Kecskemét, 1877. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)

1877-01-14 / 2. szám

1877. — 2 szám. Januárius 14. „KECSKEMÉT.“ Magyarországhoz méltó gazdagon képviselve, úgy a fent jelzett állítás ma, ámításnak tűnnék fel; mert alig lehet néven nevezni azon közönyt, melylyel a gazdasági termelő osztály részéről, ezen országos kiállítás találkozott, úgyannyira, hogyha gr. Károlyi uradalmai, a békésmegyei gazdasági­ és a halasi gazdasági­ egyletek csoportos kiál­lításaikkal fel nem tűnnek , mezőgazdasá­gunk, a felvett országos kiállítás címébe beil­leszthető nem leszen. De mindezek beszá­mításával is, ha egy idegen szemlélő , e kiál­lításon kereste a nyerstermelő Magyaror­szágot , talált helyette egy iparos országot. E csoportban figyelmet keltett, városi műkertünkből kiállított 70 faj alma , 35 faj körte és lasponya. Összesen e csoportban hét kiállítónk közzül négy, érdeméremmel lett kitüntetve. Ugyan e csoportban, a magy. kir. pénz­ügyi minisztérium mutatta be, nem annyira a nézők gyönyörködtetésére, mint inkább a pipázó polgártársak bosszantására, Ma­gyarország dohánytermékeit számos kitűnő fajokból, oly szép csoportban, hogy azt irigy szemmel nézte volna bármely külföldi szivarozó is. A IV. csoport a malom­ipart, élelmi­cikkeket, élelmi iparcikkeket, és az őrle­­ményi osztály függellékeit foglalta magában. Nem hiányoztak itt, a különben is már európai hírre emelkedett malom­ipar ter­mékeinket a legerősebb termelő erők be­mutatni, hogy élelmiiparunk nagy haladást tesz , ezt igazolja itt minden kiállított tárgy, különösen a cukrászat, a méhészet kedve­lői , és szalámi gyárosaink igyekezték a ha­ladást , egymás felett feltüntetni. De hiány­zott e csoportból a leghasznosabb, egyik a legszükségesebb ipartermék: a cukor; ezen iparágunk az 1846. évi országos kiállításon, a legnagyobb elismerésben részesült, ma teljesen megsemmisülve gyászolja, állam­­gazdászatunknak eddigi védelmezői részéről is tévesnek vallott irányát. E csoportban két kiállítónk közül egy, érdeméremmel lett kitüntetve. Az V. csoportban a bor, és szeszipar foglalt helyet. Bortermelésünk produktumai, az ország különböző,­­­ a legtávolabb vidékeiről össze­gyűjtve , oly figyelemre méltó csoportot ké­peztek , melyek kétségtelenné teszik, hogy e foglalkozás , kerti gazdaságunk legjelenté­kenyebb, leghasznosabb ágát képezi; képvi­selve voltak itt, a legjobb termő­helyek; a világhírre emelkedett Tokaj hegyaljától, a legsilányabb homok­talaj szülte egyszerű asztali borig, melyek nemcsak arra szolgál­tak, hogy ezekben hazánk e terményágának gazdag válfajait csodáljuk, hanem bizonyí­tékot tettek arról, hogy e terményünk ok­szerű kezelésében, feltűnő előmenetelt tet­tünk. E csoportban találkozunk a szeszfélék bámulatos halmazával , de sajnálattal kell itt jeleznünk, hogy nem azon szesz halmazát kell érteni, melynek nagyban termelésére a nyerstermelő Magyarország nemcsak hivatva, de utalva lenne,— de mely hasznos iparág­nak fejlődése beteges közgazdasági politi­kánk nyűgében kínlódik, — hanem a kész szesznek, édes italokká készített, és szám­talan-féle likőr címen összeállított halma­zát , melynek a legváltozatosabb színekből, jóízléssel rendezett csoportjai , — mint ezt a kecskeméti kiállításunkon is tapasztaltuk, — itt is gyönyörködtetésül szolgált a néző­közönségnek. E csoportban 13 kiállítónk közül 5-en, érdeméremmel lettek kitüntetve. A Yl-dik csoportban összesíttettek azon iparágak, melyek a szükségesek felett, a legszükségesebb termékeket szolgáltatják: ezek a fonó-, szövő-, és ruházati ipar. Ha ezen, úgy szólva legérdekesebb cso­portot figyelmesen átnézzük, itt ismét azon szomorú tapasztalatra jövünk , hogy épp a legszükségesebb , s leghasznosabb , hazánk­ban minden létfeltételekkel gazdagon ren­delkező iparágakat, egy rendszeresített, megakadályozhatlan erő egymásután öli ki. Az 1846. évi kiállításon, a selyem, és gyapjú­szövet, mint a magyar szövőipar ter­mékei , kitűnő minőségben , és a viszonyok­hoz képest, kellő gazdagságban lettek be­mutatva ; a kecskeméti országos kiállítást 1872-ben a losonci posztógyár, kitűnő, jeles, és sokfajú gyártmányaival díszítette ; ilyene­ket a szegedi kiállításon hiába kerestünk, és mondhatjuk határozottan , hogy hazánk­nak , — hol a len, kender , de különösen a gyapjú termék, világ piacot képez , — szövő ipara nints; bár eszélytelenség lenne kicsi­nyíteni amivel birunk, de Magyarország igényeihez mérten, a nagy Szeben , Brassó, és Sopronból képviselt gyapjú szövet ter­mékek , — melyek minősége a bécsi világki­állításon bemutatott, a Német egység szövőipar termékeivel szemben , a versenyképesség fo­kán messze alant állnak , — nem igazolják azt, hogy hazánknak gyapjúszövő ipara volna. (Folytatjuk.) T A R C A. Széptani levél. (Vége.) Midőn arról van szó, ez a kép, ez a szobor, ez a hölgy szép-e, akkor szemeink szemlélnek, megtekintik az érintetle­nül hagyott tárgy alakját, majd a nyert képet átszolgáltatják a léleknek, hogy ez mondjon ítéletet. Itt e szerint érzék és szellem egyenlően szerepet játszik s igen természetesen , mert a szép tárgyban eszme van jelen s ez utóbbi milyenségét a kettő egymáshozi vi­szonyát , csak a lélek érti meg. A szép az érzékek által beszél, de a lélekhez szól, beszédét csak az érti meg. Mi a szép ? A hiánytalan lét, a tartalom és alak, eszme és jelenség tökéletes egysége, egyik­nek a másikban való megdicsőülése. Míg a nem szép tárgy szemlélésekor valami hiányt érezünk, s e hiány érzése által kifogásokra ösztönöztetünk, addig a szép édes gyönyörrel tölt el, a­mely gyö­nyörben érzékeink és szellemünk teljes ki­elégítése tükröződik, azon bájos hangokból összeolvadt tiszta egyezmény beszél, a­mely hangokat kedélyünk minden húrjából egy­szerre csalt ki az eszmétől sugárzó jelenség. Miért? honnan­ e kéjes érzet? Feleljen reá érzék-szellemiségünk ténye. Azért, mert a szép is érzék-szellemi ter­mészetű , mint mi magunk; a szépnek is lényeges alkotó része az örök eszme s a véges anyag , mint nékünk magunknak, hogy pedig a hasonneműek összetalálkozása fölött kellemes érzet gerjed, azt már tudták a régiek is, mit bizonyit-e latin mondat: Si­­milis simili gaudet. Az anyag és eszme egyezményét feltüntető szépben mind érzé­keink, mind szellemünk teljes kielégitést találnak. Azonban szorosabbra vonom beszédem tágra eresztett fonalát s miután láttuk, hogy a szép megítélésénél, ízlésünk nyilat­kozásánál , érzékiségünk és szellemiségünk együttesen igénybe van véve, s láttuk, hogy a szép tárgyat érzékünk érintetlenül hagyja, lássuk vájjon ugyan ez történik-e ott is, a­hol az „Ízlés“ második esetben említett neme fordul elő. Jenő nem szereti a cukrot, mert „m­á­s az Ízlés­e“, mint Rózsának. Bizonyosan észre vette kegyed , hogy az utóbbi tétel egészen más térre vezet. Valóban. Midőn valaki eszik, érintetlenül hagyja-e a tárgyat, a­melyen ízlését megkísérli ? Nem! Van-e szellemiségének csak egy kicsi kis köze is ahoz, hogy valamely étel izlik-e vagy nem? Semmi! Íme tehát elérkeztünk a zavar s a téve­dés forrásához. Ott a hiba, hogy két különböző dolgot egy szóval jelölünk, egyiket a másikkal ösz­­szetévesztjük s az egyikről vont ítéletet a másikra tuszkoljuk. Vannak érzékeink, a­melyek az ítélet tárgyát fölemésztik, elfogyasztják (ízlés, szaglás) s vannak olyanok, amelyek épségben hagyják (látás, hallás). Amazok a testnek, emezek a léleknek nyúj­tanak tápot. E szerint, ha az ízlésről és szaglásról van szó , akkor helyén van az alanyiságnak juttatni a főszerepet, az Ítélet Ínyünké és orrunké lévén. Ha az a kérdés, ez az étel jó-e , ez a szag kellemes-e — itt tisztán anyagi légkörben mozgunk s itt a vélemény annyi lehet a mennyi a véleményező, végtelen mezeje lévén azon okoknak, a melyek az ide vágó „ízlés“ alakítására, irányozására befolynak. Itt a cél tisztán anyagi és alanyi. Egészen máskint áll a dolog a széptani ítélet meghozásánál. A szép önmagáért szép, minden vonat­kozás nélkül valaki alanyi érdekeire stb. Ha valaminek tetszését érdek szüli, ott már szépről szó sem lehet. Épen ezért lényege­sen különböző jelentéssel bír, ha ezt mon­dom : „Ez nekem tetszik“, vagy ezt: „e­z s­z­é­p.“ Az első­­nyilatkozatban, előre tolván alanyiságomat, magam vontam oly kis kört, a­melybe az átalános eszmét felölelő szép bele nem férhet, a második nyilatkozatban kijelentem , hogy ízlésem alanyiságának csak a megillető szerepet juttatom, érvényben tartván s tartatni kívánván az eszme átalá­nos érvényűségét. Ezt a kettőt összezavarni — nem szabad ; e kettőnek össze­tévesztése — felületességre mutat. Sokszor előfordul az életben, hogy p. egy férfinak egy nő nagyon tetszik, de kö­­vetkezik-e abból, hogy az szép ? Nem. Lehet, hogy egy nő szép lelke , művelt­sége, jósága, szendesége , kedves elevensége vagy egyéb, az illető férfi előtt jelentékeny­­ségre jutott tulajdonsága, minden más nő felett elsőséget vív ki , de azért, ha az a férfi művelt, ízlését finomított egyén, mégis el fogja ismerni, hogy választottja nem szép, annál kevésbbé legszebb. Azt hiszem édes Ella, hogy a felhoztam példa világossága folytán , most már igazat ad nekem. Mit is hozhatna fel „az ízlés dolga“-féle vélemény támogatására? Talán azt, hogy, ha a szép mindenkire nézve szép, s a nem szép , nem az, miért van a sok eltérő vélemény ott is, a­hol érdek nem működik, miért fordulhat elő eset, hogy húsz egymást nem ismerő hölgy , s ugyanannyi reájuk nézve teljesen ismeretlen férfiból álló társaságban, mindenik férfi má­sik nőt, s mindenik nő másik férfit tart­hatna szépnek, legszebbnek. Az ilyen kételyre a legkönyebb feleletül szolgálna annak kétségbe vonása, várjon azért, mert ama férfiak és hölgyek egymást nem látták soha, láncra tudnák-e verni a szembesítés pillanatában alanyiságukat; fon­tosabb , tárgyszerűbb felelet volna pedig az, hogy én még nem tudok reá esetet, említni sem hallottam, mely azt tanúsítaná, hogy egy — mint közönségesen mondani szokás — eszményi szépségű, tehát szép nőt rút­nak tartott volna valaki s nem tudok ese­tet az ellenkezőre, a midőn, szépnek talált volna valaki rútat. De, ha megengedném is az első eset- Másolat. A sáskákról, és kiirtásukra alkalmas eljárásról. Linhart György és Hechtl Sándor, a magyaróvári gazdasági akadémia szaktanárainak jelentése. (Vége.) Korai vagy késői vetés ajánlása a sás­kák ellen, szintén el nem fogadható tanács. A korait, ha jövő évre várjuk a sáskát, későit, ha már itt vannak. Hiszen ez na­gyon jó volna, ha meg tudnók mondani, hogy mely napon, és mely órában fognak hozzánk érkezni a sáskák, csakhogy ezt meghatározni nem lehet. Semmi pozitív adattal nem bírunk, mely biztosítja, hogy a sáskák majd csak augusztus hóban jön­nek hozzánk. A korai vetés nem eszközöl­hető oly korán és nem is vonja maga után, hogy az aratás 4 héttel előbb történjék, a rendes időnek 5 — 10 nap pedig nem szá­mít. Az ily tanácsok meg nem fogadására különösen figyelmeztetjük a gazdaközönsé­get. Első tekintetre jobbnak látszanak , mint az általunk ajánlottak , mert kevesebb mun­kába , fáradságba kerülnek, de a haszon szinte kevesebb, vagy épen semmi. Nem csak a sáskákat illetőleg, hanem a többi gazdasági rovarok ellen ajánlott csodaszerekre is felhívjuk a gazdaközönség figyelmét, azt tanácsolván, hogy ezeket meg ne vásárolja, mert ezen szerek , igaz hogy használnak, de nem annak, ki meg­veszi , hanem annak, a­ki eladja. Ha azon a pénzen, mely erre szükséges , napszámo­sokat fogad , és ezekkel pusztíttatja a kárt okozó ellenséget, különösen, ha az egész község együttesen cselekszi azt, akkor min­den híres szerek, különös vetésmódok nél­kül, igen egyszerű módon lehet a bajt el­nyomni. A sáskafajok közül különösen a követ­kezők léptek fel nálunk oly nagy mennyi­ségben , hogy károkat okoztak: 1) A vándorsáska, (Oedipoda migratoria, Linné v. Pachytylus migratorius f.) 4 — 5 centiméter hosszú s így a nálunk előforduló rovarok legnagyobbjai közé tartozik; feje nagy, vastag, alul szélesebb mint felül, elől függélyes csápja 26 ízből áll, a fejtető eleje csekélyen kivájt, szájrészei különösen erőteljesek.­­ Előtorja egészen a középig összeszorult, hátsó része elszélesedő s a szárnyak tövét fedi s felül háromszög alak­ban végződik. Az előtors felső oldalának közepén egy kétszer bemetszett hosszorma vonul végig, oldalormók hiányoznak. Az előmell tompa. Szárnyaik a potrohnál hosszabbak. A hátsó lábak combjai igen erősek és felső oldalukra finoman fogazottak. A vándorsáska színe nagyon változó. Azon véleményt, hogy a hímet a nősténytől színe által meg lehet kü­lönböztetni , téves. Legélénkebb színű a fej és az előtort ; ez zöldes sárgabarna-vöröses színű lehet, legtöbbször foltos. A potroh sötétbarna vagy kékes, a pék­ék rendesen feketék, a szárnyak sárgásbarnák, elszórt sötétebb foltokkal, a főerek barnák. — A lábak sárgászöldek. A vándorsáska nálunk egyes példányok­ban minden évben előfordul s ezek felsza­porodása ép oly nagy károkat képes maga után vonni, mint a keleti vidékekről ván­dorló csapatok , s a sáskajárásokat nem is a keletről jövő sáskák okozzák kizárólag, hanem a minálunk gyéren előfordulók rend­kívüli felszaporodása is. A vándorsáskák ellen a fennt említett peteszedés igen sike­resen alkalmazható. 2) Az olasz beszke (Caloptenus italicus) A hím 16—20, a nőstény 28—30 m. m. hosszú. A vándorsáskától megkülönböztet­hetni az által, hogy kisebb, az előmell közepén hosszú kúpos emelkedéssel bir, és a középormon kívül az előtors még két oldalormóval is bir, feje rövid, a homloka egy kissé lejtős, a lejtető középen rövid ormóval bir. Szárnyai jól kifejlődtek, a pot­rohnál hosszabbak, színe szintén változé­kony , legtöbbször rozsdásbarna. A melsző­­szárnyak sárgásak , feketés vagy barnás fol­tokkal, melyek néha egymásba folynak, fedettek.­­ A hátulsó szárnyak rózsaszínűek. A hátulsó combok belső oldala alsó része vöröses, a külső oldalán három , néha ho­mályos folt látható, hátulsó lábszárai vörö­sek. Fejlődése nincs teljesen kiderítve , mert azon nézet, hogy a nőstény áttelel s csak tavasszal rakja a petéit, nagyon valószí­nűtlen.­­ Hazánkban már többször léptek fel pusztítólag, így 1866-ban Nógrádme­­gyében , 1875-ben habár csak kis területen, Mozsonymegyében , 1876-ban Kolozsvár kör­nyékén. 3) A réti lovanc (Stenobothrus pratorum f.) Hossza a hímnél 13—18 m. m., a nős­ténynél 17—22 m. m., feje, oldalvált te­kintve , háromszögű, a fejtető elején két hosszúkás gödröcskével, az előtort középor­­mója egyenes, az oldalormók egy kissé gör­bültek s a fej irányában egymáshoz közele­dők. Az előmell tompa. Színe fűzöld , alul sárgazöld vagy barnás , hátsó lábszára vö­röses. Taschenberg említi, hogy Ausztriában különösen az árpa és zabföldeken okozott nagyobb károkat. Hazánk igen sok vidékén előfordul, de jelentékenyebb károkat tuda­tunkkal nem okozott. Színészet. Január tizenegyedikén, csütörtökön K. Bánhidi Emilia asszony második vendégfel­lépte mellett adatott Sardou Viktor „Cs­ap a­dár“ című, 3 felvonásos vígjátéka. A színműről magáról nincs mit monda­nom. Beszéltek már róla eleget s a­mi az elég után következik, az vagy bántó, vagy unalmas, de mindenesetre fölösleges. A „C s a p o d á r“ nem is uj, nem is ismeretlen — az ügyes dialógon, elmés ötleteken , mulatságos helyzeteken derülni, mulatni, kacagni szerető közönség kedvenc színda­rabja. Miért keresnék hát benne hibát, s miért használnék a leírásnál vonalakat erő­sítő, nagyító üveget? Mire való volna fel­hozni a főszemély laza erkölcseit, midőn a darab folyamának közepén költőieknek, el­­ragadóknak, kívánatosnak hitt és festett élet boldogságát, utóbb , partra jutva , csak festett boldogságnak vallja maga is, és végül, keresztül botorkálván a tévedések er­dején, egy saját kárán , a megszégyenülés erős bünh­ödésének árán szerzett tapaszta­latot mutat be a közönségnek, a bünhödés megérdemeltségének érzetében mintegy intve , tanácsolva — ne tegyetek úgy, mint én. Ah, mert a nevetségessé létei a férfiúnak nagy bünhödés, igen nagy, azt mondván — ha jól emlékezem—Chateaubriand is: „Inkább akarok megvettetni, mint kinevettetni.“ Hanem új jelenség és nemcsak újságánál fogva figyelmet érdemlő, a vendég K. Bán­hidi Emilia asszony és az összevágó, jó előadás. Ezekről szólok. Bánhidi E. asszony hatodikén, szom­baton lépett fel először színpadunkon Fortis Leo „Gabriella“ című, elég szerencsétlenül — a színlapon kitűnő — színműnek keresztelt s ilyenként feltálalt, dialogizált regényének címszerepében. K. B. E. a. jelensége annyira megnyerő , hogy csak meg kelle jelennie s a közönség sietett kedvező véleménnyel közelítni feléje, bizalommal tekinteni játéka elé. A vendégre előnyös s csak a külső jelenség benyomá­sának kedvező színeiből alkotott vélemény, nem szégyenült meg. A tapasztalat előtt nem kelle az előérzetnek elpirulnia. Néhány mozdulata, előterjesztésének némi részlete — elég volt elárulni a színpadon egészen otthonos színésznőt s játéka meggyőzni ar­ról , hogy értelme képesíti a költő állás­pontjára való felemelkedésre. A hangnak pontnál való le nem bocsátásában, szóval hanghordozásában van valami nem kelleme­sen érintő, de csevegésének — ennek dacá­ra is -- kedves volta, ügyes, szabad, termé­szetes mozgása, biztos és kecses taglejtése, lényének bája — elfeledtetik a hátrányos tulajdonságokat, melyek, szerencsére, az elő­nyökkel lépést nem tudnak tartani. B. E. a. érdemes arra, hogy a közönségnek — re­ménybe helyezett itt maradása esetén — kiváló kedvencévé váljék. Ez meg is lesz. Első fellépte alkalmával a játékáról nem szólok, nem a játék , a darab maga tilt el. Ki nem állhatom az olyan darabot, a­me­lyik megírásánál a főcél, nem a jó színmű­vek szaporítása, hanem egy kedvenc szerep alkotása , Gabriella is ilyen színműnek neve­zett valami: ilyennel nem örömest hozom összeköttetésbe bírálatomat. Tehát lássuk a „C­s­a­p­o­d­á­r­t“ Bánhidi Emilia a. a „Csapodárban, mint Kamilla, a felőle táplált jó vélemény tala­

Next