Katolikus Szemle 27. (1975, Róma)
3–4. szám - ESZMÉK ÉS MŰVEK - Kabdebó Tamás: A fák nyelvén szólva
A FÁK NYELVÉN SZÓLVA TOLLAS TIBOR: Irgalmas fák. München, Nemzetőr Kiadás, 1975. Koraősz. Az ötvenöt éves költő új kötetének háttere egy súlyos betegség története. Kórházban, szanatóriumban, kétségekkel, félelemmel viaskodva, társai, vigasztalói állhatatos barátai voltak, és maradtak a fák. Ágaitokba kapaszkodva kezdi a kötetet: ez az első ciklus címe s valóban, mint akit a vihar sodor s a fák közé menekülve menti magát, úgy rohanunk a költővel fától fáig, vagy úgy kapaszkodunk görcsösen az életbe a következő lélekzetért. A közmondásban a Szegény embert még az ág is húzza, napjaink szegény emberét , sorstársainkat a betegeket, a talajtalanokat, a honvágytól kínzottakat a leverteket, az ágba kapaszkodás tartja a felszínen. De gyakran a fák sem bírnak velünk, átveszik emberi hangulatainkat, lényük, helyzetük, lelkiállapotunk visszhangja lesz: Ti senki földjén szolgáló fák Gyökértelen bolygó hadak... Hazátlan mit ér a szabadság a cellaszürke ég alatt? Tavaly, szerény fogadtatásban részesült egy otthon megjelent verseskötet, Tamás Menyhért csángó költő Szövetségben a fákkal című könyve. Érdekes, hogy az Erdélyből a Magyarországra való menekülés alapélményéből fogant Menyhért versek, Tollaséihoz hasonlóan a « földönfutó » fájdalmas tapasztalatait szublimálják. Otthon is lehetsz emigráns, gyógyírt szolgáltathatnak ott is a fák, de ezzel megszűnik az egyezések sora: mindkét jó költő egyedi élményeire támaszkodva látja, tapogatja a fákat. Tollas hangja ismerős. Érett, kerek mondatokkal, szép szavakkal, jól válogatott rímekkel, kifogástalan ritmussal szól hozzánk. Tamás dikciója szaggatott, majd hirtelen sodrású mint a ráolvasóké. A fák és a magyar költészet, mint erre Tollas Versek erdejében című költeménye emlékeztet, régi cimborák. Arany öregkori tölgyei iskoláskori emlékeink, pestieknek margitszigeti sétáik kapcsán személyesen is. Illyés fái őrök, Nemes Nagy Ágneséi festmények és morális példaképek. Tollas fái közül is ki-ki szól, figyelmeztet valami, egyelőre a hasonlatokban, ahol a « kivágott fák » f elűzött, menekült sereg, vagy a bécsi platán kapcsán, ahol az öreg fa a történelem tudója, élő lerakata, vagy a keresztfa felidézésekor, mely máskép is szimbólum lesz mint ahogy várnánk. A korai « figyelmeztetést » azonban hangulatilag ellensúlyozza az emlékek taván ringó fák sora: kedvenc bodzánk, gyümölcseink, a dió, a hárs, « falunk felhőkarcolói» a jegenyék, a vadkörte, a szomorúfűz és fák (ezek és mások) mint játszótársak. Érdemes eltűnődni azon, hogy egy kisregényre duzzasztható gyerekkori élményt sűrített a költő egyetlen versbe; alkati kérdés ki mi módon mondaná el a legkedvesebbet. A lírai költő íme lírában. Rendkívül hatásos két, stilisztikájában a többségtől elütő vers, a Fenyő és a Fából faragott litánia. Mindkettő a modern (illetve jól felújított) formák egyikét ölti magára: az előbbi karácsonyfa alak.