Katolikus Szemle 9. (1957, Róma)

1. szám - Hegyi Márton: Túl a kommunizmuson

túl a kommunizmuson A magyar forradalmról írt nyugati kommentárok közül különösen az ragadta meg figyelmemet, amelyet « Nachkommunisten » címen a Rheinischer Merkur december 28-i száma közölt Paul Wilhelm Wenger tollából. A szerző maga is idézőjelek közé teszi írása címét, mert egy nyugatra menekült fiatal szabadságharcos ajkáról vette, s úgy érzi, hogy ez a magyarra egy szóval helyesen lefordíthatatlan, tömör kifejezés magába sűríti az októberi forradalom magyar népének, diákoknak, munkásoknak, íróknak hiteles politikai szemléletét és állásfoglalását. Wenger elsősorban a fiatal magyarral folytatott beszélgetésére hivatkozik. Megkérdezte tőle, hogy tulajdonképpen milyen irányzat követői a magyar forradalmárok. Minek vallják magukat: titoistáknak, nemzeti kommunistáknak, trockistáknak, szociáldemokratáknak, vagy — fasisztáknak? « Egyiknek sem! » — jött a határozott válasz. « A mi törekvéseinknek még nincs neve. Mi az vagyunk, ami a kommunizmus után jön. A kommunizmus téziséből születő antitézis, amely a süllyedő rendszernek történelmi szükségszerűségből legkönyörtelenebb ellensége ». « Tehát egy újfajta kommunizmus? » « Éppen ellenkezőleg: egy újfajta antikommunizmus. Még akkor is, ha használjuk a rendszer szlogánjait, amelyben fölneveltek, s ha követelményekkel állunk is elő, amelyeknek nyugati fülekben kommunista csengésük van, — hiszen az antitézis lényege, hogy nemcsak ellentéte a tézisnek, hanem több dologban örököse is. Népünk idősebb politikus nemzedéke gondolkodásában megállt a kommunizmus előtt, mi már túljutottunk a kommunizmuson... ». Mit jelent ez a kissé retorikusan hangzó kijelentés? A kommunizmus azt hirdeti, hogy a gyárak, üzemek és a föld közös birtokba vételével fölszámolta a feudalizmust és a kapitalizmust. De mi a programja ennek az új törekvésnek, amely a kommunizmust akarja fölszámolni, sőt állítja, hogy gyökerében már föl is számolta? Ha nem akar a régi rendszerre visszatérni, hogyan képzeli el a jövőt? Wenger, in medias res, mindjárt az államosítás kérdését veti föl. A válasz világos. A népi demokrácia kommunista szlogánja fennen hirdeti: « Tiéd a gyár, magadnak dolgozol! » Ezzel szemben a népi demokráciában a kapitalista magántulajdon helyébe lépő szocialista köztulajdon elvont fogalom maradt. A magánkapitalizmust tulajdonképpen az állami kapitalizmus váltotta föl. A munkásnak továbbra is édeskevés beleszólása volt a gyár vezetésébe, nem is szólva arról, hogy fillérnyi részesedése sem volt a termelés jövedelméből. Ráadásul az új állami kapitalizmussal szemben nem védték meg az állam törvényei s a körmönfont marxista dialektika még sztrájkjogát is megtagadta, hiszen önmaga alatt vágja a fát, ha a kollektív vezetés ellen lázad, amelynek, mint a kollektívum tagja, maga is részese. Merre visz tehát a jövő útja? A gyárak és nagyüzemek ne térjenek vissza magánkézbe, de állami tulajdonba se menjenek. Jogi személy legyen a tulajdonos, amit a helyi munkástanács és az általa szakemberekből választott vezetőség alkot. Nincs szükség arra, hogy az állam küldjön pártfunkcionárius ellenőröket a nyakukra, a munkástanács és a szakvezetőség kölcsönösen ellenőrzi egymást. A munkásnak legyen része a termelés jövedelmében. Érdekeit, éppúgy mint a munkaadók és a szabadpályán működők érdekeit az államhatalomtól és pártpolitikától független szakszervezetek védjék. Legyen öregkorára és baleset ellen biztosítva. Az államnak nincs joga ahhoz, hogy termelő szövetkezetekbe kényszerítse a földműveseket. A mezőgazdaság gerincét az önálló parasztság alkotja. Az állam kötelessége, hogy lehetőséget nyújtson a gazdálkodónak arra, hogy földjét a modern technika eszközeivel művelhesse. A termények kötelező beszolgáltatása jogtalan követelmény. Állami tervgazdálkodásra szükség van, de ez ne a terv