Katolikus Szemle 31. (1979, Róma)
3. szám - ESZMÉK ÉS MŰVEK - Kabdebó Tamás: Idővarázslás. Tollas Tibor versei
értjük ezalatt. Angol költőbarátunk szerint minden ember szívdobbanásszámának végösszege bele van építve testébe. A szívdobbanások gyakori gyorsulása tehát arányosan rövidíti az életet... A hátralévő versek közül, mely kevés kivétellel a hetvenes évek terméke kettőt szeretnék különösképpen kiemelni. Az egyik a Szamosi József nem ajánlott Évgyűrűk — a kötet címét adó vers. Keresztrímes, szabályos tizesekkel a magyaros és a jambikus verselés gondolatban házasságot kötött, soraival ismét a fák nyelvén mondja el az emberi sorsot a költő. Saját költészetének javát is összegezi: az eszterláncot, az átélt szerelem énekét, a kerítő határt és, egy kérdés erejéig: « milyen gyűrűket készít a jövő? » Aztán, feleletképpen, zárósorokul a kapocs, az ars poetica: « Nincs más remény, csak följegyezni azt mit sors szeszélye életünkre szől. Ha a fenti vers utolsóelőttinek kerül a kötetbe, legméltóbban a Könyörgés szép halálért fejezhetné be a könyvet. E versben érezhetjük meg leginkább a szívből jövő szép költemény és a nagyon is személyes ima összefüggését. A tizennégysoros szonettváltozat a sors felett is uralkodó Isten « Uram » megszólításával indul, s két lélegzetvételből áll. Az első tíz soron át tartó kérés-könyörgés csoport mintha egy fáradt, meggémberedett ember kinyújtózkodását, a kiegyenesedés aktusát sejtetné. A második, a már kihúzott derékkal álló, utolsó csapásra, csatára, sújtásra váró római katonaember, Petőfit és Horatiust tudó költő utolsó lehellete. Bár hisszük, hogy az ars moriendi a középkorú költő messzibb távlatairól beszél, hadd álljon itt, méltatásunk végén, mások gyönyörűségére, próbájára is az egész költemény. Uram, ki annyi kínt megélt, könyörgök, nem az életért, a szép halált add meg nekem, váratlan jöjjön, hirtelen, mint bódult álom, alkonyat, estébe hulló arcomat ne szántsa kín, emlékezés, mely ismeretlen éjbe néz, s ne legyek senkinek teher, minden szánalom földre ver. Emelt fővel nap sugarát szívjam magamba, ezer ág karommal nyújtózzak tovább... — Állva haljak meg, mint a fák! 278 KABDEBÓ TAMÁS