Katolikus Szemle 9. (1957, Róma)

4. szám - Várady Imre: Füveskert

Amit hitükért, eszményeikért, a múzsa szol­gálatáért a régiek szenvedtek, úgy viszonylik ezeknek a fiataloknak kálváriájához, mint a kufsteini császártorony tágas, tiszta, napsü­tötte, fűtött cellái s az Inn-völgy fenyőerdő­inek lehelete a váci fegyház bűzös pincezú­gaihoz, vagy hajdani porkolábok mogorvasága a vörös fegyőrök korbácsos, kurtavasas röhögő vérengzéséhez. Részvétünk és szeretetünk — úgy érezzük — eleve elfogulttá fog tenni ben­nünket e versek és szerzőik iránt, akik — ott­honmaradt hozzátartozóikat a hatalom meg­torlásától féltve — meg valódi nevüket sem írhatják munkáik fölé. Ha van költői mű, amelyről igazságtalanság lenne pusztán szép­tani szempontok alapján ítélkezni, úgy bizo­nyára ez a könyv az, hiszen létrejöttében leg­alább annyi része volt az erkölcsi nagyságnak, mint az írói tehetségnek. Mekkora hit a mű­vészet megváltó erejében, mennyi rajongás a szépért, milyen izzó hivatástudat kellett an­nak a sok életveszélyes kockázatnak vállalásá­hoz, amivel a börtönben, rabkórházban, bá­nyában minden egyes verssor leírása járt! Alig képzelhető e könyvnél megrendítőbb és felemelőbb vallomás a lélek legyőzh­etetlen rendsebbségéről az esendő anyag, a testi kín, a baromi erőszak fölött. Irodalomtörténetünk­ben örök emlékezetet érdemelne még akkor is, ha nem lenne egyéb korjellemző dokumentum­nál. De olvasásába elmerülve, hamarosan örömmel állapítjuk meg, hogy eszmei, etikai értéke mögött nem marad el művészi jelentő­sége sem. Ha akad is a száznál több eredeti vers között néhány érdektelen műhelyforgács, csírában maradt lírai ötlet vagy teljesen ki nem ért alkotás, a költemények többségében a részvéttől és szeretettől sugallt elnézés, igé­nyeink lefokozása nélkül is tiszta gyönyörűsé­günk telik. Mindenekelőtt a hangnem modernsége és eredetisége tűnik fel. Ezek a fiatalok nem ha­sonlítanak senkihez a tíz-húsz évvel ezelőtti magyar líra nagyjai közül. Az egész kötetben alig találkozunk kézzelfogható Ady-, Babits-, Kosztolányi-, Juhász-, Tóth Árpád-, Szabó Lő­rinc-, József Attila-, vagy Weöres Sándor- re­miniszcenciával. Régi formáiból gyökeresen kifordított életük, a nemzedéki ellentéteket messze meghaladóan elváltozott világ- és em­berlátásuk, az elődeik számára legfeljebb el­méletben létezett problémák húsba, vérbe vá­gó realitása merőven új mondanivalót ad az ajkukra, mely szükségszerűen új nyelvet, új kifejezési formákat, új asszociációkat, a költői képzelet számára új nyersanyagot teremt ma­gának. Mindebben az újban azonban nincs lá­zadás a múlt, a mesterek, a magyar költői ha­gyomány ellen. A Füveskert írói éppolyan ke­véssé forradalmi nyelvújítók, mint amennyire nem öltik fel soha a nemzetmentő apostolok, a költői váteszek ünnepi mezét. Alapos ismerői, hű sáfárjai a magyar líra nyelv- és formakin­csének, csak éppen a maguk módján élnek ve­le s ezzel a megszokottal lépten-nyomon kü­lönböző tónust, lejtést, hang-és szín­viszony­latokat hoznak ki belőle. Egyéniek tudnak ma­radni még akkor is, amikor — elvétve és tu­datosan — közismert mintákhoz igazodnak. Lökkös Antal egy Népdalváltozata, Józsinczi Ádám Berzsenyi emlékének ajánlott Fohásza, Kocsis Gábor görög mértékre vett Bányász hajnal­a vagy Hegedűs János kurucos sóhaja (Messzi idegenből) az efféle művészi «utánér­zéseknek » valóságos kis remekei. Az önmagá­ért való, mutatós nyelvi ötvösmunka egyébként kevéssé vonzza szerzőinket. Ami költői meg­szólalásra indítja őket, rendszerint sokkal szö­vevényesebb, izzóbb, tragikusabb tartalom, semhogy elbírná vagy éppen megkövetelné a részletek gondos kiképzését. Inkább erőteljes összhatásra törekszenek, a gondolat vagy lá­tomás szélesvonalú, expresszionisztikus meg­rögzítésére, amelyben több szerepe van a nagy statikus képeknek és éles színfoltoknak, mint a finom árnyalásnak. Bizonyos, hogy a hajszolt, vergődő lélek homályából, melyet az ihlet percében egy fényes sugár föl-földerít, de tartósan nem oszlat el, több van e versek némelyikében, mint szeretnők, de nem kevésbé nyilvánvaló, hogy még a legfiatalabbakat is a világosság vágya, nemes formaeszmények és meglepően fejlett művészi ízlés vezérlik. A mesterségbeli gyakorlat lehet még itt-ott fo­gyatékos, de sehol sem érezzük a művészi fele­lősségtudat hiányát és sehol sem ütközünk sem fakó közhelyekbe, sem hiú modorosságba. Általában e kegyetlenül megpróbált nemzedék koraérettsége, verítéken és véren vett diadala a kétségbeesés fölött és gránit kemény, de nem csodaváró hite távoltart e fiataloktól minden túlzást, kilengést, szélsőséget s valami klasszikusnak nevezhető egyensúlyra, szigorú mértéktartásra törekvés közös jellemvonásával fűzi össze őket. Ezen belül egyéni jegyeik, amennyire csekély számú verseikből megítél­hető, a lehető legváltozatosabbak. Van köztük éles szemű realista megfigyelő és vizionárius képzeletű, a lét titkán is önkínzón töprengő lé­lek és könnyes mosolyú szatirikus, odai szár­nyalásra termett tehetség és elégikus ábrándo­zó. Abban mégis megint rokonai egymásnak, hogy érzésviláguk alaphangulata a megindult­ság, a részvét, a fojtott pátosz, amely — bár­mint igyekeznek is szemérmesen elrejteni — éltető melegével átjárja minden verssorukat. A legélesebb profillal kétségtelenül Tollas Ti­bor emelkedik ki közülük. Váci fogsága alatt ő hívta életre a Füveskertet, társai joggal lát­ták benne mesterüket, ő az egész kör művé­szileg legérettebb, legsokoldalúbb és legter­mékenyebb költője. Neve az új menekültek kö­zül először vált ismertté a nyugati magyarság előtt s alighanem korszakjelzőként fog bevo­nulni modern líránk történetébe. Mellette Ko­csis Gábor kelt megkülönböztetett figyelmet egyéni hangja változatosságával és nagy for­makészségével. Verseiben a forradalmi töme­gek saját érzéseik kifejezését találták meg s röpcédulákon, falragaszokon terjesztették őket. Gérecz Attila, akinek emlékét megható kegye­lettel őrzik költő­társai, beváltatlan nagy ígé­retként esett el az októberi harcokban. A « B », « C », « O » betűkkel jelzett költemények 154

Next