Katolikus Szemle 9. (1957, Róma)
4. szám - Gedda Luigi: Hungaria docet
tott fogalmunk nem a «márványba faragott haza », mely mint valami emlékmű emelkedik a tudatlan és kitagadott nép fölé, de nem is a nemzeti egoizmusában gőgösködő haza, hanem az egyetértő s összetartó emberek hazája. Ez az egyetértés és összetartás a családból fakad s ennek a népek közt is meg kell valósulnia. Az Egyház már húsz évszázada hirdeti az egyetemes emberi testvériséget, melyet Krisztus vére erősített meg. Tanításának és vértanúságának bizonyságával küzdött nemzeti egyházak létesítése ellen, pedig szakadárok és protestánsok éppúgy törekedtek erre, mint ma a kommunisták. Ám a katolikus Egyház egyetemességét a mai élet teljesen igazolja, hiszen nincs aki ne látná, hogy ma az emberiség a szellemi, politikai és gazdasági egység felé halad. Ez a « katolicitás » jelentésében és hatásában is több, mint a nemzetköziség. Mióta Szent Pál apostoli útjára indult, az egyetemességnek ebben a kétezer éve hirdetett tanításában a nép és a haza értéke soha nem sikkadt el. A keresztény hazaszeretet a szeretet parancsára és a hűségre épül. Alapja elsősorban az isteni példát követő szeretet, melyet felebarátunkkal szemben kell gyakorolnunk, márpedig rokonaink után legközvetlenebb felebarátaink éppen honfitársaink. Ezt azonban kiegészíti a népünk múltjához ragaszkodó lelki hűség. A kereszténységnek, melyet egy nép történelme folyamán átél, jelentős külső hatásai és megnyitvánulásai vannak, amelyeket egy művészi iskola után fennmaradó műalkotásokhoz hasonlíthatunk. Ezek a külső megnyilvánulások műalkotások is a szó szoros értelmében, de azokon kívül, hivatali, jogi, gazdasági, népjóléti intézmények, szellemi művek, nyelvi jellegzetességek és népi szokások, szentek és hősök történelmi példái. Mindezek a keresztény hit egyetemes keretén belül egy nép s táj sajátos pszichéjével átélt kereszténységének életmegnyilvánulásai. Tulajdonképpen ez a keresztény civilizáció. Ez egy nép legnagyobb kincse, mert nem más, mint maga az asszimilált keresztény hit, mely nem akadályozza meg az illető népet abban, hogy a többi népet megértse, — sőt a közös hit még arra segíti, hogy értékelje és szeresse is őket — de ugyanakkor lehetővé teszi számára, hogy tulajdon nemzeti életét élje és ifjúságát sajátos kultúrájának megművelt, termékeny talaján nevelje fel. A keresztény ember tehát, aki «pro ara et focis» az oltárért és otthonért küzd, nem két különböző, hanem egyazon eszményért harcol melynek isteni és emberi összetevője: a kinyilatkoztatott isteni tanítás és a hívő nép által átélt kereszténység. « Hungaria docet! » Ez a keresztény hazaszeretet — ha nem is élt tudatosan minden magyar felkelő lelkében — a magyarság harmadik nagy tanítása számunkra. 1480 Tollas Tibor L vízválasztó: A hegy gerincén ért az alkony. Közöttünk két nagy Óceán. Vizeink Kelet és Nyugat Lejtőin keresnek utat, S én állok az idők falán. Nézem, mint Pompei pusztulását Az utolsó hű katona. Partunkat mossa mindkét tenger, Magyarnak így marad az ember, Ha nem tartozik sehova.