Katolikus Szemle 9. (1957, Róma)
4. szám - Várady Imre: Füveskert
Amit hitükért, eszményeikért, a múzsa szolgálatáért a régiek szenvedtek, úgy viszonylik ezeknek a fiataloknak kálváriájához, mint a kufsteini császártorony tágas, tiszta, napsütötte, fűtött cellái s az Inn-völgy fenyőerdőinek lehelete a váci fegyház bűzös pincezúgaihoz, vagy hajdani porkolábok mogorvasága a vörös fegyőrök korbácsos, kurtavasas röhögő vérengzéséhez. Részvétünk és szeretetünk — úgy érezzük — eleve elfogulttá fog tenni bennünket e versek és szerzőik iránt, akik — otthonmaradt hozzátartozóikat a hatalom megtorlásától féltve — meg valódi nevüket sem írhatják munkáik fölé. Ha van költői mű, amelyről igazságtalanság lenne pusztán széptani szempontok alapján ítélkezni, úgy bizonyára ez a könyv az, hiszen létrejöttében legalább annyi része volt az erkölcsi nagyságnak, mint az írói tehetségnek. Mekkora hit a művészet megváltó erejében, mennyi rajongás a szépért, milyen izzó hivatástudat kellett annak a sok életveszélyes kockázatnak vállalásához, amivel a börtönben, rabkórházban, bányában minden egyes verssor leírása járt! Alig képzelhető e könyvnél megrendítőbb és felemelőbb vallomás a lélek legyőzhetetlen rendsebbségéről az esendő anyag, a testi kín, a baromi erőszak fölött. Irodalomtörténetünkben örök emlékezetet érdemelne még akkor is, ha nem lenne egyéb korjellemző dokumentumnál. De olvasásába elmerülve, hamarosan örömmel állapítjuk meg, hogy eszmei, etikai értéke mögött nem marad el művészi jelentősége sem. Ha akad is a száznál több eredeti vers között néhány érdektelen műhelyforgács, csírában maradt lírai ötlet vagy teljesen ki nem ért alkotás, a költemények többségében a részvéttől és szeretettől sugallt elnézés, igényeink lefokozása nélkül is tiszta gyönyörűségünk telik. Mindenekelőtt a hangnem modernsége és eredetisége tűnik fel. Ezek a fiatalok nem hasonlítanak senkihez a tíz-húsz évvel ezelőtti magyar líra nagyjai közül. Az egész kötetben alig találkozunk kézzelfogható Ady-, Babits-, Kosztolányi-, Juhász-, Tóth Árpád-, Szabó Lőrinc-, József Attila-, vagy Weöres Sándor- reminiszcenciával. Régi formáiból gyökeresen kifordított életük, a nemzedéki ellentéteket messze meghaladóan elváltozott világ- és emberlátásuk, az elődeik számára legfeljebb elméletben létezett problémák húsba, vérbe vágó realitása merőven új mondanivalót ad az ajkukra, mely szükségszerűen új nyelvet, új kifejezési formákat, új asszociációkat, a költői képzelet számára új nyersanyagot teremt magának. Mindebben az újban azonban nincs lázadás a múlt, a mesterek, a magyar költői hagyomány ellen. A Füveskert írói éppolyan kevéssé forradalmi nyelvújítók, mint amennyire nem öltik fel soha a nemzetmentő apostolok, a költői váteszek ünnepi mezét. Alapos ismerői, hű sáfárjai a magyar líra nyelv- és formakincsének, csak éppen a maguk módján élnek vele s ezzel a megszokottal lépten-nyomon különböző tónust, lejtést, hang-és színviszonylatokat hoznak ki belőle. Egyéniek tudnak maradni még akkor is, amikor — elvétve és tudatosan — közismert mintákhoz igazodnak. Lökkös Antal egy Népdalváltozata, Józsinczi Ádám Berzsenyi emlékének ajánlott Fohásza, Kocsis Gábor görög mértékre vett Bányász hajnala vagy Hegedűs János kurucos sóhaja (Messzi idegenből) az efféle művészi «utánérzéseknek » valóságos kis remekei. Az önmagáért való, mutatós nyelvi ötvösmunka egyébként kevéssé vonzza szerzőinket. Ami költői megszólalásra indítja őket, rendszerint sokkal szövevényesebb, izzóbb, tragikusabb tartalom, semhogy elbírná vagy éppen megkövetelné a részletek gondos kiképzését. Inkább erőteljes összhatásra törekszenek, a gondolat vagy látomás szélesvonalú, expresszionisztikus megrögzítésére, amelyben több szerepe van a nagy statikus képeknek és éles színfoltoknak, mint a finom árnyalásnak. Bizonyos, hogy a hajszolt, vergődő lélek homályából, melyet az ihlet percében egy fényes sugár föl-földerít, de tartósan nem oszlat el, több van e versek némelyikében, mint szeretnők, de nem kevésbé nyilvánvaló, hogy még a legfiatalabbakat is a világosság vágya, nemes formaeszmények és meglepően fejlett művészi ízlés vezérlik. A mesterségbeli gyakorlat lehet még itt-ott fogyatékos, de sehol sem érezzük a művészi felelősségtudat hiányát és sehol sem ütközünk sem fakó közhelyekbe, sem hiú modorosságba. Általában e kegyetlenül megpróbált nemzedék koraérettsége, verítéken és véren vett diadala a kétségbeesés fölött és gránit kemény, de nem csodaváró hite távoltart e fiataloktól minden túlzást, kilengést, szélsőséget s valami klasszikusnak nevezhető egyensúlyra, szigorú mértéktartásra törekvés közös jellemvonásával fűzi össze őket. Ezen belül egyéni jegyeik, amennyire csekély számú verseikből megítélhető, a lehető legváltozatosabbak. Van köztük éles szemű realista megfigyelő és vizionárius képzeletű, a lét titkán is önkínzón töprengő lélek és könnyes mosolyú szatirikus, odai szárnyalásra termett tehetség és elégikus ábrándozó. Abban mégis megint rokonai egymásnak, hogy érzésviláguk alaphangulata a megindultság, a részvét, a fojtott pátosz, amely — bármint igyekeznek is szemérmesen elrejteni — éltető melegével átjárja minden verssorukat. A legélesebb profillal kétségtelenül Tollas Tibor emelkedik ki közülük. Váci fogsága alatt ő hívta életre a Füveskertet, társai joggal látták benne mesterüket, ő az egész kör művészileg legérettebb, legsokoldalúbb és legtermékenyebb költője. Neve az új menekültek közül először vált ismertté a nyugati magyarság előtt s alighanem korszakjelzőként fog bevonulni modern líránk történetébe. Mellette Kocsis Gábor kelt megkülönböztetett figyelmet egyéni hangja változatosságával és nagy formakészségével. Verseiben a forradalmi tömegek saját érzéseik kifejezését találták meg s röpcédulákon, falragaszokon terjesztették őket. Gérecz Attila, akinek emlékét megható kegyelettel őrzik költőtársai, beváltatlan nagy ígéretként esett el az októberi harcokban. A « B », « C », « O » betűkkel jelzett költemények 154