Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1986 (93. évfolyam, 1-50. szám)

1986-07-13 / 28. szám

6. oldal KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Dr. Töttösy Ernő: Téves irány („A jog komédiája” című elbeszélés-sorozatból) A Markó utcai előzetes zárkából fogytak a „lakók”. Az ügyészség megfeszített iramban szerkesztette a vádiratokat, s az összezsúfolt rabtömeg olvadt, mint a sárfoltos tavaszi hó. Négyen maradtak tizenkettőből. Két „bokorugró” — ahogy a disszidálást megkísérlőket hív­ták — és két szervezkedő. — Éppen kész a bridge-parti! — állapította meg a harcsaba­­juszos postaigazgató, akit szervezkedéssel vádolt az ügyész. — Nem tudok bridgelni — felelt készségesen a lányos arcú, szőke ifjú, aki már régóta figyelte az öregúr sétaköreit. A szőke talány volt a zárkalakók számára. Nem ismerték bo­korugrási történetét, mert eddig mindig elterelte róla a figyelmet, mintha rejtegetni akarna valamit. Amikor tegnap ügyészi vád­iratismertetésre vitték, meg is tárgyalták ezt a titokzatosságot. Összesúgtak távollétében, mint pletykaéhes asszonyok. A másik bokorugró szintén fiatalember volt. Egyetemi hall­gató, akit az osztrák határon fogtak el. Vézna nyakát felemelte a bridge szóra, bár gyomrával volt elfoglalva, mely néha hangosan felhorgott. — Bridge? — csillant fel a szeme. — Mikor is fogunk mi azt játszani? — Te hamarább, mint én! A postaigazgató enyhén szemrehányó és lekicsinylő hang­súllyal nyomta meg a „hamarább” szót. Ezek a bokorugrók — gondolta — csak hónapokat kapnak, míg reá évek várnak. Csak­ Watson Kirkconnell THE HUNGARIAN HELICON (Epic and Other Poetry). Edmonton, Acadia University; Sponsor: Széche­ nyi Society. 792 oldal. Ára: 25 dollár. Megrendelhető: az Acadia University Librarytől vagy a Vasárnap könyvosztályától. Nagy ünnepe van a magyar költészetnek. Egy évi készülődés után a Nova Scotia-i Acadia Egyetem könyvtára piacra bocsátotta korunk legnagyobb és legtermékenyebb angol műfordítójának, Watson Kirkconnellnek 792 oldalas „Hungarian Helicon” (Ma­gyar csúcs) című művét, mely 185 magyar költőnek, közel 500 ver­sét tartalmazza. Ehhez hasonló méretű és színvonalú külföldi sikere még nem volt a magyar költészetnek! Természetesen ez nem egyszerre és nem véletlenül született. 50 év kitartó munkája (olyan hosszú epikai költemények fordítá­sa, mint a Toldi, a Buda halála egészében, A szigeti veszedelem, A murányi Vénusz, Dorottya, Zalán futása, János vitéz kivonato­san és a lírai versek százai) és a munkatársak seregének segítsége van mögötte. Az 1977-ben elhunyt kiváló szerző mellett adassék érte tisztelet a halott Báchkai Bélának, az Amerikai Magyar Szövetség volt titkárának; a még élő kedves nejének, Báchkai Peyerle Lulu zenetanárnőnek; a szintén elhunyt Edl Tivadarnak, aki a régi külügy kulturális vezetője volt; az aránylag még fiatal Tábori Maxim goldsboroi könyvtárosnak; Holbay Kasszián el­hunyt premontrei tanárnak; Szentkirályi Józsefnek, a pesti egye­tem volt angol professzorának; Herczeg Ferenc írónak, a Magyar Tudományos Akadémia volt tagjának; Császár Elemérnek, a Páz­mány Péter Egyetem volt magyar professzorának; Vajthó László­nak a debreceni egyetem volt magyar tanárának; Berczik Árpád­nak, a Pázmány Egyetem volt esztétikai professzorának; Voino­­vich Gézának, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnökének és a legnagyobb Arany-szakértőnek. Mert Kirkconnell minden szakértőt meghallgatott, minden jó tanácsot elfogadott, ha azzal művét tökéletesíteni tudta. Ahogy írta, a magyar versek angolra fordításában két szempont vezette: 1. az angol fordításban a lehe­tő legközelebb jönni a magyar szöveghez, ritmushoz és rímhez; 2. olyan fordítást teremteni, mely nyelvtanilag és költőileg is kifogástalan művészi angol. Amit Kirkconnell zsenije és a magyar irodalom­tudomány adni tudott 50 év alatt, az benne van ebben a kötetben. Ennek eddig csak részletei jelentek meg a „Magyar Muse” kötetben (1930), a „Hungarian Quarterly'’-ben (1937), a „The Slavonic and East European Review"-ben (London, 1938, 43, 44, 45); „The Young Magyar American"-ben (1936—39); „The Death of King Buda”­­ban (1936); „Little Treasury of Hungarian Verse”-ben (1947). Nem kisebb emberek ajánlottak verseket fordításra, mint Gábriel Asztrik francia tanár, Szent-Iványi Domokos professzor, az oxfor­di Gömöri György, a chicagói Makkai Ádám és a londoni Buday György. Az ajánlások következményeként a régi kalsszikus ma­gyar versek mellé Watson Kirkconnell felvette a mai Magyar­­ország sok neves költőjét. És mert Watson Kirkconnell úgy látta, hogy a magyar költők tekintélyes csoportja az emigrációban él — egyesek rúgkapálódása ellenére is — gyűjteményébe felvett vagy negyven emigráns köl­tőt is. Ebből nem számítva a régieket, 14 él vagy élt az Egyesült Államokban: Csighy Sándor, Kerecseny János, Iváni Zoltán, Flórián Tibor, Wass Albert, Könnyű László, Koósa Antal, Köröndi András, Tábory Maxim, Bakucz József, Horváth Elemér, Sándor András, Hegedűs János és Makkai Ádám. Kanada 7 költővel szerepel: Faludy György, Németh Ernő, Tűz Tamás, Fáy Ferenc, Domokos Sándor, Vitéz György és Kemenes-Géfin László. Nyu­­gat-Európát 11-en képviselik: Cs. Szabó László, Gömöri György és Siklós István (Anglia); Nyéki Lajos, Keszei István és Papp Tibor (Franciaország); Ráth József (Dánia); Sulyok Vince (Nor­végia); Lökkös Antal (Svájc); Kocsis Gábor és Tollas Tibor (Német­ország). Figyelmet érdemel, hogy a könyvnek csak a bevezetése 27 oldal és tartalom­, valamint névjegyzéke 24 oldal. A bevezetés VII. lapja Szent István királyunk áldott emlékének szól, mert a nagy fordító megőrizte annak emlékét, hogy ősei elskótosodott magyar lovagok voltak, akik Szent István Ágota leányának kí­séretében érkeztek Skóciába. Ezért az öntudatos gesztusért is hálásak lehetünk Watson Kirkconnellnek, aki elfogadta család­jának századokon keresztül megőrzött hagyományát. Végül mondjunk dicséretet a kanadai Széchenyi Társaság kiváló vezetőinek, akik a törvényes lehetőségeket kihasználva komoly anyagi támogatást szereztek a multikulturális kanadai kormánytól. (Bár nekünk is lenne ilyen törvényünk!) Beleértve Watson Kirkconnell kooperáló özvegyét is, az összes segítő sze­mélyek és intézmények kitűnő munkát végeztek. Létrehozták a modern kor egyik legnagyobb magyar szellemi vállalkozását, a MAGYAR KÖLTÉSZET CSÚCSÁNAK, HELIKONJÁNAK angol kiadását, úgy, mint a szófukar kun képű kulákra, akinek a képzeletbeli bridge-parti negyedik szerepét kellett volna betöltenie. A postaigazgató befejezte sétáját és leült a szalmazsákra. A szőke gyereket mustrálgatta. Szeretett volna beszélgetni vele, mert a beszéd megöli a percek múlásának lassúságát. Téma után kutatott. Annyit már tudott a fiatal szőkéről, hogy vasgyári munkás, a szülei élnek, van egy kis húga és szeret futballozni. Mi kell más az életrajzhoz? Mit akarhatott a gyerek Nyugaton? Biztos, hogy nem politi­kai kalandot vagy szabotázscselekményt a népi demokrácia ellen. Olyan szelíd, lányos az arca, kár, hogy nem sikerült neki. A saját fia jutott eszébe... az ember öntudatlanul magát ke­resi mindenkiben. A fiában is magát kereste s ebben a gyerekben most a fiát. A fiát, aki nem mehet majd egyetemre, mert apját összeesküvésért elítélték, akiből talán egyszer ugyanilyen bokor­ugró lesz. . . mint ez a szőke. Keserűen sóhajtott. Kifújta a levegőt egy szuszra, mint a kerékről leváló biciklipumpa. A további levegőömlést azonban el­fojtotta, mert a zárkaajtóban darabos bizonytalansággal, kalim­páló matatással zörrent meg a kulcs. Fel kellett állni, bár a Markó utca belső fegyelme meg sem közelítette az ÁVO korábbi szertartásait. Itt nem volt kötelező a falfelé fordulás, a vigyázzba állás. .. Az őr végigsétált a zárkán. Úgy látszik, csak unalomból jött be. Barátságosnak akart látszani s kaján mosolyra kerekítette ki a képét. — Na, mi nem? — kérdezte bölcs politikai érettséggel, mintha nyilvánvaló volna, hogy ezek a rabok a legjobban tájékozottak a világpolitika eseményeiről. Feleletet nem kapott, s a postaigazgatóhoz intézte az újabb „Na, mi van”-ját. Ezt a második kérdését azonban már megtol­dotta a „mester” szóval. Az öreg elvörösödött, de a levegőt befelé pumpálta a tüdejé­be. Mindig utálta a „mester” szót. Nem a barátságtalan, besúgó házbizalmi és házmester miatt, hanem mert ezt a lekicsinylő, gú­nyos titulust nem viselte el. — Semmi különös.. . őr... mester úr! Cinikusan visszadobta a gondolatlabdát az őrnek és meg­nyomta az „őrök mesterében” a mester szó hangsúlyát. Az őr nem vette észre és a kulák bácsira meredt. — Magát felakasszák, öreg? — kérdezte. — Nem vagyok én arra érdemes! — felelt viasz arccal a kun atyafi. Az egyetemistát vette most sorra. — Maga mire számít? — Semmire, őrmester úr! — nézett közönyösen a fiú, bár belül remegett a gyomra a déli marharépa gondolatára. — És maga? Ez a szőke fiúnak szegezett kérdés természetes folytatása volt az előzményeknek. A fiú elpirult, behúzta a nyakát s a postaigazgatót az állat­kertben álldogáló bánatos gémre emlékeztette. — Nem tudom. — Aztán minek akart maga innen elmenni? Megvan itt magá­nak mindene! — Minden? — Persze! Nem keresett maga eleget? — De. — Kidobták a szülei? — Nem! — Hát akkor mi hiányzott még magának? Mit keresett azon a Nyugaton? — Szabadságot! — szipákolta hátrább a postaigazgató, aki nem tudta türtőztetni magát, s tudta, hogy börtönben már nem lehet újabb bűncselekményt elkövetni s ezért sokat megengedhet magának. Az őr elengedte a választ a füle mellett. Tovább méregette a fiút. — Nyugat... Nyugat... Egyszerre elmosolyodott s bizalmas hunyorítással rávert a fiú vállára. — De maga nem is oda tartott! Vagy talán eltévesztette az irányt? Kerek képpel nevetett, s kicsoszogott a zárkából. A fiú vörös volt, mint a rák. Mindenki érezte, hogy valami van az őrmester kaján szószátyársága mögött. Valami nincs rendben ezzel a gyerekkel. A légkör megfagyott, mintha egy jéghegy ért volna a hajó mellé, amin utaztak. A szőke érezte a feléje irányuló kérdőjelek­ből, hogy zavarára, az őrmester bizalmaskodására... valami ma­gyarázattal tartozik. Meg aztán, hogy „eltévesztette az irányt”. — Igen! — elhatározó mozdulattal levetette magát a szalma­zsákra. — Mégiscsak elmondom nektek, hogyan volt. Nem biztatták, nem is kérdezték, hogy mit akar elmondani. Annyira tudta mindenki, hogy a felelet a disszidálásra vonatko­zik. — Igaza volt ennek a dugónak! — mutatott az ajtó felé. Elté­vesztettem az irányt. Eddig azért nem akartam elmondani, mert szégyelltem. — Köd volt? — kérdezte atyaiasan a postaigazgató. — Az is volt, de főként a felírást nem néztem meg gondolam­. — Így beleszaladtál a határőrbe? — Nem egészen. A határőr testált meg, amikor kiszálltam a hűtőszekrényből. . — Micsodából? — A hűtőszekrényből. Mindennek az az átkozott felírás az oka. Hetekig figyeltem, hogy hová szállítják azokat a bitang hű­tőszekrényeket. France, Belgique, Österreich felírás volt a szállí­tókocsikon. Mind Nyugatra mentek. Aztán egy hajnalon sike­rült. Bemásztam a vagonba. Elbújtam. Bedrótoztak és elindult a vonat. Hát akkor hogyan vették észre? — szakította félbe az egyete­mista. — Nagyon egyszerűen. Amikor már idegen beszédet hallot­tam, vagy két nap utazás és koplalás után, természetes, hogy zö­rögtem a vagonajtón. Kinyitották s akkor elfogtak. — Az osztrákok? — Dehogy, az oroszok... Eltévesztettem az irányt. Olyan vagonba szálltam, amelyiket Oroszországba vittek. Lehajtotta búsan a fejét, szégyenkezve, vörösen. Szőke haja csak úgy vakított a homlokán, mint a hó a svájci hegyeken. — Bántottak az oroszok? — kérdezte a postaigazgató. — Dehogy bántottak. Amikor megtudták, hogy mit akar­tam. . . , mert valami magyarázatot kellett adnom, a hasukat fogták, úgy röhögtek. Ilyet se láttak még, aki hozzájuk akar disz­­szidálni. Amerre átadtak az őrségnek, kínáltak kenyérrel és ma­­hárkával, és röhögtek. Mindig röhögtek. .. A zárka is kacagott. Felolvadt, bajtársi kacagással. Mert végre találkoztak az első disszidenssel, aki Oroszországba vette az irányt. Persze téve­désből. Vajda Albert: Lehet-e újra kezdeni? — Uram — szólalt meg mellettem egy hang —, ön a világ leg­szerencsésebb embere. Felkaptam a fejem. Magas, karcsú, aranyszőke hajú lány állt mellettem, olyan lelkesítő formákkal, hogy hozzá képest egy cselló jelentéktelen nádihegedűnek hatott volna. Éppen meg akartam jegyezni, hogy valóban világra szóló szerencsének szá­mít az, ha az embert egy ilyen szépség szólítja meg, amikor, mint­ha csak olvasott volna gondolataimban, folytatta: — Mellőzzük a bókokat, uram! Én nem az vagyok, akinek lát­szom. Odefentről küldtek — intett a fejével az égbolt felé. — Az MGH dolgozója vagyok, angyali beosztásban. — Magyarázóan fűzte hozzá. — MGH az a Mennyei Gondozó Hivatal rövidítése. — Maga... maga angyal? — hebegtem. Mosolyogva bólintott. — Fentről küldtek önhöz — mondta. — Komputerünk a maga nevét húzta ki a négymilliárd közül. Kísérletről van szó. Maga lenne az első, akinek megadatik, hogy helyrehozza mindazt, amit eddigi életében elrontott. — Hogy... hogy érti ezt? — kérdeztem levegő után kapkod­va. Még mindig nem tértem magamhoz a csodálkozástól. Érthe­tő. Nem mindennap fordul elő, hogy az ember valódi angyallal találkozzék. — Mindjárt megmagyarázok mindent — folytatta angyali tü­relemmel. — Minden emberrel előfordul, hogy visszatekint elmúlt éveire és azt mondja: „Jaj, ha akkor nem követem el azt a hibás lépést, egészen másképp alakul az életem.” Így van? — Bizony, ez sokunkkal megesik — bólintottam. — De az élet megy tovább, nem lehet meg nem történtté ten­ni azt, ami megtörtént, így van? — Bizony, így van — ismertem be töredelmesen. — Nos, uram — mondta lelkesen az angyal —, itt az első alka­lom az emberiség történetében, hogy valaki helyrehozza a múlt­ban elkövetett hibát, vagy helytelen döntést. Maga az első, aki­nek módja van arra, hogy visszaszálljon az időben! Válassza ki azt a pillanatot, amikor maga szerint másként kellett volna cse­lekednie, mint ahogyan cselekedett. . . s máris visszaröpítemi ma­gát az időben ahhoz a ponthoz, tehát módja lesz másként dönte­ni és ezzel megváltoztatni további életét. Várakozóan nézett rám. — Érti már, hogy miről van szó? — kérdezte. Igent intettem a fejemmel. — Rendben van — mondta az angyal. — Gondolkodjék, döntse el, hogy életének melyik szakaszába akar visszamenni. Tíz perc múlva visszajövök a válaszért. Ezzel eltűnt. Én maradtam. És tűnődni kezdtem. Melyik volt az a fordulópont az életemben, ahol — ha másként cselekszem —, megváltoztathattam volna az életemet? Menjek vissza talán az iskolás korhoz, amikor szüleim rábeszélése ellenére sem voltam hajlandó idegen nyelveket tanulni? Hányszor gondoltam vissza erre, amikor Angliába érkeztem és egy szót sem tudtam angolul! Mennyivel könnyebb lett volna, ha 1956-ban tökéletes angol nyelvtudással lépek a brit sziget földjére. Repíttessem hát visz­­sza magamat az iskolapadba, tanuljak angolul, hogy az­tán másként alakuljon az életem? Jó, jó... de ha ismét diák leszek, akkor jönnek majd újra az izzadságos matematika órák Kockafejű tanár úrral és a teljesen felesleges ábrázoló geometria órák Tekertlábú tanár úrral. . . Nem! Hagyjuk az iskolás időket. Különben is, ma már tudok angolul.. . Nézzük csak. . . Kérjem vissza magam az 1938-as év­be? Akkor választanom kellett: újságíró leszek-e, ahogyan én sze­rettem volna, vagy egyetemre megyek és vegyészmérnök lesz be­lőlem, ahogyan szüleim óhajtották? Ez kétségkívül sorsdöntő fordulópont volt az életemben. Ha egyetemre megyek, négy év múlva kész mérnökként léphetek ki az életbe. Mennyivel könnyebb lett volna mérnöki szaktudással érkezni Nyugatra. Még a nyelvtudás hiánya sem számított volna. Legyen hát az 1938-as év és válasszam az egyetemet? Igen ám, de ez négy év megfeszített tanulást jelent, arról nem is beszélve, semmi kedvem a vegyészkedéshez. És külön­ben is. .. mi lesz, ha mint okleveles vegyészmérnök, kísérlete­zés közben felrobbanok egy lombikkal? Kell ez nekem? Nem! Talán menjek vissza az 1941-es évhez? A mi számunkra ak­kor kezdődött a háború. Kérjem-e azt ettől az angyaltól, hogy legyen 1941 májusa és én úgy döntök: elutazom... mit tudom én.. . mondjuk Dél-Amerikába. Akkor megúszom a háborút, Bu­dapest ostromát, a Rákosi terrort. . . Úgy van! Ez az a pont, amelynél egész életem gyökeres for­dulatot vehetne. De.. . mit is mondtam? Dél-Amerikába akarnék átlendülni? De hiszen ott átlag tíz percenként tör ki valamiféle forradalom a 40-es, 50-es években. . . Amilyen a formám, alig érkeznék meg, máris belekerülnék egy lövöldözésbe és utána ha­raphatom egy vadidegen országnak a füvét, amelyhez semmi kö­zöm. No nem, ebből nem kérek! Maradjon csak az, ami volt, hogy saját hazámban vészeltem át a háborút, Budapest ostromát, Rá­kosi terroréveit. Ezeket legalább túléltem. De miféle garanciát kapnék arra, hogy ha 1941-ben Dél-Amerikába mennék, átvészel­­nék-e néhány ottani forradalmat? Ezenkívül... akkor nem lehet­nék élő és átélő tanúja azoknak a diadalmas októberi napoknak, amikor 1956-ban olyan magyar egység született, amelyre alig volt példa a népek történetében. Nem, ezt nem hagynám ki sem­mi pénzért. — Nos? — szólalt meg mellettem a csengő hang. — Válasz­tott? — Igen — feleltem habozás nélkül. — Maradok az eredetinél. Úgy jó és úgy rossz, ahogyan volt. Minden széppel és csúffal együtt mégiscsak ez az én életem. — Jaj, de furcsák maguk, emberek — mondta elgondolkodva az égi küldött. — Mondogatják, hogyha még egyszer újra kezd­hetnék, másképp csinálnék. . . azután, amikor egyszer, kivétele­sen módot kap erre valaki, akkor hirtelen visszariad. Megmonda­ná, hogy miért? — Azt hiszem azért — feleltem habozás nélkül —, mert bárhol is lennék, bármilyen körülmények közé repítene is vissza, minden esetben én lennék az, aki döntenék. Ez pedig azt jelenti, hogy minden adott pillanatban a magam módján cselekednék. Ahhoz, hogy megváltoztassam egy-egy adott pillanatban az életemet, előbb önmagamat kellene megváltoztatnom. Erre pedig nincsen mód, ugyebár? — Nincsen — mondta kurtán az angyal és eltűnt. Töttösy Ernő: Téboly­i Hiteles tanúságtétel és hézagpótló dokumentum. › ( Francia változata ezüstérmet nyert ‹ › az ,,Arts et Lettres" Irodalmi Társaság nemzetközi pályázatán. ► › ► ^ Ára: 12 USA-dollár plusz 2 dollár postaköltség. ^ › Megrendelhete: t­t a szerzőnél (3 Avenue Lambeau, B-­ 200 Bruxelles 15, Belgium),­­ valamint a Vasárnap könyvosztályán (P.O.Box 2464, Youngstown, \ Ohio 44509 USA). \ ^V'wwwwwwvwwvwwwww ww w w w v * ww-w ww w w m wm 1986. július 13.

Next