Kecskemét és Vidéke, 1889. január-november (1. évfolyam, 3-39. szám)

1889-01-17 / 3. szám

2 KECSKEMÉT és VIDÉKE­ szabósegédeket alkalmaznak. Már­pedig tudjuk, hogy­­ az ilyen üzletben alkalmazott szabásznak évi 1000-­ 1200 frt évi fizetése van, hanem igaz, hogy nem kecs­keméti ember a szabász. Nem kecskeméti pedig azért mert erre itt alkalmas szabó vagy nincs, vagy pedig derogál a már egyszer mesterré lett szabónak ilyen alkalmazást elfogadni, pedig ha olyan alapos az a sok panasz, laikus észjárással is elképzelhető, hogy mint mesternek aligha van annyi évi jövedelme. Előbb az mondatott, hogy talán városunkban nem is találkoznék alkalmas szabász. Nem akarom derék iparosaink tehet­ségét a legkevésbé sem kétségbe vonni, de az tapasz­talható, hogy a külföldről ide jövő szabászok a kor minden igényeinek és a divat minden követelményei­nek megfelelő ruhák kiszabására alkalmasak, a­mi pe­dig azt hiszem folytonos tanulmányozás és a külföldi­­ divat folyton éber figyelemmel kísérése folytán sajá­títható el, ez azonban, sajnos, nálunk Kecskeméten aligha gyakoroltatik, mert a helyben kitanult szabó­segédek itt maradnak, vagy önálló mesterekké vállnak, vagy pedig régi mestereiknél, vagy kész férfi-ruhake­reskedőknél dolgoznak. Míg ellenben, ha néhány évet külföldön töltenének és a szabászatot teljesen elsajá­títanák, vagy alkalmazást nyernének, vagy pedig mint önálló mesterek a külföldi szabászszal bátran verse­nyezhetnének. Természetes, ez nem szól azon iparo­sokról, a­kik a régibb fajtájú, úgynevezett paraszt­­ruhákat készítik,­­mert azokat sem a szabad, sem a gyáripar el nem nyomta, hanem az úri ruhát jobban fizetik, mert divatnak van alávetve és mert csakis ezen fajtánál vált a szabad verseny, a régi iparosokra nézve hátrányossá. A czipész iparosok általános panasza, hogy üzle­tekben gyári czipőt árulnak és a nagy közönség inkább vásárol, mint náluk rendelten. Ezen iparágnál két fájt kell megkülönböztetnünk, t. i. a czipészeket és csiz­madiákat. A csizmadiák e tekintetben jogosan nem panaszkodhatnak, mert csizmát ugyan keveset vesz­nek kereskedésekben, panaszuk csak annyiban jogos, hogy a csizmaviselők száma csökkent a korral, vagy pedig, hogy az ő létszámuk megszaporodott. A czi­­pészek valóban háttérbe szoríttattak a gyáripar által, de azon gyárakban is csak czipészek dolgoznak, és pedig oly kifejlett ízléssel, hogy ugyanazon arért bárki inkább a bolt­beli czipőt választja, mert a szemnek tetszetősebb, és mert kényelmesebben juthatni hozzá. Nem lehet ugyan mondani, ahogy fiatalabb czipészeink nem tudnának éppen oly jó ízléssel dolgozni, de mint­hogy kényelmesebb a bolttól való vásárlás, sokan ezen előnyt tartják szem előtt, nem tekintve a tartósságot. Nem volna megvetendő dolog az sem, ha a czipészek vállalkoznának arra, hogy az üzletek részére készíte­nének czipőket, vagyis nehogy úgy tűnjék fel, mintha derék iparosainkat külföldre óhajtanák küldeni, a­ki gyárakban nem akar dolgozni, készítsen itthon olyan munkát, mint a­minőt a kereskedők rak­ron tarta­nak, mert ha egyéb előnye nem lenne is a kereske­dőnek, eltekintve attól, hogy hazai iparczikket érté­kesít, legalább a postaköltséget megtakarítaná; fel­téve mindenesetre, hogy a carlsbadi és nem tudom miféle idegen ipartermékekhez hasonló minőségűt elő tudnak állítani, mit ha nem, úgy ismét csak az ajánl­ható, hogy tessék azt ott elsajátítani. De miután tény az is, hogy városunkban ez ipar szépen ki van fejlődve, s értelmes iparosaink vannak e téren, a­kik szak- és versenyképességüknek már annyi szép jelét adták, s miután a közönség kényelem szereteténél fogva raktárakon teszi mégis jobbára be­vásárlásait, nem lenne czéltalan dolog, ha ők maguk közösen tartanának fen egy kész czipő árú­ csarnokot, a­mi előre láthatólag jól kifizetné magát. Az eszé­­lyesség párosuljon mindig, és mi­denben a szakké­pességgel ! A szabókra visszatérve, lehetetlen elhallgatni azon körülményt, hogy míg városunkban férfiruha szabó fölös számmal van, addig női ruha szabásával foglal­kozó férfi alig találkozik, sőt talán el lehet mondani, hogy egy sincs. Pedig tessék elhinni, sokkal jobban megfizetik a női ruha szabását mint a férfiét, és mint a főváros példája mutatja, hölgyeink előnyben része­sítik a férfiszabászokat, és nem hihetetlen, hogy a nő­szabászok nagyon meg se haragudnának, mert hiszen nekik még maradna elég tér a varrásnál, de még amúgy is más a nő hivatása. Szívesen elhisszük, hogy más bajok is elősegítik az ipar és kereskedelem pangását városunkban, melyek legnagyobbika a pénzhiány, illetve a­­pénz drágasága. Ez azonban már túlterjed a fel­vett határon, ezen se­gítsenek azok, kik arra hivatva vannak, talán a pénz­intézetek, a hatóságok és az állam, mert bizonyos, hogy iparosaink és kereskedőink érdekét első­sorban ezeknek kell istápolni, hogy a becsületes, szorgalmas iparos ne legyen kénytelen a tőke hiánya, vagy a roppant kamat terhe miatt a külföldi verseny elől szégyenkezve meghátrálni. Az iparosok jóléte egyszers­mind az állam és a város, de az összes lakosság jóléte is. —z — z — — Az indiai nők sorsa, a mint missionáriusok beszélik, különösen a jobb módúaknál, valóban nem irigylésre méltó, a­mennyiben életük legnagyobb ré­szét, mondhatni fogságban töltik. Minden előkelő indus házában van egy külön lakosztály, az úgynevezett Senara, a nők részére, mely folyton őrizet alatt áll. Ezen lakosztály a férfiak pompás berendezésű szobáik­hoz képest valóságos lebujok. Bútorzatuk nem áll egyébből, mint egy fekhely, egy díván és néhány bő­röndből. A nős férfiak a szülői háznál laknak, s mint­hogy némelyiknek több neje is van, a senarában né­hol sok nő és gyermek van beszorítva. A nőknek erő­sen elfáty­olozottan és szolgák kíséretében szabad lak­helyeiket elhagyniuk, de csakis legközelebbi rokonaik a­ szám.

Next