Katolikus Szemle 41. (1989, Róma)
2–3. szám - Farkas Beáta: Piacgazdaság – ábránd és valóság
a beruházási javak számára az erőforrásokat elszívták a háztartások elől, amelyeknek viszont kemény volt a költségvetési korlátjuk. A gazdasági szereplők azt is hamar megtanulták, hogy amit kapni lehet, abból azonnal tartalékolni kell. Ez viszont öngerjesztő folyamatot tartott fenn a hiány újratermelésére. Az eladók monopolhelyzete katasztrofális következményekkel járt az áruk minőségére nézve. A hiány óhatatlanul a mindennapi élet részévé tette a borravalót, a csúszópénzeket, a korrupciót. A horizontális, piaci kapcsolatokat sohasem sikerült teljesen kiiktatni a rendszerből. A fogyasztási cikkek és a munkaerő elosztását természetüknél fogva nehéz bevonni a tervezés rendszerébe. Az ötvenes évek elején Magyarországon az állami szektorban elég tisztán érvényesült a tervutasításos gazdaságirányítás. Néhány ígéretes esztendő Magyarországon már 1953-ban megkezdődött egy közgazdasági reformhullám, amely piaci elemeket akart beépíteni a tervgazdaságba. Még 1957-ben is működött — kormányzati megbízatás alapján — egy Közgazdasági Bizottság, amelynek tagja volt a kisgazdapárti Varga István is. A KGST és kínai segítséggel véghezvitt konszolidáció megszüntette a reformkényszert és a kötelező mezőgazdasági beszolgáltatások eltörlésén kívül csak apróbb változtatások történtek. A hatvanas évek közepére azonban Magyarországon éppúgy, mint a többi európai KGST-országban a többlet-erőforrás bevonására alapuló ún. extenzív gazdasági növekedés forrásai « eldugultak ». Az infrastruktúra elhanyagolása, a világgazdaságtól elzárt ipari tömegtermelés, a foglalkoztatottak körének bővítése már nem tudott a növekedés belső hajtóereje lenni, s a KGST-kapcsolatok bővülése is leállt. Ez az egész térségben kikényszerítette a reformgondolkodás megindulását. Az elképzelésekből csak Magyarországon lett párthatározat 1966-ban, 1968-ban bevezették a gazdaságirányítás új rendszerét, az « új gazdasági mechanizmust ». A reform koncepciója az volt, hogy a terv és a piac szerves összekapcsolódását kell megteremteni. Ennek útját a kötelező tervutasítások megszüntetésében, a piaci elemek aktivizálásában, a vállalati önállóság növelésében látták. A vállalatok számára a « játékszabályokat » a normatív pénzügyi szabályozók közvetítenék. A reform utólagos interpretációjában megoszlik a közgazdászok véleménye: a terv és az önszabályozó