Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1986 (93. évfolyam, 1-50. szám)
1986-11-16 / 44. szám
93. évfolyam, 44. szám 1986. november 16. AUG 1-81e LOUIS SZATL'ARY 2218 N LINCOLN AVE CHICAGO ILL 60614 n Dr. Halmos Milán: Emberek meggyőződés nélkül Nem hinném, hogy akad másik évszázada a történelemnek, amely háborúkkal, forradalmakkal, vérontással telítettebb lenne, mint ez a huszadik. Ember embernek ritkán ártott annyit, mint ebben a században. Pedig nem volt hiány a világmegváltó szociális mozgalmak, békeszólamok, leszerelés, Népszövetség, Egyesült Nemzetek, stb. felburjánzásában. A II. világháború vége óta egyebet sem hallunk, mint az egymás megértésének, szeretetének propagálását: leszerelési és békekonferenciák, ökumenikus vallási mozgalmak, visszamaradt népek támogatását sürgető, egyenjogúsítását célzó törekvések, s az ég se tudná elsorolni, mennyi más egyesülés csupa olyan dolgokat kíván megvalósítani, amelyeknek pontosan az ellenkezője válik valóra. Az ész nélküli, képmutató emberszeretet még itt sem állt meg: védelmébe vette a bűnözőt, akit eddig a társadalom büntetett, kiközösített. Bebizonyítja, hogy a bűnözőnek is van joga, talán arról sem tehet, hogy ölt; hovatovább ott tartunk, hogy a meggyilkolt áldozatot még el sem kaparták, de a bűnöző már szabadlábon védekezik s pár év után kiengedik a börtönből. E hosszú sorozat elért arra a csúcsra, amikor világjelszó lett: „MEG KELL ÉRTENI. . .” Meg kell érteni a gyilkost, mert ölt; meg kell érteni az ellenkező politikai felfogást valló embert; meg kell érteni azokat, akik a kétezer éves gréko-latin keresztény kultúra szépségideáljait oldalba rúgva olyasmiért lelkesednek, amit eddig az emberi nem visszataszítónak, groteszknek, lehetetlennek, szutykosnak tartott. Meg kell érteni a homoszexuálisokat, akik a természet normáit követő emberek társadalmában a természetellenest követik s elvárják, hogy a normális többség adja fel jogát az elkülönülésre, míg ők nem adnak fel semmit. Holnaputánig folytathatnánk e felsorolást, melynek lényege, hogy nem illik, sőt már nem is szabad saját meggyőződésünkhöz ragaszkodni, helyette inkább MEG KELL ÉRTENI a másik oldalt. Ha ez csak addig terjednék, ameddig mindkét fél higgadtan meghallgatja a másik álláspontját egymás torkának elmetszése nélkül — egyenesen kívánatos lenne. Manapság azonban a fiatalságot úgy nevelik, hogy percig se higyyen a saját igazában, hiszen az ellenkező álláspontnak is igaza lehet! E gyakorlattal sikerült elérni, hogy felnőtt egy nemzedék, amely az ég világon semmiben komolyan nem képes hinni, mert hátha a fordítottja az igaz. Meggyőződéséhez gerincesen ragaszkodó ember egykettőre megkapja a „bigott”, „elfogult” jelzőket akár megérdemli, akár nem. Mondani sem kell, hogy azért van néhány tabu is a mi modern társadalmunkban. Ezekre nem áll a tétel, mely szerint MEG KELL ŐKET ÉRTENI. Vegyünk szemügyre néhányat. Itt van mindjárt a történelem leghosszabb tartalmú rémuralma, a kommunizmus: ez manapság is bocsánatos bűn, számos hitvallója szabad országok egyetemeinek katedráján tanít; ezzel szemben a már csak kísértetek formájában létező nácizmus halálos bűn, amit megérteni nem lehet. Az sem ötlik fel senki agyában, hogy a fajok egyenlőségében nem hívőt is talántán meg lehetne érteni; szó sincs róla, az illetőt ,,racist”-nek címezik, ezért pedig fővesztés jár. Több százados hitvallásának elveihez és hagyományaihoz ragaszkodó katolikus vagy protestáns akárhányszor közröhej tárgyává lesz, „maradi”-nak. (Folytatás az 5. oldalon) Stirling György: Néhány héttel ezelőtt arra a gyötrő kérdésre próbáltunk választ keresni, hogy miért bukott el 1956? . . . Mik voltak a külső és belső okok, melyek miatt a magyar forradalom és az azt követő szabadságharc kudarcra ítéltetett? Ami a külső tényezőket illeti, múltkoriban négyet soroltunk föl: az Egyiptom elleni angol-francia-izraeli támadás időzítését, az ENSZ és az Egyesült Államok tehetetlenségét s végül a Szabad Európa Rádió felelőtlen uszítását. Most a belső körülményeket s az esetleges mulasztásokat szeretnék sorra venni, hogy mindent mérlegre téve lássuk: valóban elkerülhetetlen és törvényszerű volt-e a végzet beteljesülése 1956 novemberében? Mivel vizsgálódásunk során elsősorban az emberi felelősséget kutatjuk, mindenek előtt Nagy Imre környezetében kell körülnéznünk. Itt pedig tucatjával nyüzsögtek olyan volt rákosisták, akik — hogy a bőrüket mentsék — nagyhitelen köpönyeget forgattak, de csak az alkalomra lestek, mikor döfhetik hátba a forradalmat és szerezhetik vissza régi hatalmukat. Igyekeztek kulcshelyekre beférkőzni és mindent elkövettek, hogy nehéz helyzetbe hozzák az új kormányt. Egyáltalán nincs kizárva, hogy ilyen tanácsadók ösztönzése is hozzájárult ahhoz: Nagy Imre idő előtt és kellő alátámasztás nélkül lépett színre a semlegességgel és a varsói paktum felmondásával, ami aztán végzetes következményekkel járt. Lám az oroszoktól tanulhatott volna, azok az utolsó pillanatig hitegették, hogy híven ígéretükhöz kivonják csapataikat az országból, s közben Záhonynál már napok óta özönlöttek be az új inváziós hadsereg páncélosai. Andropov nagykövet szemforgató álnoksággal még akkor is „végzetes félreértésről” beszélt, amikor november 4-én hajnalban már az orosz ágyúk tüzétől zengett az ég Budapest fölött és a vöröscsillagos tankok a belváros utcáin dübörögtek. * Ha a felelősség kérdését feszegetjük, óhatatlan, hogy ne beszéljünk bizonyos mulasztásokról is, épp a november 4-i szovjet orvtámadással kapcsolatosan. Mint emlékezetes, a kormány elnöke már október 27-én közölte az ország népével, hogy tárgyalások kezdődtek a szovjet csapatok kivonásáról s a Kreml 30-i nyilatkozata azt a látszatot keltette: Hruscsovban van hajlandóság a követelés teljesítésére. (Közben — tudjuk — lázas sietséggel látogatta végig szövetségeseit és Titót, hogy beleegyezésüket kapja a fegyveres beavatkozáshoz.) Hamar kiderült, hogy a szovjet kormány hazudik és csak időt akar nyerni. Már október 29-től érkeztek Budapestre a vészjelek, hogy kelet felől szünet nélkül jönnek a friss szovjet erők és az ország szívébe tartanak: november 2-án elérték Szolnok vonalát. Budapest népe szorongva várta a holnapot. .. A kormány is várt. Noha pontos értesülései lehettek az orosz csapatmozdulatokról, a pánik elkerülése végett nem tájékoztatta a főváros lakosságát a várható újabb támadásról. A falakon egyetlen felhívás sem jelent meg, nem riadóztatták a nemzetőrséget, de a katonai vezetők — kilátástalannak ítélve minden ellenállást — még a fő útvonalak eltorlaszolására, barikádok emelésére sem adtak parancsot. Bármily hihetetlen is, de a november 4-re virradó éjszakán még készültséget sem rendeltek el a fegyverben lévő budapesti csapatoknál. A betörő szovjet páncélosok legtöbb helyen álmukban lepték meg a nemzetőröket és a honvédeket. Amikor pedig a védők — alvásból felocsúdva — megpróbáltak ellenállni, számos olyan egymásnak ellentmondó utasítás és parancs érkezett hozzájuk a Honvédelmi Minisztériumból, az ott megbújt szovjetbérenc árulóktól, mely megzavarta és megbénította a védelmet.* A szovjet támadók mégis kemény ellenállásba ütköztek a főváros több pontján és elszigetelt csoportok — felsőbb utasítás nélkül is — hősiesen védekeztek az utolsó töltényig. De mivel hiányzott a központi irányítás — a Nemzetőrség főparancsnoka már kifelé tartott az országból, helyettese pedig a jugoszláv nagykövetségre menekült —, a város belterülete 24 óra alatt a szovjet csapatok el(Folytatás a 3. oldalon) A végzet beteljesül. . . Catholic Hunsarians’ Sunday KIADÓHIVATAL: - EDITORIAL OFFICE: P.O. Box 2464 younsstown, Ohio 44509 Tel.: (216) 799-2600 és 799-3335 (USPS 291-640) Filippi István: Októberi délután Október 23. van, este 6 óra. Ilyenkor nem szeretek társaságba menni, vendégeket sem fogadok, inkább olvasok és írok. Túl súlyos a téma, mire megjelenik, már vége az évfordulónak. Harminc éves voltam akkor, ma hatvan, könnyű az időszámítás. Lassan sötétedik, csak egy lámpa világít az íróasztalom felett. Künn lüktet az idegen világváros: autózáj, tülkölés. Mennek haza a munkából, majd vacsoráznak, szórakoznak. Ma nem dolgoztam, nekem ez ünnep, olyan mint a nagypéntek. Árnyak vesznek körül, drága barátok, lelkes idealisták, az elmúlt világ szellemei. Ezeréves magyar történelem, egy szippantásnyi győzelem, majd emberöltőnyi szenvedés. Három évtized! A Parlament előtt megszámlálhatatlan tömeg. Erdei már beszélt, Nagy Imrét várjuk. Nincs elvtárs, csak honfitárs! Több ezren a Sztálin-szobor felé menetelnek, hogy ledöntsék a kolosszust. Mi az egyetemistákkal együtt a Rádió felé menetelünk. Honnan került elő enynyi nemzetiszínű zászló? Igaz, legtöbbjük lyukas, hiányzik róluk a Káin-bélyeg. Sokan sírnak, férfiak is, nem szégyenük.» Bosszúállásra senki sem gondol, hiszen az üdvözültekben nincsen már gyűlölet. Tiszták voltunk, délután meggyóntuk bűneinket a Bem-szobor előtt: „Rabok voltunk mostanáig, kárhozottak ősapáink, kik szabadon éltek-haltak, szolgaföldben nem nyughatnak.” Rokonok voltunk, testvérek, idegenekkel nem találkoztam, ők bezárkóztak a Rádió épületébe. Féltek a néptől, mert a nép nevében ítélkeztek. Féltek a munkásoktól, mert hatalmat gyakoroltak az ő nevükben. Szörnyű éjszaka következett: lövések, holttestek az utcalámpák sápadt fényében. Az első áldozatok, akik a boldogság óráiban felszabadultan haltak meg. Ott voltam a Dohány utcai nyomdában, ahol az első röpcédulák készültek. Taxisofőrök jelentkeztek önként, ők vittek minket a külvárosi gyárakba, ahol éjszakai műszakban dolgoztak. Az Egyesült Izzóban azonnal abbahagyták a munkát, miután olvasták a sztrájkfelhívást. Sivalkodva szaladgált a párttitkárnő: „Elvtársak, ne hallgassatok ezekre! Fasiszták, reakciósok, amerikai kémek!” „Menjen haza kisnagyság, mert sír a gyerek” — bökte oda egy őszhajú munkásember. Hajnalra tudott mindent az egész város. Pihenésről persze szó sem lehetett. Tovább, tovább, itt az idő, most vagy soha! Teherautó érkezett a „lámpuska gyárból”. A Lámpagyárat hívták így, ahol persze fegyvert gyártottak. Munkások lőfegyvereket osztottak: „Válasz a kommunista kiáltványra!” — mondották. Utcai harcok, előbb ávósok, majd félrevezetett szovjet katonák ellen. Az egyik oldalon gyilkos gépek, sztálinorgoniák, katyusák, harckocsik, a másikon diákok és ipari tanulók benzines üvegekkel. Akkor született a „Molotov-koktél” elnevezés. Az első támadást visszavertük. Kitűnő erődítménynek bizonyult a Corvin mozi. „Mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon, messziről lobogva tenger pusztaságon” nevek villannak fel: „Iván-Kovács”, „Bajusz”, „Fakabát”, „Beszkártos”, „Félfülű”. Csak így szólítottuk egymást. Senki sem tudta, hogy mit hoz a jövő és senki sem akarta hozzátartozóit veszélyeztetni. Két mozijegy lapult zsebemben a Corvin mozi péntek esti előadására. Osztrák revüfilmet játszottak volna és a jegyekért két héttel előbb kellett sort állni. Persze ebből nem lett semmi. Revüfilm helyett az élet játszotta véres drámáját. „Én vagyok itt egyedül jogosan — mondottam bajtársaimnak —, mert én nem potyázok!” Jártam a Köztársaság téri pártház pincéiben, egyik kezemben zseblámpa, a másikban revolver. Alvadt vér mindenütt, tehát nem friss harcok, hanem hetekkel előbbi kínzások, gyilkosságok nyomai, írtak erről sokan mások is elbeszéléseket, verseket, könyveket. Halottak mindenütt: fiatalok, öregek, harcosok, vöröskeresztesek, munkások, élelmiszer után szaladgáló polgárok, magyarok, oroszok. Fegyverszünet. Nagy Imre az orosz hadsereg kivonulásáról tárgyal Andropov szovjet nagykövettel. Mindszenty kiszabadul és senki iránt nem érez gyűlöletet. Új világ születik! November 4. hajnalán őrületes a hír: támadnak az oroszok. Halva született a remény kicsinyke embriója. Napok óta talán először aludtunk. Jámbor Jóska kétségbeesett kiáltása ébresztett fel: „Kitört a világháború!” Szegény azt hitte, hogy miattunk majd fegyvert ragadnak a „háborús bűnösöket” akasztgató és a hazájukért harcoló katonákat kiszolgáltató amerikai „human rights”-lovagok. Micsoda hatalmas emberszeretet lakozott ebben a gyermekben, aki törhetetlenül hitt a keresztény népek szolidaritásában! Rövidesen megtudtuk, hogy nem tört ki semmiféle háború, csak minket gyilkolnak ismét büntetlenül. Jámbor Jóska ezt már nem érte meg, fejét szétroncsolta egy orosz rakétalövedék. További kétségbeesett ellenállás, fegyveres visszavonulás Tatabányán keresztül Hegyeshalomig, majd november végén: menekülés. Idegenbe, bujdosó elődeink nyomait követve: „Nagyabonyban csak két torony látszik, de Majlandban harminckettő látszik. Inkább nézem az abonyi kettőt, mint Majlandban azt a harminckettőt." Vége az emlékezésnek. * (Folytatás a 3. oldalon) Volume 93, No. 44 November 16, 1986 A „Gloria Victis” szobor leleplezése San Franciscóban 1986. október 19-én került sor az új California State palota udvarán (505 Van Ness Ave.) Rózsa Olga szobrász díjnyertes szobrának ünnepélyes leleplezésére. A szobor megvalósulása hosszú évek fáradságos munkájának eredménye, melyet végül is Könnyű Ernő képviselő közbenjárása tett lehetővé, megteremtve az alapot az állam pénzéből. Mint a képen is látható, a nagyméretű szobor három alakból áll. Az alsó részén egy anya borul halott gyermekére, felette kezét ég felé emelő nőalak kétségbeesetten kiáll segítségért. Mindez mesterien fejezi ki 1956 szellemét. Az ünnepség rendezése Rékai András mérnök, a helyi Szabadságharcos Szövetség elnökének érdeme. Az ünnepséget Könnyű Ernő képviselő irányította. Impozáns volt, ahogy az amerikai katonákat dirigálta, akik fekete díszegyenruhában hozták a zászlókat a magyar cserkészek kíséretében. Könnyű Ernő röviden méltatta, miért is harcoltunk 1956- ban. Ezután a kormányzó képviseletében Dr. John McCarthy beszélt a szabadság lényegéről. Lantos Tamás országos demokrata képviselő szintén arról beszélt, hogy a szabadság utáni vágyat nem lehet elnyomni. Nagy tapsot kapott a Polish-American Congress itteni elnöke, Dr. George Larski, aki kritizálta az amerikai külpolitikát. Beszédét magyarul fejezte be: „A szabadságról nem mondunk le! Nem, nem soha!" A szónokok hangsúlyozták, hogy a szobor közös kincse minden kommunista elnyomás ellen küzdő nemzetnek. Ennek a megható összefogásnak jegyében helyezték el koszorúikat az európai rabnemzetek képviselőin kívül az afgán és nicaraguai szabadságharcosok képviselői és a kubai, kambodzsai, kínai emigrációk képviselői. A szoldaritásnak ez a megnyilvánulása lélekemelő látvány volt. Az ünnepséget a magyar himnusz zárta. Utána került sor a magyar nyelvű megemlékezésre, ahol Tollas Tibor költő volt az ünnepi szónok. Gratulálunk Rózsa Olgának a nagyszerű alkotáshoz, s megköszönjük mindazok fáradságos munkáját, akik lehetővé tették a szobor felállítását, elsősorban Könnyű Ernőnek, aki a novemberi választások után remélhetőleg országos képviselő lesz. Föglein István is