Katolikus Szemle 41. (1989, Róma)

2–3. szám - Farkas Beáta: Piacgazdaság – ábránd és valóság

túlteljesíthette, sőt a jövőre is maradt teljesítménytartalé­ka. Kialakult a « tervalku » intézménye, a tudatos tervezés álom maradt. Ez a gazdasági rendszer nagyarányú mennyiségi növeke­désre volt képes. Az erőforrásokat olyan drasztikusan tudta átcsoportosítani, ami egy szerves piaci fejlődésben nem tör­tént volna meg. A kommunista államhatalom számára ez nagy vonzerőt jelentett. Olyan gazdasági rendszerre volt szüksége, amellyel a modernizáció, az iparosítás terén a « nagy ugrás » végrehajtható. Ez az iparosítás — noha az ötvenes években ezt a nyilvánosság előtt titkolták — minde­nekelőtt egy hadigazdaság kiépítését jelentette. A gazdaság autonómiáját felszámolták, a gazdaságot betagolták a párt­állam igazgatási rendjébe. A tervutasításos rendszer ugyanakkor rendkívül ala­csony hatékonysággal, pazarlóan működött. A vállalatok a mennyiségi hajszában voltak érdekeltek, a termelés mi­nőségi jellemzőit a tervmutatókkal képtelenség megragadni. A technikai fejlesztést a rendszer nem tudta kikényszeríteni, jutalmazni. Az áruválaszték rendkívül leszűkült. Ha a fel­tételrendszerben valami változás történt, az egyszer kiadott tervutasításokat többlépcsős engedélyezési eljárással lehe­tett megváltoztatni. Ez magyarázza többek között a tervuta­sításos gazdaság képtelen merevségét. A bonyolult hierar­chikus döntési rendszerben általánossá vált, hogy döntésho­zó felelőssége elsikkadt, sőt sokszor azt sem lehet kideríteni, hogy a döntést tulajdonképpen ki hozta. A piaci verseny kikapcsolásának következménye az lett, hogy az eladók monopolhelyzete jött létre. A vállalatoknak nem a vevőkre, hanem az állami és pártszervekre kellett fi­gyelniük, hiszen csak az utóbbiaktól függtek. A vásárlók a megfelelő árukínálat hiányában általában a « kényszertaka­rékosság » és a « kényszerhelyettesítés » között választ­hattak. A vállalat számára a pénzügyi lehetőségei nem szigorú adottságok, ha túllépte azokat, biztosan számíthatott az állam támogatására. A Kornai János nyomán elterjedt ter­minológiával élve, a vállalatok számára az erőforrások jelen­tettek effektív korlátot, a költségvetési korlát puha volt. A klasszikus tervutasításos gazdaságban mind a gazdaságve­zetés szándéka, mind a saját jól felfogott érdeke növeke­désre ösztönözte a vállalatvezetőket. Kemény költségvetési korlát híján szinte kielégíthetetlen beruházási éhség jelle­mezte a vállalatokat, hiszen a tervet legegyszerűbb újabb erőforrások bevonásával teljesíteni. Ezzel állandósult a hiány a gazdaságban, a vállalatok mind a késztermékeket, mind

Next