. A FRANKFURTI KÖNYV VILÁGKIÁLLÍTÁS nem könyvvásár és nem könyvpiac, mert eladni semmit sem szabad. A világ legnagyobb nemzetközi irodal­mi tájékoztatója ez, a kulturális közvéleményirányítás fóruma. Tapasztalatból tudjuk, hogy minden politikai változás (különösen Magyarországon), az irodalomból indul és főleg a szabadság szelleme azon keresztül jut el a tömegekhez. Ezt tudják a világot irányító hatalmasságok is. Németország kancellárja, Helmut Kohl is meglátogatta a magyar emigráció részlegét és hosszasan időzött könyveink között.­­ Természetesen a német nyelvű könyvek érdekelték. Az évenként ismétlődő Frankfurti Nemzetközi Könyv Világ­­kiállításon szerzett tapasztalatok bizonyítják, hogy kétfajta magyar irodalom létezik: az ezeréves történelmi világnézetünkhöz hűséges nemzeti- és a hódoltsági gyarmat-„irodalom”. Nem mes­terségesen húzott határok, hanem elvi szempontok választják szét a két egymástól lényegesen különböző irányvonalat. Ez a vonal, mint vörös esik húzódik végig az úgynevezett Magyar Népköztár­saság, a Trianonban elszakított területek és az öt kontinensen szétszórt emigráció szellemi életén és ellenséges csoportokra osztja íróinkat. A Magyarok Világszövetségének budapesti központja, az otthoni „anyanyelvi konferenciák” rendezésével nem enyhíti, hanem inkább kiélesíti ezt a polarizációt. Világosan látható a hát­térben meghúzódó moszkvai irányítók taktikája: külföldön tevé­kenykedő emigráns szellemi vezetők segítségével befagyasztani a magyarországi egyetemi ifjúság évről évre erősödő hazafias mozgalmát. Nevetségessé válik az alig megszületett BESZÉLŐ, MOZGÓ VILÁG, SZAMIZDAT és a bázisközösségek ellenállása, ha az ellenség Amerikában vagy Németországban élő papokat, írókat, tudósokat és képzőművészeket állít sorai közé. Mit akar­nak ők otthon, ha még a nyugati — „kapitalista” — emigránsok is kiegyeznek Kádárékkal és megbékélnek az elnyomó szovjet rend­szerrel? Hadviselés ez a javából, méghozzá olyan katonákkal, akik nem is tudják, hogy nemzetük ellen harcolnak. Mit kapnak ezért jutalmul? Hazautazhatnak, csillogtathatják szónoki képességeiket „hivatalos fórumok” előtt, kezet rázhatnak prominens párthatalmasságokkal, diplomata szerepben dülleszt­­hetik ki a balatoni turista-vendéglőkben tekintélyesre hizlalt pocakjukat, sőt egy kis házacskát is vásárolhatnak öregségükre Nyitrai Gyula: Herceg a Kremlben? Kevés kényúrnak volt olyan korlátlan hatalma a törté­nelem során, mint a mindenkori orosz cárnak. A puszta létezés jogával is csak a használati tár­gyak szintjén rendelkező alatt­valók, a létezésükért is szinte bocsánatot kérve hordták vállu­kon a bálványt, a fel sem fog­ható távolságban trónoló ural­kodót. A moszkvai Kremlben, a zsarnokok palotájában ma sem más a helyzet, csak az el­nevezés változott. A szovjet­ kommunista párt első titkárá­nak hatalmát ugyanúgy nem korlátozza semmi, mint — te­szem azt — Nagy Péterét. Sőt! Az uralkodóknak néhány haté­kony ellenzékük akadt a hata­lomra vágyó főurak között, de a kommunista cár döntései ellen nincs vétó. Amikor Gorbacsov átvette, pontosabban: magához ragadta a jelképes kormánypálcát, vi­lágszerte nagy várakozás előzte meg országlását, hiszen vala­milyen formában minden em­bert érint, hogy milyen politi­kus, milyen elvek szerint alakít­ja az egyik szuperhatalom napi politikai gyakorlatát. A jó svá­­dájú és a magatehetetlen aggas­tyánokhoz képest szinte üdítő­en fiatal, új pártvezértől nem is titkoltan azt várták, hogy észre­veszi: nagyon megváltozott a világ az elmúlt néhány évtized­ben, és aki nem alkalmazkodik, az háttérbe szorul, elveszíti a hi­telét. Az első hetek érthető csend­je és szokásosnak mondható tisztogató akciói után roppant gyorsan szertefoszlottak az illú­ziók. A leggyilkosabb sztálinis­ta stílusban morzsolta fel ellen­zékét, utasította vissza az afga­nisztáni népirtás befejezését, a minimális emberi jogok biz­tosítását a szovjet állampolgá­rok, az orosz iga alatt szenvedő, mindenükből kiforgatott nem­zetiségek számára. A világ meg­csodálta a valóban kellemes megjelenésű Raisza Gorbacso­­va pompás Cartier ékszereit és nem gondolt arra, hogy a fülbe­valóért annyit fizetett London­ban, amennyit egy nagyon szor­­galmas szovjet állampolgár egy év alatt keres. Megcsodál­tuk a Kreml urának jól szabott öltönyét, világfias magabiztos­ságát és meglepődtünk, amikor nyilatkozatot adott, világpoliti­kai kérdésekben mondta el a vé­leményét. Elcsodálkoztunk, mert olyan benyomásunk tá­madt, hogy megállt az idő. A legsötétebb sztálini korszak szelleme kísértett, nem változ­tak a szólamok, minden kétsé­get kizáróan meggyőződhet­tünk róla, hogy az az ember, aki talán a legtöbbet tehetné a mos­tanában háború nélkül is na­gyon megpróbált emberiség bé­kéjéért, olyan felfogást képvi­sel, amelytől végigfut a hideg minden józan ember hátán, mert az egész világot a saját felségterületének tekinti és nem is nagyon vigyáz arra, hogy ez ki ne derüljön. Óriási volt a várakozás, amikor Gorbacsov Párizsban a francia államfővel találkozott, és óriási volt a csalódás is. A nagyszerűen felkészült francia újságírók a szakma legjobb eré­nyeit csillogtatva olyannak mu­tatták be Reagan elnök novem­beri tárgyaló partnerét, amilyen az valójában. Tökéletesen hi­ányzik belőle a képesség, hogy felfogja, érzékelje és magáévá tegye az emberiség közös nagy gondjait, a bizonytalan jövőtől való félelmet, pedig ő az az em­ber, akinek egyetlen, komoly, megfontolt és beváltott ígéreté­től holnaptól nyugodtabban alhatnánk valamennyien. Mi, akik ezekben az ellentmondá­soktól terhes időkben, az egész egyetemes emberi kultúrát fe­nyegető veszélyek közepette népesítjük be a földgolyót. Sajnos, nem egy igazi grand-seigneur uralkodik a cá­rok palotájában, csak egy kis­szerű diktátor, akinek a legfőbb, illetve — a jelekből ítélve — az egyetlen komoly gondja, hogy hogyan szilárdíthatná meg még jobban a hatalmát. Ha valaki­nek kételyei vannak, az olvassa el a Gorbacsov párizsi látogatá­sával kapcsolatban napvilágot látott értékeléseket és a legfelső szovjet vezetésben végrehajtott tisztogatásról szóló híreket! TŰZ TAMÁS: NOVEMBER 22 úgy amint van úgy ahogy mindig is volt Cecíliát ma köd tömjénezi a nap gyáván a fellegekbe iszkolt Cecíliát így észre sem veszi pedig nekem napom e vértanú lány zenés járású zengő csillagom ki rámhajolt az ólomsúlyú órán mikor nem volt már semmi fény se nyom mikor az esti hűvös szellőjárás sóhajokat és vér szagot hozott mikor nem volt kint nem volt megállás mert minden aki és az átkozott ő volt nekem akkor a varázslámpa ki elvitt engem a szabad karámba KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 5. oldal *Érzelem, érzés, hangulat Játszunk, játékos az élet — szól bennem a gondolkodó és hallgatok rá. Gondolkozzunk — szól bennem a gondolkodó ész és gon­dolkodom. Érezz, érezd meg érzéseidet — folytatja bennem a gondolkodó, és rákérdezek: de mit tegyek e háromság harmadikéval, a hangu­lattal? A hangulat, az élet veszedelmes játéka bennünk — mondja a gondolkodó bennem, és rábólint az életet immár jól megtapasz­talt, még mindig tapasztaló. Gondolkozom, mérlegelem és nézem bennem a gondolkodó munkáját. Az érzés — hallom, látom — olyan általános, hogy alig más, de ennyi: életünkből fölszökkenő energia. Erő, mely megmutat­kozik, föltör és a fölszínre lép, ott aktív. A megérzés — hallom és látom — már mérlegelés. Állás­­foglalás. Már együttérzés. Melléállás. Érzésünk, ami fölszökkent, elhelyezkedik bennünk. Odaáll amellé, ami megjelent bennünk: elfogadja, elveti, értékeli, lebecsüli, nagyra tartja, semmibe veszi, szereti, nem szereti... Jó, jó — válaszolja bennem a figyelmesen gondolkodó, de a harmadik, a harmadik! " A harmadik: a hangulat — mondja az élet. Hallom, látom és tapasztalom mindazt, amit mond az élet. Hangja nyugodt, mérsékelt, mégis határozott, több, figyelmeztető: a hangulat életed veszedelme. A hangulat magasba dob és mélybe vet. Hangu­latod magasan-mélyén valahogy kiestél helyedből, nem vagy jó bírája magadnak, környezetednek, Istenednek. Azaz bírája, elbírálója vagy. Te vagy a központ, a legjobb, te a szárnyakon lebegő angyal, — vagy: semmi se jó, senki se jó, hát az Isten hogyan engedheti meg ezt, meg azt? ... Ugye, érted? Ha hangu­latod rádcsap, szikrázol, mint a kovács kalapácsa alatt a tüzes vasszilánk, de íme, elhűl a tüze — kialszik a fénye, és már, mint salak hull a piszkos földre. Ha „bal lábbal” keltél fel, süthet kint a nap, benned sötét marad. Mindenki, aki közeledbe ér, bocsánatot kérhet, hogy él! Tőled kérhet bocsánatot... A feleségek tudják ezt. Mikor a férj a rosszkedv megszállottságának foglya, mikor a levertség pszichózisában él, jaj nekik, ha kardot rántva hadakoz­nak a lesújtott férj feje fölött. Az okos, a tapasztalt feleség tudja, hogy békét kell hagyni szegénynek, majd kilábal pszichózisából, megszállottságából, rossz hangulatából, depressziójából... Honnan tudod ezeket — kérdezi most meglepve tőlem az élet. Tőled tudom, okos emberek írásaiból és tapasztalataiból. A magaméból. Honnan vannak ilyen tapasztalataid? — faggat tovább, talán csak azért — hogyha felelek — megjegyzem magamnak a fele­letet. Élek, érzek, megérzek — és sajnos hangulatok embere is vagyok — felelem kicsit pironkodva. Jó, jó — bólint az élet — és hozzáteszi: most szaladj és játszd tovább emberien gyerekes játékaidat! Dies irae II. Szappanbuborékot fújsz magadnak, beleülsz és lebegni látszol mindenek fölött, az éggel komázol és megütközött képpel bírálod a földet, amit, ha lehűlsz úgy mászod, mint a kukac fejét föl-fölemelve és a sárba vissza-visszaesve! — De most szappanbuborék, szállsz és az ég szivárványt burkol köréd. Csodálod magad, ezt a látványt, a kölcsönkapott színt, a fényt. S ha szétpukkadtál? Ó, hogy a semmibe esel! Körötted az elveszett idő gólyacsőre kelepel s te beletűnsz, ahonnan jöttél a sárba. Készülj, készülj, mert ideje, a nagymosásra! különösen Kiss Ernő: ZWISCHEN ZWEI STERNEN (Két csillag között) című regénye, amit már olvasott is. Honnan szakít magá­nak időt arra is, hogy még emigráns könyveket is elolvasson? Sajtókonferenciánkon a jelenlevő magyar írók olvastak fel műveikből német nyelven, majd a nyilvánosság elé tárták a NUMISMATICA HUNGARICA memorandumát, Dr. Szilvay Gyula professzor munkáját. Ez a tanulmány is megfelelő helyre­­igazítás, kritizálta a nyugatnémet újságok magyarellenes cikkeit és követelte nemzetünk jogainak elismerését. Ezzel befejeződött a kiállítás. Abban a reményben búcsúztunk egymástól, hogy jövőre méltóképpen megünnepeljük az 1956-os szabadságharc 30. évfor­dulóját. A Frankfurti Nemzetközi Könyv Világkiállítás magyar emigrációs pavilonjának részlete

Next