Katolikus Szemle 26. (1974, Róma)
1. szám - ESZMÉK ÉS MŰVEK - Dénes Tibor: „Röviden élni, ha már élni kell”
sése. Kék virág, kék madár... Irodalmunk színpada tele a Nodier fogalmazta homme fatal-ioi (Peintre de Salzbourg). Újra divatos (sic!) a fiatalkori tüdővész: Zilahy Károlyt 26 éves korában ragadja el a kór, öccsét, Imrét — irodalmunk « felkelő csillagát » — 22 évesen. És Tisza Domokos és Komjáthy Jenő, Szentessy Gyula, Justh Zsigmond, hogy csak a jelesebb hírűeket említsem. Csupa törött életvonal! Akivel pedig nem a természetes halál végez, az önkezével vet véget életének. Az ultima ration a revolver. Túlontúl hosszú a lista. Csak annyit e tárgyban, hogy nemcsak Sénancourt Obermannja védelmezi az ember magánvaló jogát az önmagát elemésztésre, de Eötvös József is dicsőíti az önpusztítást, mitöbb Arany — nincs tévedés, a « legmagyarabb » magyar költő — is abszolúciót oszt az öngyilkos Czakó Zsigmondnak. Miért, hogy az öngyilkosságok korabeli statisztikájában Budapest az egyik főhelyet foglalja el? Irodalmi fronton mindenesetre. (Gens sui prodiga — boldogtalan magyar!) Tisza Kálmán jámbor « diktatúrája» miatt? Az obstrukciós politika miatt? Vagy talán azért, mivel — ha középiskolai tanár az illető írót lealjasít, végleg elkeserít a becstelen fizetés? (De hiszen ha ez az utóbbi eset lett volna a döntő indíték, sorra kellene majd gyilkolniok magukat a két háború közt a 70 valahány pengőkből tengődő Hóman-boyoknak). Miért, hogy magasabb évjáratot költő író aránylag kevés ér el Péterfy korában s hogy a Vajda Jánosok, Tolnai Lajosok is Renéként álmaik neotropikus magányába menekülnek? — Zimándi lajstromozza a korabeli agglegény írástudókat. Ezen a címen kataszterezhette volna az új Renéket és új Werthereket, hogy megállapíthassa — joggal —, visszafelé fordult akkor az idő kereke és megismételte magát az ötven és százesztendős múlt korszelleme. Mint annak idején, ezen a századvégen is megfogyatkozott, szinte elapadt az életkedv: « röviden élni ha már élni kell ». Péterfy fogalmazta — minden társánál találóbban megrendítőbben — a negativ programot. Melyet Zimándi aprólékos napi adatokkal és nem lényegbevágó dolgokkal próbált megközelíteni. Abban a reményben talán, hogy a fáktól majd nem látszik az erdő s hogy sikerül így elkerülnie bizonyos kényes kérdések felvetését. Például azt: bitangul elpogányosodott kor lett volna-e a Péterfyés az írók írója igazán hitetlen? — Alapvető kérdések, mégsincs sehol nyomuk a sokszáz lapokon. Tegyük fel, Péterfy nem a koráramlat áldozata, ez esetben mivel lenne magyarázható egyéni tragédiája, amely két csomópont körül sűrűsödik: 1. miért élt magányosan, vagy — ha úgy tetszik — miért nem tudunk élettörténetében szerelmekről, a SZERELEMről? 2. miért lett öngyilkos? — Van-e kielégítő válasz e két — valójában összefüggő kérdésre? Zimándi megpróbál felelni rájuk. Mohón veti magát az összes lehető — és lehetetlen — adatok tömkelegére. Sherlock Holmes ujjmutatása alapján minden nyomnak utánajár, faggat élőt-haldoklót, így a 91 éves Horváth Sárit, kinek kezét Péterfy megkérte volna. Állítólag! — Mi e mesternyomozás eredménye? A kör négyszögesítése. Ha tilos volt a szellemtörténethez folyamodni, és tilos a művel, a szövegek stílusával foglalkozni, akkor ez nem is lehetett másképp. A stílus az ember s ha valakié, úgy Péterfy stílusa lelkének tükre. Ez az ideges, hajszolt, gyakran rövid, sőt parányi mondatokra szakadó stílus, melyben már a következő század — a miénk — botja-