Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1985 (92. évfolyam, 1-50. szám)
1985-05-05 / 18. szám
Irányi László püspök körlevele a magyarsághoz Mindszenty József bíboros halálának tizedik évfordulója alkalmából Kedves Híveim! Amikor 1975. május hó 6-án Mindszenty József bíboros, prímás, esztergomi érsek elhalt, a XX. század Magyarországának legnagyobb egyénisége távozott el az élők sorából. De lapozhatunk tovább a magyar história lapjain viszszafelé; nagyon messzire kell mennünk, hogy hozzá még csak hasonlót is találjunk. Személyisége ötvözete volt azoknak a nemes tulajdonságoknak és erényeknek, amelyek egy magas méltóságot betöltő személyt történelmi egyéniséggé emelnek, és példaképpé magasztosítanak eljövendő századok nemzedékei számára. Miben rejlett eme magyar főpásztornak — aki életszentség hírében hunyt el — a nagysága, amely őt otthon és külföldön eszményiséggé emelte? Az esztergomi érseki szék, amelyet betöltött, főpásztori feladatain túl közjogi méltósággal is felruházta a bíborost. A magyar történelemben a prímás érsek, aki a német-római birodalom hercegi címét is viselte, történelmi alkotmányunkban gyökerezően az államéletben is vezető szerepet játszott. Az 1945—46-os években végbement mélyreható és tragikus politikai változások ettől ugyan az esztergomi érseket megfosztották, azonban a bíboros tudatából és a nemzetközfelfogásából nem lehetett ezeket a sok tekintetben Szent Istvánra visszamenő közjogi elkötelezettségeket egy hamarjában létrehozott „új alkotmánnyal” eltörölni, illetve hatálytalanítani. Ez a szinte misztikus történelmi háttér, a „több mint 900 év jogán az ország első zászlósura” szabta meg a bíboros számára súlyos felelősségének határait, s ezt ő maga a következőkben fogalmazta meg: „Akarok lenni népem lelkiismerete, hivatott ébresztőként kopogtatok lelketek ajtaján, a föltetsző tévelyek ellenében az örök igazságokat közvetítem népemnek és nemzetemnek. Ébresztgetem nemzetünk megszentelt hagyományait, amelyek nélkül egyesek talán igen, de a nemzet nem élhet.” Mindszenty számára kijelentései elsősorban őt magát kötelezték. A magyar politikai élet egyik 1946-os vezető személyisége mondotta róla: „Mindenki úgy érezte, mintha az egész ember valami eleven acél volna, amely engedni és törni nem hajlandó.” Számára főpásztori hivatása és morális közjogi feladatköre karizmatikus egyéniségében oszthatatlan egységgé kovácsolódott össze, úgyhogy kívülállók vagy mindenre elszánt ellenségek a bíborosi tatárban sokszor csak tógát láttak. Amit Mindszenty viselt, az nem volt sem az egyik, sem a másik, mert ő köntöst hordott, az apostolok öltözetét. Őt Krisztus küldötte a magyarságnak, hogy hitet tegyen és valljon egy népnek és népért, amikor — mint ő írja — „a nyomor szélére jutottunk, és itt ülünk a népek útján szégyenkezve, bajokkal elhalmozva és keserűséggel eltelve”. Ebben az apokaliptikus eseményáradatban apostoli személyisége meg is határozta a sorsát. Harc jutott neki osztályrészül, amelyet ő szellemi fegyverekkel vívott, míg ellenfelei az erőszak minden eszközével törtek életére. 1948 karácsonyán bekövetkezett letartóztatásáig — amely életében a harmadik volt — felemelte szavát a vallásszabadság gyakorlása, különösen a hitoktatás érdekében, küzdött Krisztus törvényeinek az államéletben való érvényesüléséért, hangoztatta a családi élet tisztaságát, és védelmezte az üldözötteket. „Az emberi alapvető jogok védelme, népünk gyötrelme nem napi politika. A nép nem mondhatja el fájdalmát, nem tárhatja fel sebeit. Az Egyház köteles híveit védeni” — írja és éli az esztergomi érsek bíboros. A Boldogasszony-év meghirdetésével és ennek során a búcsújárásokkal felsorakoztatja hívei táborát, demonstrálva, mit akar a magyar nép. Pedig a viharfelhők már jelentkeztek, ő azonban félelmet nem ismer, fenyegetések meg nem ijesztik. „Állok Istenért, Egyázért, hazáért, mert ezt a kötelességet rója rám a nagyvilágon legárvább népem történelmi szolgálata. Nemzetem szenvedése mellett a magam sorsa nem fontos” — juttatja kifejezésre a bíboros hajthatatlan álláspontját. Elbukik, mint szellemierkölcsi elődei az arénában. Egy a felfegyverkezett tíz- és százmilliókkal szemben eleve vesztésre van ítélve. A világ bármely más táján diadalkapu alatt bevonuló, körülünnepelt hős lett volna, de Pannóniában látta meg a napvilágot, így keserű öröksége szenvedés és bukás volt. Sorsa apostoli, mert krisztusi lelke elégett az igazságért. Kedves híveim, mire kötelez minket magyarokat a bíboros emléke? Tudom, az emlékév során sokan fogtak elzarándokolni Máriacellbe a magyarok ősi búcsújáróhelyére, ahol a bazilika Szent Lászlókápolnájában nyugszik koszorúkkal borított kriptájában. Imádkozni is fogtok ott velem együtt, de elég-e ez? Ez mind szép, sőt, nagyon szép, de nekem hitem és meggyőződésem: akkor tiszteljük valóban és őszinte szívvel a bíborost, és akkor emlékezünk meg méltóan halálának tizedik évfordulójáról, ha szellemi-erkölcsi örökségét maradéktalanul és feltétel nélkül magunkévá tesszük, és benne Krisztus után életünk példaképét látjuk. Mint a külföldön élő magyarok főpásztora, ha a jövőbe nézek, nyugodt vagyok, mert tudom: a bíboros személyében az egész magyar nép, de elsősorban az ifjúság — Isten különös kegyelme folytán — kimagasló példaképet kapott, ezért hittel és bizalommal kívánom: áldjon meg benneteket a mindenható Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek, Ámen. DR. CSONKA EMIL: így temettük el a prímást Máriacell. 1975. május 15-e. Pár perc még, és reggel nyolc óra. A várost fellobogózták. Megrezdül a tömeg, izgalom fut át ezreken. Közeledik. Most. Most, odakint az évszázados búcsújáróhely lejtős főterén, a Meinl Gyula-üzlet piros sapkás kávéreklámja alatt, Franz Steinwandtner férfi és női ruhaüzlete előtt, az Arany Oroszlánhoz címzett szálloda oldalán feltűnik a fekete Mercedes kocsi. Üvegablakán át látszik az aranybarnán csillogó, díszes vascsatokkal lezárt nagy koporsó... Több mint egy órája áll a ravatal a magyar történelmi emlékekben oly gazdag bazilika kegykápolnája előtt. Magyar mise fájdalmas éneke száll az ívek alatt: „Boldogasszony Anyánk, régi nagy Pátrónánk!” Félkörben állnak hű magyar papok, és szívszaggatóan hangzik könyörgő kórusuk: „Uram, irgalmazz! Uram, irgalmazz!” Nemcsak asszonyok sírnak. Nemcsak a világhírű magyar művésznő arcán csorog a könny. Nehéz férfizokogás is hangzik, mikor emlékeznek a halottra. Aztán Máriacell és környékének népe vonul órákon át a ravatal előtt. Sok jugoszláviai vendégmunkás jött el ide, horvát papjai vezetésével. Szlovák szó hallatszik az elvonulók soraiban. Tiroli népviseletbe öltözött asszony gyöngyvirágot tesz a koporsóra. A fejkendős néni tán Vas megyéből jött erre a tájra. A vitézkötéses öltözetű úr valószínűleg Lengyelhen szülötte. Mindszenty búcsúztatása internacionális. Körös-körül koszorúk. Óráról órára nagyobb halomba gyűlnek a fenyőből, babérból font emlékek. Előző nap, legelsőnek a piros rózsákkal és fehér szekfűkkel ékesített koszorú érkezett, fehér szalagján aranybetűs felirat: „Kegyelettel a hontalan magyar tengerészek.” Mennyi dráma és sors van ebben a néhány kurta szóban. Világtengereken bolyongva, idegen árbocok alatt, szétszórva a nagyvilágban — reá gondolnak, a száműzött bíborosra, a nagy hontalan koporsójára... A szalagok beszélnek: a New York-i Magyar Ház, a venezuelai magyarok, Chicago magyarjai, a stockholmi hívek, Sydney, Johannesburg, Bogota, San Diego, San Francisco, Stuttgart, Belgium — metropoliszok és országok nevei. Világtérkép itt ez a koszorúerdő... Méltóságteljesen vonul a menet a szentély felé. Fehér karinges, nagy szemű, apró fiúk hatalmas feszületet hoznak az élen. Magyar nemzetiszínű zászlók jönnek a kereszt mögött. Árvalány hajas cserkészek oszlopa következik. Hosszú, tömött sorban a magyar papság. Több mint kétszázan jöttek el. Mint fecskék a villanydróton, magyar apácák, e kedves, jó nővérek sorakoznak fel. Szerzetesek csoportja tiszta fehérben, aztán ferences barátok földszínűi kámzsában. Görögkeleti papok. Nemes arcélű, sasorrú, magas, fekete ünneplőbe öltözött férfiak és nők: magyar, osztrák, francia, belga, pármai uralkodóházak tagjai. Élénklila csoport: az osztrák püspöki kar és más tájról érkezett püspökök. Benedek-rendi apátok. A főpapok ornátusa nem fekete vagy lila, hanem piros. Piros, a tanúságtétel színe. Piros, az öröm színe, az örömé, hogy az út, melyen most a halott elindul, talán út a szentek közösségébe. Ujjongva szól az orgona is, felhangzik a kórus: „Ecce sacerdos magnus...” íme, a főpap... A koporsó gördül a fekete ravatalon. S mögötte lezárva a menetet, két bíboros, mindkettő a Duna partjairól. Döpfner kardinális onnan, abból az országból, ahol a Duna ered, König bíboros onnan, ahol a vén folyam készül betörni Magyarországra. A Duna völgye temeti a magyar prímást... így temeti, a magyar egyház fejeként. Itt ebben a bazilikában senki sem hajlandó tényként elfogadni, hogy „az esztergomi érseki szék megüresedett”. Franz König, a temetés intézője olyan gyászlevelet bocsátott ki, amelyen ez áll a kis fekete kereszt alatt: „Josef Kardinal Mindszenty, Primas von Ungarn, Erzbischof von Esztergom.” És elmondja a gyászjelentés, hogy a magyar prímás 1975. május 6- án, 14 óra 15 perckor a halotti szentségek felvétele után Urától hazahivatott. Máriacell iskoláinak kórusa Bruckner korális miséjét énekli. A nyugat-németországi Burg Kastl magyar gimnáziumának énekkara magyar dallamokat sző a német ének és a latin szövegek közé. A szószéken a nagy flamand hitszónok, ez a zseniális ember, a premontrei szerzetes, P. Werenfried van Straaten búcsúztatja a halottat. — Isten megpróbálta őt. Olyan keresztúton vezette végig, amelyet bíboros eddig aligha járt meg. Példás hűséggel járta ezt az utat, anélkül, hogy ellenségeit gyűlölte volna, de nem is tért ki előlük, amikor megalkuvással vagy meneküléssel megkönnyíthette volna életét. — Hűségesen követte az Urat, mert ahol Krisztus volt, ott kellett az ő szolgájának is lennie. — Elmondhatatlanul sokat szenvedett! — Meggyötörték, hogy sátáni mesterkedéssel, irgalmatlan ütésekkel akarat nélküli nyomorékká tegyék. — Még többet szenvedett élete legsúlyosabb keresztje alatt, amikor nyolcéves kommunista rabság és tizenöt éves elzártság után néma tiltakozását fel kellett adnia, és szeretett hazáját el kellett hagynia. — Az Isten megpróbálta őt, és magához méltónak tartotta. — Magyarok, a ti bíborosotok alakja ragyogva fénylik. Corona aurea super caputeius, így beszélt a híres premontrei, aztán egyik hű magyar papja szól magyarul, a főlelkész, Ádám György: — Az Egyház, az Egyház által hirdetett igazságok, a magyar haza és a magyar nép volt hatvan esztendős papi életének tengelye és legfőbb gondja. Ezekért az erkölcsi és szellemi ideálokért akkor is kiállt, amikor az életveszélyes volt, és reménytelennek látszott. — A fa törvénye, hogy minél mélyebbre ereszti gyökereit a földbe, annál magasabbra nő, így lesz vihart álló és útmutató. Mindszenty prímás működésének titka a fa törvénye. A kétezer éves evangélium és az ezeréves magyar múlt volt a gyökér s a talaj, amelyből egyénisége táplálkozott, és ez volt erőforrása küldetésének. — Egyformán szerette ő Egyházát és magyar népét. Ádám György után a fiatalok búcsúznak. Egy fiú: — Mindszenty hercegprímás úr alakja nem halt meg számunkra: itt él közöttünk mint magyar történelmünk egyik legnagyobb harcosa. Egyházának bátor hitvallója. Egy leány: — Szeretnénk még egyszer, itt, a válás pillanatában megígérni mi, az ő gyerekei, hűségesek akarunk lenni ahhoz az életideálhoz, amit ő megvalósított. És kérni is szeretnénk őt, kérni, hogy segítsen nekünk. Elhangzik a „Domine non sumdignus...” Egy néptanító mellett Goppel bajor miniszterelnök képviselője áldozik, egy parasztasszony után Habsburg Regina veszi magához az Újtáriszentséget. És lassan, mintha messziről jönne, szépen, ahogy még soha, a magyar gimnázium fiataljainak ajkán felhangzik az Ave Maria. Kodály Ave Mariája, ahogy a bíboros kívánta. Lélegzetelállító csend. A koporsót a sírüregbe eresztik. Föld hull a koporsóra, Magyarországról hozott föld. A fehér sírüreg felett König bíboros kezében magasra emelkedik a kereszt. A magyar prímás kettős érckoporsóját átöleli az édes anyaföld, s a bazilika roppant ívei alatt előbb tétovázva, majd erős hittel szól a nemzeti imádság: — Isten, áldd meg a magyart! így temették el, hétezer ember így temette el a mártír bíborost. Mindszenty hóhéra itt él köztünk Mennyi idő szükséges ahhoz, hogy a legjogosabb harag megbocsátására lehessen gondolni? Egy emberöltő elég hozzá, vagy pedig át kell származtatni az atyák vétkét az utódokra harmad-negyedíziglen? Meddig tarthat a ki nem engesztelődés időszaka egy véres háború után? Bizonyára fölmerültek hasonló gondolatok Reagan elnök agyában, amikor egyesek elő akarják írni neki, hogy hová menjen, és hová ne menjen németországi látogatása alkalmával. Gyermekkoromban szüleim arra tanítottak, hogy a megbocsátás a legszebb bosszú, meg arra is, hogy a halál sok mindent eltöröl, s engedjük a halottakat békében pihenni. Különös, hogy a Rákositéboly áldozatainak, az ávó által megkínzott, bebörtönözött tízezreknek, kivégzetteknek, a szovjet haláltáborokban elpusztult magyaroknak nem akad pártfogójuk ezen a világon. Pedig még ma is rengetegen élnek, komoly állásokat töltenek be, sőt: Amerika szabad földjére is menekültek jó néhányan azok közül, akiknek a kezét magyar vér szennyezte be, akik lelkiismeretét magyarok elleni bűnök terhelik. Ez nekem éppen annyira fáj, mint más nép fiának a saját nyomorúsága. Egy tiszteletreméltó idősebb barátom, aki már huszonvalahány éve amerikai állampolgár, azzal a gondolattal foglalkozik: levelet ír az elnöknek, s megkéri, hogy esetleges szovjetunióbeli látogatása alkalmával valahogy el ne mulassza fölkeresni a vorkutai haláltábort, ahol öreg barátom nyolc esztendőt húzott le, és a szovjet őrök számtalan, hidegvérrel elkövetett gyilkosságának szemtanúja. Elvégre embert ölni nemcsak akkor bűn, amikor azt nácik, de akkor is, ha azt kommunisták követik el. Most, hogy Mindszenty bíboros halálának tizedik évfordulójára emlékezünk, érdemes visszaidézni mindazt a szenvedést, amin ez a nagy magyar keresztülment a bolseviki zsarnokság elleni küzdelme idején. Pontos adatok bizonyítják, hogy miután a kínzások ellenére sem adta be a derekát, orvosi manipulációkkal, az emberi viselkedést befolyásoló mérgekkel kezelte és készítette elő a bíborost a nyilvános tárgyalásra három orvos: dr. Weil Emil, dr. Balassa és dr. Kelemen. Balassát az 1956- os szabadságharc napjaiban elérte a megérdemelt büntetés, dr. Weil azonban még időben meglépett, s kimenekült ide Amerikába, s ma is vígan él New Yorkban. Bűneiért nemcsak hogy nem kapta meg a megérdemelt büntetést, de jótékony feledés borult rá, s ma valószínűleg ő is hangosan tiltakozik Reagan elnök németországi útiterve miatt. Nyugodtan, háborítatlanul él. Pedig ő még csak a kisebb méretű gonosztevők soraiba tartozik. A lenini-sztálini borzalmak 45 milliónyi áldozatáról az amerikai hírközlés soha meg nem emlékszik, emlékművet sem kapnak, a országgyűlés felsőházában nem emlékeznek meg róluk ünnepélyesen, s a gyilkosokat sem állítják törvény elé. Amerika bizony igen gyöngén áll szövetségesek dolgában. Nagyon jól jönne egy szövetséges Németország, ahol napjainkban a lakosság egynegyedét sem teszik ki azok, akik a háborúban részt vettek. Szövetségesnek jó lenne, de arra már nem, hogy elesett katonái sírjára virágot tegyen a vele már negyven éve békében élő Amerika elnöke. Bennünket magyarokat ennél jobban érdekel az, hogy fogják-e valaha törvény előtt felelősségre vonni azokat, akik magyarok megkínzásában, sőt: meggyilkolásában oly tevékenyen közreműködtek? Egyelőre a helyzet az, hogy a hajdani hóhérok Magyarországon magas állásokat töltenek be, vagy nyugdíjas éveiket élvezik. Itt Amerikában — mint Weil példája is mutatja — szintén nem esik bántódásuk. Pedig milyen érdekes lenne egyszer már egy hajdani kommunista gyilkos bírósági tárgyalásáról is hallani! Dunai Ákos Mindszenty Lassú tűzhalál lett magányod, törpék fölé nőtt óriás. Fáklyánk voltál, látványos fárosz, ma hamuban izzó parázs. Kétoldalt szítják még a lángot kegyetlen inkvizitorok: Róma-Bizánc közt állsz, mint vádlott, máglyádból néma vád lobog. Diplomaták és börtönőrök tanácsa, kegyes püspökök ármányán átlátsz Mesteredre: nem Róma, csak Krisztus örök. Kenyér és cirkusz kell a népnek, a vértanúk veszélyesek. — Hitetlenek, vagy keresztények, készül az alku, féljetek! — Üzennéd fogolytársaidnak, Mária népe tetszhalott. Szobrodat kősziklából vésik, igazolnak a századok. TOLLAS TIBOR