Katolikus Szemle 31. (1979, Róma)
3. szám - ESZMÉK ÉS MŰVEK - Kabdebó Tamás: Idővarázslás. Tollas Tibor versei
nek is tekinthető műfordítások és az érett versek — mondhatni két év gyűrűcsoport — összevetése. Már a kezdetben megcsendül egy hang, ami a későbbiekben is ott van, mint egy makacs, egyre mélyülő dallamemlék. Tollas nem közölt ösztövér, háromlábú vagy sánta verseket. A kísérletezési kedv, a formai variációk kísértése mérsékelt. A sorok viszont zengenek, a strófák simán kapcsolódnak, egyre mélyülő lyülő, belülről jövő zenével. A ritmus a tánc — a táncnak felismerhető tánc, és nem a kínvonaglás — természetét követi. A rím kondul, vagy csendül, ahogy a tartalom megkívánja. A saját versek kinyílnak, kitárulnak, a merevebb ünnepélyesebb műfordításokhoz képest. Az Alkonyodik versfüzérben , mely az utolsó három évtized terméséből szemezget, egyre erősebben kopogtat az idő. A megnevezés a nap, a versírás, a hangulat és az életkor alkonyát sűríti. A világosság (a termés, a munkakedv, az élet) szürkülete előtt a tudat is, az ösztön is ezt diktálja: « S mint kit szigorú parancs küldött, virághamvasztó végítélet előtt borzongó csillagokról kaptárba gyűjteni a mézet ». (Magasban) Figyeljük meg, hogy ez a strófa, az idő taktikai felhasználása mellett, milyen kiválóan körvonalazza a stratégiát. Akit szigorú parancssal küldtek, az a végsőkig engedelmeskedik. Mint kit szigorú paranccsal küldtek, az a belső habitusának kényszere alatt engedelmeskedik. A végsőkig? Igen. De e vers « végső »-jében két gondolat van. Világhamvasztó végitélet (ez rejtve, azonáltal, hogy « világnak világa, virágnak virága ») és virághamvasztó végitélet. Ha « csak » virághamvasztó, akkor még nem a világvége, hanem az egyén elhullása (« elhull a virág, eliramlik az élet ». Ám a virághamvasztó, amikor az egyéni világot kioltja, a világot ojtja el. Az élet vége, mondja a vers, egyszemélyes végitélet. De csaknem minden versben ott dobol az idő. A Caracas-ban az indián leányra « holt ősök s hallgatag eszázadok vigyáznak. » Az Egy ferenceshez című költeményben Krisztus átlépi az időt: « a Mester újra, mint rég a vízen lépeget ». A Szemek Szent János bogarai őrzik a lángot a kihűlt napéj-egyenlőség alatt. A Hazai szavak « századoknak tűnt ösvényein át » hozzák a jelenbe, nekünk ide a régi-új szót, a hazát. A csiga Tollas Tibornak kedves jelképe. Lassú, kényelmes módján látszólag cammogóvá teszi magát az időt; házát a csiga, a mostohaság bármely időszaka ellen, védekezéskép magával hordja. A Találkozás apámmal ismét időszakokat, két korosztályt, a hasonló sorsra jutás megsejtését, az idő beteljesítő hatalmát idézi. Tollas költészetének magvát, lírájának leglényegét érintik azok a fölismerések és kifejezések amik párhuzamos (de rejtett párhuzamú) történést kapcsolnak össze, s azok, amik időpárhuzamot alkotnak, illetve, beteljesülésként, események és idők a múltból a jelenbe sereglését láttatják, érzékeltetik. Talán teljesebb lehetne időkatalógusunk, ha költőnk s gyorsuló idő morzékódját is felvenné ritmusai közé. A szívverést