Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1986 (93. évfolyam, 1-50. szám)

1986-11-16 / 44. szám

93. évfolyam, 44. szám 1986. november 16. AUG 1-81e LO­UIS SZATL'ARY 2218 N LINCOLN AVE CHICAGO ILL 60614 n Dr. Halmos Milán: Emberek meggyőződés nélkül Nem hinném, hogy akad másik évszázada a történelem­nek, amely háborúkkal, forra­dalmakkal, vérontással telítet­tebb lenne, mint ez a huszadik. Ember embernek ritkán ártott annyit, mint ebben a század­ban. Pedig nem volt hiány a vi­lágmegváltó szociális mozgal­mak, békeszólamok, leszerelés, Népszövetség, Egyesült Nem­zetek, stb. felburjánzásában. A II. világháború vége óta egye­bet sem hallunk, mint az egy­más megértésének, szereteté­­nek propagálását: leszerelési és békekonferenciák, ökumenikus vallási mozgalmak, visszama­radt népek támogatását sürge­tő, egyenjogúsítását célzó tö­rekvések, s az ég se tudná el­sorolni, mennyi más egyesülés csupa olyan dolgokat kíván megvalósítani, amelyeknek pontosan az ellenkezője válik valóra. Az ész nélküli, képmu­tató emberszeretet még itt sem állt meg: védelmébe vette a bű­nözőt, akit eddig a társadalom büntetett, kiközösített. Bebizo­nyítja, hogy a bűnözőnek is van joga, talán arról sem tehet, hogy ölt; hovatovább ott tar­tunk, hogy a meggyilkolt áldo­zatot még el sem kaparták, de a bűnöző már szabadlábon véde­kezik s pár év után kiengedik a börtönből. E hosszú sorozat el­ért arra a csúcsra, amikor vi­lágjelszó lett: „MEG KELL ÉRTENI. . .” Meg kell érteni a gyilkost, mert ölt; meg kell ér­teni az ellenkező politikai fel­fogást valló embert; meg kell érteni azokat, akik a kétezer éves gréko-latin keresztény kultúra szépségideáljait oldal­ba rúgva olyasmiért lelkesed­nek, amit eddig az emberi nem visszataszítónak, groteszknek, lehetetlennek, szutykosnak tartott. Meg kell érteni a homo­szexuálisokat, akik a természet normáit követő emberek társa­dalmában a természetellenest követik s elvárják, hogy a nor­mális többség adja fel jogát az elkülönülésre, míg ők nem ad­nak fel semmit. Holnaputánig folytathatnánk e felsorolást, melynek lényege, hogy nem il­lik, sőt már nem is szabad sa­ját meggyőződésünkhöz ra­gaszkodni, helyette inkább MEG KELL ÉRTENI a másik oldalt. Ha ez csak addig terjed­nék, ameddig mindkét fél hig­gadtan meghallgatja a másik álláspontját egymás torkának elmetszése nélkül — egyenesen kívánatos lenne. Manapság azonban a fiatalságot úgy ne­velik, hogy percig se higyyen a saját igazában, hiszen az ellen­kező álláspontnak is igaza le­het! E gyakorlattal sikerült el­érni, hogy felnőtt egy nemze­dék, amely az ég világon sem­miben komolyan nem képes hinni, mert hátha a fordítottja az igaz. Meggyőződéséhez ge­rincesen ragaszkodó ember egykettőre megkapja a „bi­gott”, „elfogult” jelzőket akár megérdemli, akár nem. Mondani sem kell, hogy azért van néhány tabu is a mi modern társadalmunkban. Ezekre nem áll a tétel, mely szerint MEG KELL ŐKET ÉRTENI. Vegyünk szemügyre néhányat. Itt van mindjárt a történe­lem leghosszabb tartalmú rém­uralma, a kommunizmus: ez manapság is bocsánatos bűn, számos hitvallója szabad or­szágok egyetemeinek katedrá­ján tanít; ezzel szemben a már csak kísértetek formájában lé­tező nácizmus halálos bűn, amit megérteni nem lehet. Az sem ötlik fel senki agyában, hogy a fajok egyenlőségében nem hívőt is talántán meg le­hetne érteni; szó sincs róla, az illetőt ,,racist”-nek címezik, ezért pedig fővesztés jár. Több százados hitvallásának elvei­hez és hagyományaihoz ragasz­kodó katolikus vagy protes­táns akárhányszor közröhej tárgyává lesz, „maradi”-nak. (Folytatás az 5. oldalon) Stirling György: Néhány héttel ezelőtt arra a gyötrő kérdésre próbáltunk választ keresni, hogy miért bu­kott el 1956? . . . Mik voltak a külső és belső okok, melyek mi­att a magyar forradalom és az azt követő szabadságharc ku­darcra ítéltetett? Ami a külső tényezőket illeti, múltkoriban négyet soroltunk föl: az Egyip­tom elleni angol-francia-izraeli támadás időzítését, az ENSZ és az Egyesült Államok tehetet­lenségét s végül a Szabad Euró­pa Rádió felelőtlen uszítását. Most a belső körülményeket s az esetleges mulasztásokat sze­retnék sorra venni, hogy min­dent mérlegre téve lássuk: va­lóban elkerülhetetlen és tör­vényszerű volt-e a végzet betel­jesülése 1956 novemberében? Mivel vizsgálódásunk során elsősorban az emberi felelőssé­get kutatjuk, mindenek előtt Nagy Imre környezetében kell körülnéznünk. Itt pedig tucat­jával nyüzsögtek olyan volt rá­kosisták, akik — hogy a bőrü­ket mentsék — nagyhitelen kö­pönyeget forgattak, de csak az alkalomra lestek, mikor döfhe­tik hátba a forradalmat és sze­rezhetik vissza régi hatalmu­kat. Igyekeztek kulcshelyekre beférkőzni és mindent elkövet­tek, hogy nehéz helyzetbe hoz­zák az új kormányt. Egyálta­lán nincs kizárva, hogy ilyen tanácsadók ösztönzése is hozzá­járult ahhoz: Nagy Imre idő előtt és kellő alátámasztás nél­kül lépett színre a semlegesség­gel és a varsói paktum felmon­dásával, ami aztán végzetes kö­vetkezményekkel járt. Lám az oroszoktól tanulhatott volna, azok az utolsó pillanatig hite­gették, hogy híven ígéretükhöz kivonják csapataikat az ország­ból, s közben Záhonynál már napok óta özönlöttek be az új inváziós hadsereg páncélosai. Andropov nagykövet szemfor­gató álnoksággal még akkor is „végzetes félreértésről” beszélt, amikor november 4-én hajnal­ban már az orosz ágyúk tüzé­­től zengett az ég Budapest fö­lött és a vöröscsillagos tankok a belváros utcáin dübörögtek. * Ha a felelősség kérdését fe­szegetjük, óhatatlan, hogy ne beszéljünk bizonyos mulasz­tásokról is, épp a november 4-i szovjet orvtámadással kapcso­latosan. Mint emlékezetes, a kormány elnöke már október 27-én közölte az ország népével, hogy tárgyalások kezdődtek a szovjet csapatok kivonásáról s a Kreml 30-i nyilatkozata azt a látszatot keltette: Hruscsovban van hajlandóság a követelés tel­jesítésére. (Közben — tudjuk — lázas sietséggel látogatta végig szövetségeseit és Titót, hogy beleegyezésüket kapja a fegy­veres beavatkozáshoz.) Hamar kiderült, hogy a szovjet kor­mány hazudik és csak időt akar nyerni. Már október 29-től ér­keztek Budapestre a vészjelek, hogy kelet felől szünet nélkül jönnek a friss szovjet erők és az ország szívébe tartanak: no­vember 2-án elérték Szolnok vo­nalát. Budapest népe szorong­va várta a holnapot. .. A kormány is várt. Noha pontos értesülései lehettek az orosz csapatmozdulatokról, a pánik elkerülése végett nem tá­jékoztatta a főváros lakosságát a várható újabb támadásról. A falakon egyetlen felhívás sem jelent meg, nem riadóztatták a nemzetőrséget, de a katonai ve­zetők — kilátástalannak ítélve minden ellenállást — még a fő útvonalak eltorlaszolására, ba­rikádok emelésére sem adtak parancsot. Bármily hihetetlen is, de a november 4-re virradó éjszakán még készültséget sem rendeltek el a fegyverben lévő budapesti csapatoknál. A be­törő szovjet páncélosok legtöbb helyen álmukban lepték meg a nemzetőröket és a honvéde­ket. Amikor pedig a védők — alvásból felocsúdva — megpró­báltak ellenállni, számos olyan egymásnak ellentmondó utasí­tás és parancs érkezett hozzá­juk a Honvédelmi Miniszté­riumból, az ott megbújt szov­­­­jetbérenc árulóktól, mely meg­zavarta és megbénította a vé­delmet.* A szovjet támadók mégis kemény ellenállásba ütköztek a főváros több pontján és elszige­telt csoportok — felsőbb utasí­tás nélkül is — hősiesen véde­keztek az utolsó töltényig. De mivel hiányzott a központi irá­nyítás — a Nemzetőrség főpa­rancsnoka már kifelé tartott az országból, helyettese pedig a ju­goszláv nagykövetségre mene­kült —, a város belterülete 24 óra alatt a szovjet csapatok el­­(Folytatás a 3. oldalon) A végzet beteljesül. . . Catholic Hunsarians’ Sunday KIADÓHIVATAL: - EDITORIAL OFFICE: P.O. Box 2464 younsstown, Ohio 44509 Tel.: (216) 799-2600 és 799-3335 (USPS 291-640) Filippi István: Októberi délután Október 23. van, este 6 óra. Ilyenkor nem szeretek társa­ságba menni, vendégeket sem fogadok, inkább olvasok és írok. Túl súlyos a téma, mire megjelenik, már vége az évfor­dulónak. Harminc éves voltam akkor, ma hatvan, könnyű az időszámítás. Lassan sötétedik, csak egy lámpa világít az író­asztalom felett. Künn lüktet az idegen világváros: autózáj, tül­kölés. Mennek haza a munká­ból, majd vacsoráznak, szóra­koznak. Ma nem dolgoztam, nekem ez ünnep, olyan mint a nagypéntek. Árnyak vesznek körül, drága barátok, lelkes idealisták, az elmúlt világ szel­lemei. Ezeréves magyar törté­nelem, egy szippantásnyi győ­zelem, majd emberöltőnyi szen­vedés. Három évtized! A Par­lament előtt megszámlálhatat­lan tömeg. Erdei már beszélt, Nagy Imrét várjuk. Nincs elv­társ, csak honfitárs! Több ez­ren a Sztálin-szobor felé mene­telnek, hogy ledöntsék a ko­losszust. Mi az egyetemisták­kal együtt a Rádió felé mene­telünk. Honnan került elő eny­­nyi nemzetiszínű zászló? Igaz, legtöbbj­ük lyukas, hiányzik ró­luk a Káin-bélyeg. Sokan sír­nak, férfiak is, nem szégyenük.» Bosszúállásra senki sem gon­dol, hiszen az üdvözültekben nincsen már gyűlölet. Tiszták voltunk, délután meggyóntuk bűneinket a Bem-szobor előtt: „Rabok voltunk mostanáig, kárhozottak ősapáink, kik sza­badon éltek-haltak, szolgaföld­ben nem nyughatnak.” Roko­nok voltunk, testvérek, idege­nekkel nem találkoztam, ők be­zárkóztak a Rádió épületébe. Féltek a néptől, mert a nép nevében ítélkeztek. Féltek a munkásoktól, mert hatalmat gyakoroltak az ő nevükben. Szörnyű éjszaka következett: lövések, holttestek az utcalám­pák sápadt fényében. Az első áldozatok, akik a boldogság óráiban felszabadultan haltak meg. Ott voltam a Dohány ut­cai nyomdában, ahol az első röpcédulák készültek. Taxiso­főrök jelentkeztek önként, ők vittek minket a külvárosi gyá­rakba, ahol éjszakai műszak­ban dolgoztak. Az Egyesült Izzóban azonnal abbahagyták a munkát, miután olvasták a sztrájkfelhívást. Sivalkodva szaladgált a párttitkárnő: „Elvtársak, ne hallgassatok ezekre! Fasiszták, reakciósok, amerikai kémek!” „Menjen haza kisnagyság, mert sír a gyerek” — bökte oda egy őszhajú munkásember. Hajnalra tudott mindent az egész város. Pihenésről persze szó sem lehetett. Tovább, to­vább, itt az idő, most vagy soha! Teherautó érkezett a „lámpuska gyárból”. A Lám­pagyárat hívták így, ahol per­sze fegyvert gyártottak. Mun­kások lőfegyvereket osztottak: „Válasz a kommunista kiált­ványra!” — mondották. Utcai harcok, előbb ávó­­sok, majd félrevezetett szovjet­­ katonák ellen. Az egyik olda­lon gyilkos gépek, sztálinorgo­­niák, katyusák, harckocsik, a másikon diákok és ipari tanu­lók benzines üvegekkel. Akkor született a „Molotov-koktél” elnevezés. Az első támadást visszavertük. Kitűnő erődít­ménynek bizonyult a Corvin mozi. „Mint­ha pásztortűz ég őszi éjszakákon, messziről lo­bogva tenger pusztaságon” ne­vek villannak fel: „Iván-Ko­­vács”, „Bajusz”, „Fakabát”, „Beszkártos”, „Félfülű”. Csak így szólítottuk egymást. Senki sem tudta, hogy mit hoz a jö­vő és senki sem akarta hozzá­tartozóit veszélyeztetni. Két mozijegy lapult zsebemben a Corvin mozi péntek esti előadá­sára. Osztrák revüfilmet ját­szottak volna és a jegyekért két héttel előbb kellett sort áll­ni. Persze ebből nem lett sem­mi. Revüfilm helyett az élet játszotta véres drámáját. „Én vagyok itt egyedül jogosan — mondottam baj­társaimnak —, mert én nem potyázok!” Jár­tam a Köztársaság téri pártház pincéiben, egyik kezemben zseblámpa, a másikban revol­ver. Alvadt vér mindenütt, te­hát nem friss harcok, hanem hetekkel előbbi kínzások, gyil­kosságok nyomai, írtak erről sokan mások is elbeszéléseket, verseket, könyveket. Halottak mindenütt: fiatalok, öregek, harcosok, vöröskeresztesek, munkások, élelmiszer után sza­ladgáló polgárok, magyarok, oroszok. Fegyverszünet. Nagy Imre az orosz hadsereg kivonulásá­ról tárgyal Andropov szovjet nagykövettel. Mindszenty ki­szabadul és senki iránt nem érez gyűlöletet. Új világ szüle­tik! November 4. hajnalán őrü­­letes a hír: támadnak az oro­szok. Halva született a remény kicsinyke embriója. Napok óta talán először aludtunk. Jámbor Jóska kétségbeesett kiáltása ébresztett fel: „Kitört a világ­háború!” Szegény azt hitte, hogy miattunk majd fegyvert ragadnak a „háborús bűnösö­ket” akasztgató és a hazáju­kért harcoló katonákat kiszol­gáltató amerikai „human rights”-lovagok. Micsoda ha­talmas emberszeretet lakozott ebben a gyermekben, aki törhe­­tetlenül hitt a keresztény né­pek szolidaritásában! Rövide­sen megtudtuk, hogy nem tört ki semmiféle háború, csak min­ket gyilkolnak ismét büntetle­nül. Jámbor Jóska ezt már nem érte meg, fejét szétroncsolta egy orosz rakétalövedék. További kétségbeesett el­lenállás, fegyveres visszavo­nulás Tatabányán keresztül Hegyeshalomig, majd novem­ber végén: menekülés. Idegen­be, bujdosó elődeink nyomait követve: „Nagyabonyban csak két torony látszik, de Maj­land­­ban harminckettő látszik. In­kább nézem az abonyi kettőt, mint Majlandban azt a har­minckettőt." Vége az emlékezésnek. * (Folytatás a 3. oldalon) Volume 93, No. 44 November 16, 1986 A „Gloria Victis” szobor leleplezése San Franciscóban 1986. október 19-én került sor az új California State palo­ta udvarán (505 Van Ness A­ve.) Rózsa Olga szobrász díj­nyertes szobrának ünnepélyes leleplezésére. A szobor megva­lósulása hosszú évek fáradsá­gos munkájának eredménye, melyet végül is Könnyű Ernő képviselő közbenjárása tett le­hetővé, megteremtve az alapot az állam pénzéből. Mint a képen is látható, a nagyméretű szobor három alakból áll. Az alsó részén egy anya borul halott gyermekére, felette kezét ég felé emelő nő­alak kétségbeesetten kiáll se­gítségért. Mindez mesterien fe­jezi ki 1956 szellemét. Az ünnepség rendezése Rékai András mérnök, a helyi Szabadságharcos Szövetség el­nökének érdeme. Az ünnepsé­get Könnyű Ernő képviselő irá­nyította. Impozáns volt, ahogy az amerikai katonákat dirigál­ta, akik fekete díszegyenruhá­ban hozták a zászlókat a ma­gyar cserkészek kíséretében. Könnyű Ernő röviden mél­tatta, miért is harcoltunk 1956- ban. Ezután a kormányzó kép­viseletében Dr. John McCar­thy beszélt a szabadság lénye­géről. Lantos Tamás országos demokrata képviselő szintén arról beszélt, hogy a szabadság utáni vágyat nem lehet el­nyomni. Nagy tapsot kapott a Polish-American Congress it­teni elnöke, Dr. George Larski, aki kritizálta az amerikai kül­politikát. Beszédét magyarul fejezte be: „A szabadságról nem mondunk le! Nem, nem soha!" A szónokok hangsúlyoz­ták, hogy a szobor közös kin­cse minden kommunista elnyo­más ellen küzdő nemzetnek. Ennek a megható összefogás­nak jegyében helyezték el ko­szorúikat az európai rabnem­zetek képviselőin kívül az af­gán és nicaraguai szabadság­­harcosok képviselői és a kubai, kambodzsai, kínai emigrációk képviselői. A szoldaritásnak ez a megnyilvánulása lélekeme­lő látvány volt. Az ünnepséget a magyar himnusz zárta. Utána került sor a magyar nyelvű megemlé­kezésre, ahol Tollas Tibor köl­tő volt az ünnepi szónok. Gratulálunk Rózsa Olgá­nak a nagyszerű alkotáshoz, s megköszönjük mindazok fárad­ságos munkáját, akik lehetővé tették a szobor felállítását, el­sősorban Könnyű Ernőnek, aki a novemberi választások után remélhetőleg országos képvise­lő lesz. Föglein István is

Next