Katolikus Szemle 31. (1917)
1. szám - Költemények - Bán Aladár: IV. Károly
A gyászharang utolsót kong, s a kripta Megnyíl a jó öreg király előtt; Sajgó szivünket fájdalom szorítja, Amint a mélybe látjuk tűnni őt. Sugárai borús és víg napoknak Könny fátyolán át ismét fölragyognak, S a mult sok édes s bús emlékivel Némán vonúl az őszi ködben el... Kik itt maradtunk könny- és vérözönben, Fejünk lehajtva állunk hallgatag. Ajkunk bezárva, lelkünk meggyötörten, Csupán keblünk hullámi zajlanak. Fülünkben egyre zúgnak a harangok, Szünetlenül dübögnek síri hantok, S amerre nézünk, földúlt föld végén Tépett virág, sebzett szív, tört remény. ... De mily varázs!... A csüggedt lélek éled, Tűzáram járja át az ereket! A távolból csapongó harci ének S hajrá-kiáltás zúg, mint fergeteg. Hősök rohannak dörgő ágyuzatba' Ezer halálba, vészbe — diadalra! Fölöttük gyász leng hollószárnyakon, De arcukon hit, büszke bizalom!