Katolikus Szemle 17. (1965, Róma)
2. szám - Várady Imre: Magyar irodalomtörténetírás és kritika II.
tár ötvenezer példányt adott el belőle, hiába acsarkodott az Utószó Kosztolányi ellen, amiért «a Tanácsköztársaság bukása után önzőn, felelőtlenül sodortatja magát az ellenforradalom piszkos áradatával s a klerikális új Nemzedéknek ír ». A Pacsirta sikerével csak A podolini kísérteté vetekedett, mely ugyancsak 50 ezer példányban került forgalomba, még pedig Krúdy nevének minden sérelme nélkül az Utószó szerzője, Réz Pál részéről, aki a kortárs — s talán barát — szeretetével és együttérzésével, minden « időszerű » szemlélettől befolyásolatlanul méltatja Krúdy művészetét. Az egyéni ítéletmondás növekvő szabadsága még a Magyar Klasszikusok sorozatban kiadott Válogatott novellák előszaván is észlelhető. Szabó Ede e szép tanulmányában elvétve ugyan még kísért némi konformista célzatosság, de ezt burkolt formája az olvasók többsége számára teljesen ártalmatlanná teszi, míg sok pozitív értékelése, finom stílusanalízise, általában őszinte rokonszenve a költő iránt határozottan a Krúdy-kultusz elmélyítésére volt alkalmas. A századforduló politikai és társadalmi viszonyaink tíz év óta tartó egyhangú mocskolása után egy író végre megengedhette magának, hogy ezt az időszakot útszéli durvaságok halmozása helyett egyszerűen « nemzeti politikánk tragikus útvesztése korának » nervezze s a Krúdy elfojtott, gyötrő forradalmiságának (?) kimutatását hajszoló kritikusok « eredményeiből » csak annyit fogadjon el, hogy költőnk « a századvégi csömör és az eszmény utáni vágy között ingadozott ». Viszont bátran vallja, hogy Krúdy « nem tartozott a nagy leltározók, az emberi komédia könyörtelen leleplezői közé », hanem « mesevilágot teremtett a valóságból », mely « csak ürügy volt önmaga kifejezésére ». Művészetének legfőbb varázsa a « hangulati intenzitás », aminek megteremtése a lírikus műve. Prózáját nemcsak bámulatos kép- és metafora-gazdagsága színezi líraivá, hanem ritmusa is, amely nemegyszer versbe szedhetővé teszi mondatait. Az előszó egy odavetett megjegyzése szerint e « nosztalgikus, érzelmesen zenei próza mélyén démonikus, önemésztő tűz izzik », de ennél mégis csak sokkal jellemzőbb, hogy « azért humor, derű, életszeretet, gyönyörködés, elandalodás annál több találtatik benne ». Justh Zsigmond Faimusának felelevenítésében ismét a « program » érvényesül, hiszen haladó szellemű, osztálya társadalmi horizontján túllátó íróról van szó, de a bevezetésnek gondja van rá, hogy « a minden áron népit kereső » irodalmárok felfogásával szemben óva intse az olvasókat Justh túlbecsülésétől, mert bizony ő is azok közé a Párizst járó magyarok közé tartozott, akik « még nem hallották az új idők új dalait », s egyáltalán nem « a szociális tudatosság alapján fordult a parasztság felé ». Messze mögötte is maradt a vele egy évben született Bródy Sándornak, aki kortársai közül a legnagyobb lépéseket tette a forradalom felé