Katolikus Szemle 9. (1957, Róma)

4. szám - Gedda Luigi: Hungaria docet

tott fogalmunk nem a «márványba faragott haza », mely mint valami emlékmű emelkedik a tudatlan és kitagadott nép fölé, de nem is a nemzeti egoizmusában gőgösködő haza, ha­nem az egyetértő s összetartó emberek hazá­ja. Ez az egyetértés és összetartás a családból fakad s ennek a népek közt is meg kell való­sulnia. Az Egyház már húsz évszázada hirdeti az egyetemes emberi testvériséget, melyet Krisz­tus vére erősített meg. Tanításának és vérta­núságának bizonyságával küzdött nemzeti egy­házak létesítése ellen, pedig szakadárok és protestánsok éppúgy törekedtek erre, mint ma a kommunisták. Ám a katolikus Egyház egye­temességét a mai élet teljesen igazolja, hiszen nincs aki ne látná, hogy ma az emberiség a szellemi, politikai és gazdasági egység felé ha­lad. Ez a « katolicitás » jelentésében és hatá­sában is több, mint a nemzetköziség. Mióta Szent Pál apostoli útjára indult, az egyetemes­ségnek ebben a kétezer éve hirdetett tanítá­sában a nép és a haza értéke soha nem sik­kadt el. A keresztény hazaszeretet a szeretet parancsára és a hűségre épül. Alapja elsősor­ban az isteni példát követő szeretet, melyet felebarátunkkal szemben kell gyakorolnunk, márpedig rokonaink után legközvetlenebb fe­lebarátaink éppen honfitársaink. Ezt azonban kiegészíti a népünk múltjához ragaszkodó lel­ki hűség. A kereszténységnek, melyet egy nép történelme folyamán átél, jelentős külső ha­tásai és megnyitvánulásai vannak, amelyeket egy művészi iskola után fennmaradó műalko­tásokhoz hasonlíthatunk. Ezek a külső meg­nyilvánulások műalkotások is a szó szoros ér­telmében, de azokon kívül, hivatali, jogi, gazdasági, népjóléti intézmények, szellemi mű­vek, nyelvi jellegzetességek és népi szokások, szentek és hősök történelmi példái. Mindezek a keresztény hit egyetemes keretén belül egy nép s táj sajátos pszichéjével átélt keresztény­ségének életmegnyilvánulásai. Tulajdonképpen ez a keresztény civilizáció. Ez egy nép legnagyobb kincse, mert nem más, mint maga az asszimilált keresztény hit, mely nem akadályozza meg az illető népet abban, hogy a többi népet megértse, — sőt a közös hit még arra segíti, hogy értékelje és szeresse is őket — de ugyanakkor lehetővé teszi számá­ra, hogy tulajdon nemzeti életét élje és ifjúsá­gát sajátos kultúrájának megművelt, termé­keny talaján nevelje fel. A keresztény ember tehát, aki «pro ara et focis» az oltárért és otthonért küzd, nem két különböző, hanem egyazon eszményért harcol melynek isteni és emberi összetevője: a kinyilatkoztatott isteni tanítás és a hívő nép által átélt kereszténység. « Hungaria docet! » Ez a keresztény hazasze­retet — ha nem is élt tudatosan minden ma­gyar felkelő lelkében — a magyarság harma­dik nagy tanítása számunkra. 148­0 T­ollas T­ibor L vízválasztó: A hegy gerincén ért az alkony. Közöttünk két nagy Óceán. Vizeink Kelet és Nyugat Lejtőin keresnek utat, S én állok az idők falán. Nézem, mint Pompei pusztulását Az utolsó hű katona. Partunkat mossa mindkét tenger, Magyarnak így marad az ember, Ha nem tartozik sehova.

Next