Katolikus Szemle 27. (1975, Róma)

3–4. szám - ESZMÉK ÉS MŰVEK - Kabdebó Tamás: A fák nyelvén szólva

A FÁK NYELVÉN SZÓLVA TOLLAS TIBOR: Irgalmas fák. München, Nemzetőr Kiadás, 1975. Koraősz. Az ötvenöt éves költő új kötetének háttere egy súlyos betegség története. Kórházban, szanatóriumban, kétségekkel, féle­lemmel viaskodva, társai, vigasztalói állhatatos barátai voltak, és maradtak a fák. Ágaitokba kapaszkodva kezdi a kötetet: ez az első ciklus címe s valóban, mint akit a vihar sodor s a fák közé mene­külve menti magát, úgy rohanunk a költővel fától fáig, vagy úgy kapaszkodunk görcsösen az életbe a következő lélekzetért. A köz­mondásban a Szegény embert még az ág is húzza, napjaink szegény emberét , sorstársainkat a betegeket, a talaj­talanokat, a honvágytól kínzottakat a leverteket, az ágba kapaszkodás tartja a felszínen. De gyakran a fák sem bírnak velünk, átveszik emberi hangulatainkat, lényük, helyzetük, lelkiállapotunk visszhangja lesz: Ti senki földjén szolgáló fák Gyökértelen bolygó hadak... Hazátlan mit ér a szabadság a cellaszürke ég alatt? Tavaly, szerény fogadtatásban részesült egy otthon megjelent ver­seskötet, Tamás Menyhért csángó költő Szövetségben a fákkal című könyve. Érdekes, hogy az Erdélyből a Magyarországra való menekü­lés alapélményéből fogant Menyhért versek, Tollaséihoz hasonlóan a « földönfutó » fájdalmas tapasztalatait szublimálják. Otthon is lehetsz emigráns, gyógyírt szolgáltathatnak ott is a fák, de ezzel megszűnik az egyezések sora: mindkét jó költő egyedi élményeire támaszkodva látja, tapogatja a fákat. Tollas hangja ismerős. Érett, kerek monda­tokkal, szép szavakkal, jól válogatott rímekkel, kifogástalan ritmus­sal szól hozzánk. Tamás dikciója szaggatott, majd hirtelen sodrású mint a ráolvasóké. A fák és a magyar költészet, mint erre Tollas Versek erdejében című költeménye emlékeztet, régi cimborák. Arany öregkori tölgyei iskoláskori emlékeink, pestieknek margitszigeti sé­táik kapcsán személyesen is. Illyés fái őrök, Nemes Nagy Ágneséi festmények és morális példaképek. Tollas fái közül is ki-ki szól, figyelmeztet valami, egyelőre a hasonlatokban, ahol a « kivágott fák » f elűzött, menekült sereg, vagy a bécsi platán kapcsán, ahol az öreg fa a történelem tudója, élő lerakata, vagy a keresztfa felidézésekor, mely máskép is szimbólum lesz mint ahogy várnánk. A korai « figyel­meztetést » azonban hangulatilag ellensúlyozza az emlékek taván ringó fák sora: kedvenc bodzánk, gyümölcseink, a dió, a hárs, « fa­lunk felhőkarcolói» a jegenyék, a vadkörte, a szomorúfűz és fák (ezek és mások) mint játszótársak. Érdemes eltűnődni azon, hogy egy kisregényre duzzasztható gyerekkori élményt sűrített a költő egyetlen versbe; alkati kérdés ki mi módon mondaná el a legkedve­sebbet. A lírai költő íme lírában. Rendkívül hatásos két, stilisztikájában a többségtől elütő vers, a Fenyő és a Fából faragott litánia. Mindkettő a modern (illetve jól felújított) formák egyikét ölti magára: az előbbi karácsonyfa alak.

Next