Katolikus Szemle 1. (1887)
Melléklet - Maszlaghy Ferencz: Emlékbeszéd, melyet néhai Tárkányi Béla társ. alelnök fölött a márczius 17-iki közgyülésén tartott Maszlaghy Ferenc
szervezetéről, tüzetes tárgyalás, beható bírálat után készített, s mely a napi sajtó közlései után már ismeretes. Midőn szerencsém van e javaslatot a társulati elnökség s választmány nevében a mélyen tisztelt közgyűlés elé terjeszteni, a legalázatosban esedezem annak helybenhagyásáért, hogy így társulatunk kebelében létesüljön egy írói phalanx, egy phalanx, mely nem az ókor hódítóinak érzelmeivel, hanem Krisztus tüzével a szívben, Krisztus keresztjével a kézben, induljon a munkára Krisztusért: sz. István égi pártfogónk buzgalmával terjeszteni széles e hazában szent hitünk áldásait. Emlékbeszéd, melyet néhai Tarkányi Béla társalelnök fölött a márczius 17-iki közgyűlésén tartott Maszlaghy Ferencz. Főmagasságú Bibornok-Érsek, Herczegprimás és Fővédnök ur! Nagyméltóságú Védnök és Elnök urak! Mélyen tisztelt Közgyűlés! Kegyeletes és szép szokás az, mélyen tisztelt közgyűlés! hogy azon férfiak emlékét, akik közczélok szolgálatában szakadatlan munkásságot fejtettek ki, akik a helyet, ahová őket a közbizalom helyezte, sikerrel betöltötték, akik önzetlen fáradozásaikban nem az érdemet, hanem a közjót keresték, midőn a kérlelhetlen halál kiszólította őket az élők soraiból, midőn rokon és barát bánatával és könyeivel adóz emlékeknek, — a hála és elismerés ünnepélyes nyilatkozataival ülték meg ama testületek és társulatok is, amelyeknek az elhunyt tagja és vezére volt. Mert habár a közéletben minden jól betöltött feladatnak, sikerrel befutott pályának legszebb bére, legszebb jutalma elsősorban magában az öntudatban van, mégis a jó tettek elismerésében annyira fukar mai sivár korban mindig nemesebb, fenköltebb gondolkozásra fog mutatni az, ha emlékezetben felkeressük a sírt, amely egy-egy jelest takar és ráteszszük kegyeletünk koszorúját. Ami szép van az életben, nagy a tettekben, nemes az emberi szívben, annak Isten azt a csodás erőt adta, hogy túléli alkotóját, megőrzi annak buzdító varázshatását a lelkekre mindenkor. »Erezbe vésik az ember hibáit, — mondja a nagy britt költő, — erényeit pedig futó homokba írják be.« Szomorú, de alapos vád, amely vajmi sokszor megbénítja a tetterőt, lankasztja a munkakedvet, sok nemes