Kecskemét, 1877. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)
1877-01-14 / 2. szám
1877. — 2 szám. Januárius 14. „KECSKEMÉT.“ Magyarországhoz méltó gazdagon képviselve, úgy a fent jelzett állítás ma, ámításnak tűnnék fel; mert alig lehet néven nevezni azon közönyt, melylyel a gazdasági termelő osztály részéről, ezen országos kiállítás találkozott, úgyannyira, hogyha gr. Károlyi uradalmai, a békésmegyei gazdasági és a halasi gazdasági egyletek csoportos kiállításaikkal fel nem tűnnek , mezőgazdaságunk, a felvett országos kiállítás címébe beilleszthető nem leszen. De mindezek beszámításával is, ha egy idegen szemlélő , e kiállításon kereste a nyerstermelő Magyarországot , talált helyette egy iparos országot. E csoportban figyelmet keltett, városi műkertünkből kiállított 70 faj alma , 35 faj körte és lasponya. Összesen e csoportban hét kiállítónk közzül négy, érdeméremmel lett kitüntetve. Ugyan e csoportban, a magy. kir. pénzügyi minisztérium mutatta be, nem annyira a nézők gyönyörködtetésére, mint inkább a pipázó polgártársak bosszantására, Magyarország dohánytermékeit számos kitűnő fajokból, oly szép csoportban, hogy azt irigy szemmel nézte volna bármely külföldi szivarozó is. A IV. csoport a malomipart, élelmicikkeket, élelmi iparcikkeket, és az őrleményi osztály függellékeit foglalta magában. Nem hiányoztak itt, a különben is már európai hírre emelkedett malomipar termékeinket a legerősebb termelő erők bemutatni, hogy élelmiiparunk nagy haladást tesz , ezt igazolja itt minden kiállított tárgy, különösen a cukrászat, a méhészet kedvelői , és szalámi gyárosaink igyekezték a haladást , egymás felett feltüntetni. De hiányzott e csoportból a leghasznosabb, egyik a legszükségesebb ipartermék: a cukor; ezen iparágunk az 1846. évi országos kiállításon, a legnagyobb elismerésben részesült, ma teljesen megsemmisülve gyászolja, államgazdászatunknak eddigi védelmezői részéről is tévesnek vallott irányát. E csoportban két kiállítónk közül egy, érdeméremmel lett kitüntetve. Az V. csoportban a bor, és szeszipar foglalt helyet. Bortermelésünk produktumai, az ország különböző, a legtávolabb vidékeiről összegyűjtve , oly figyelemre méltó csoportot képeztek , melyek kétségtelenné teszik, hogy e foglalkozás , kerti gazdaságunk legjelentékenyebb, leghasznosabb ágát képezi; képviselve voltak itt, a legjobb termőhelyek; a világhírre emelkedett Tokaj hegyaljától, a legsilányabb homoktalaj szülte egyszerű asztali borig, melyek nemcsak arra szolgáltak, hogy ezekben hazánk e terményágának gazdag válfajait csodáljuk, hanem bizonyítékot tettek arról, hogy e terményünk okszerű kezelésében, feltűnő előmenetelt tettünk. E csoportban találkozunk a szeszfélék bámulatos halmazával , de sajnálattal kell itt jeleznünk, hogy nem azon szesz halmazát kell érteni, melynek nagyban termelésére a nyerstermelő Magyarország nemcsak hivatva, de utalva lenne,— de mely hasznos iparágnak fejlődése beteges közgazdasági politikánk nyűgében kínlódik, — hanem a kész szesznek, édes italokká készített, és számtalan-féle likőr címen összeállított halmazát , melynek a legváltozatosabb színekből, jóízléssel rendezett csoportjai , — mint ezt a kecskeméti kiállításunkon is tapasztaltuk, — itt is gyönyörködtetésül szolgált a nézőközönségnek. E csoportban 13 kiállítónk közül 5-en, érdeméremmel lettek kitüntetve. A Yl-dik csoportban összesíttettek azon iparágak, melyek a szükségesek felett, a legszükségesebb termékeket szolgáltatják: ezek a fonó-, szövő-, és ruházati ipar. Ha ezen, úgy szólva legérdekesebb csoportot figyelmesen átnézzük, itt ismét azon szomorú tapasztalatra jövünk , hogy épp a legszükségesebb , s leghasznosabb , hazánkban minden létfeltételekkel gazdagon rendelkező iparágakat, egy rendszeresített, megakadályozhatlan erő egymásután öli ki. Az 1846. évi kiállításon, a selyem, és gyapjúszövet, mint a magyar szövőipar termékei , kitűnő minőségben , és a viszonyokhoz képest, kellő gazdagságban lettek bemutatva ; a kecskeméti országos kiállítást 1872-ben a losonci posztógyár, kitűnő, jeles, és sokfajú gyártmányaival díszítette ; ilyeneket a szegedi kiállításon hiába kerestünk, és mondhatjuk határozottan , hogy hazánknak , — hol a len, kender , de különösen a gyapjú termék, világ piacot képez , — szövő ipara nints; bár eszélytelenség lenne kicsinyíteni amivel birunk, de Magyarország igényeihez mérten, a nagy Szeben , Brassó, és Sopronból képviselt gyapjú szövet termékek , — melyek minősége a bécsi világkiállításon bemutatott, a Német egység szövőipar termékeivel szemben , a versenyképesség fokán messze alant állnak , — nem igazolják azt, hogy hazánknak gyapjúszövő ipara volna. (Folytatjuk.) T A R C A. Széptani levél. (Vége.) Midőn arról van szó, ez a kép, ez a szobor, ez a hölgy szép-e, akkor szemeink szemlélnek, megtekintik az érintetlenül hagyott tárgy alakját, majd a nyert képet átszolgáltatják a léleknek, hogy ez mondjon ítéletet. Itt e szerint érzék és szellem egyenlően szerepet játszik s igen természetesen , mert a szép tárgyban eszme van jelen s ez utóbbi milyenségét a kettő egymáshozi viszonyát , csak a lélek érti meg. A szép az érzékek által beszél, de a lélekhez szól, beszédét csak az érti meg. Mi a szép ? A hiánytalan lét, a tartalom és alak, eszme és jelenség tökéletes egysége, egyiknek a másikban való megdicsőülése. Míg a nem szép tárgy szemlélésekor valami hiányt érezünk, s e hiány érzése által kifogásokra ösztönöztetünk, addig a szép édes gyönyörrel tölt el, amely gyönyörben érzékeink és szellemünk teljes kielégítése tükröződik, azon bájos hangokból összeolvadt tiszta egyezmény beszél, amely hangokat kedélyünk minden húrjából egyszerre csalt ki az eszmétől sugárzó jelenség. Miért? honnan e kéjes érzet? Feleljen reá érzék-szellemiségünk ténye. Azért, mert a szép is érzék-szellemi természetű , mint mi magunk; a szépnek is lényeges alkotó része az örök eszme s a véges anyag , mint nékünk magunknak, hogy pedig a hasonneműek összetalálkozása fölött kellemes érzet gerjed, azt már tudták a régiek is, mit bizonyit-e latin mondat: Similis simili gaudet. Az anyag és eszme egyezményét feltüntető szépben mind érzékeink, mind szellemünk teljes kielégitést találnak. Azonban szorosabbra vonom beszédem tágra eresztett fonalát s miután láttuk, hogy a szép megítélésénél, ízlésünk nyilatkozásánál , érzékiségünk és szellemiségünk együttesen igénybe van véve, s láttuk, hogy a szép tárgyat érzékünk érintetlenül hagyja, lássuk vájjon ugyan ez történik-e ott is, ahol az „Ízlés“ második esetben említett neme fordul elő. Jenő nem szereti a cukrot, mert „más az Ízlése“, mint Rózsának. Bizonyosan észre vette kegyed , hogy az utóbbi tétel egészen más térre vezet. Valóban. Midőn valaki eszik, érintetlenül hagyja-e a tárgyat, amelyen ízlését megkísérli ? Nem! Van-e szellemiségének csak egy kicsi kis köze is ahoz, hogy valamely étel izlik-e vagy nem? Semmi! Íme tehát elérkeztünk a zavar s a tévedés forrásához. Ott a hiba, hogy két különböző dolgot egy szóval jelölünk, egyiket a másikkal öszszetévesztjük s az egyikről vont ítéletet a másikra tuszkoljuk. Vannak érzékeink, amelyek az ítélet tárgyát fölemésztik, elfogyasztják (ízlés, szaglás) s vannak olyanok, amelyek épségben hagyják (látás, hallás). Amazok a testnek, emezek a léleknek nyújtanak tápot. E szerint, ha az ízlésről és szaglásról van szó , akkor helyén van az alanyiságnak juttatni a főszerepet, az Ítélet Ínyünké és orrunké lévén. Ha az a kérdés, ez az étel jó-e , ez a szag kellemes-e — itt tisztán anyagi légkörben mozgunk s itt a vélemény annyi lehet a mennyi a véleményező, végtelen mezeje lévén azon okoknak, a melyek az ide vágó „ízlés“ alakítására, irányozására befolynak. Itt a cél tisztán anyagi és alanyi. Egészen máskint áll a dolog a széptani ítélet meghozásánál. A szép önmagáért szép, minden vonatkozás nélkül valaki alanyi érdekeire stb. Ha valaminek tetszését érdek szüli, ott már szépről szó sem lehet. Épen ezért lényegesen különböző jelentéssel bír, ha ezt mondom : „Ez nekem tetszik“, vagy ezt: „ez szép.“ Az elsőnyilatkozatban, előre tolván alanyiságomat, magam vontam oly kis kört, amelybe az átalános eszmét felölelő szép bele nem férhet, a második nyilatkozatban kijelentem , hogy ízlésem alanyiságának csak a megillető szerepet juttatom, érvényben tartván s tartatni kívánván az eszme átalános érvényűségét. Ezt a kettőt összezavarni — nem szabad ; e kettőnek összetévesztése — felületességre mutat. Sokszor előfordul az életben, hogy p. egy férfinak egy nő nagyon tetszik, de következik-e abból, hogy az szép ? Nem. Lehet, hogy egy nő szép lelke , műveltsége, jósága, szendesége , kedves elevensége vagy egyéb, az illető férfi előtt jelentékenységre jutott tulajdonsága, minden más nő felett elsőséget vív ki , de azért, ha az a férfi művelt, ízlését finomított egyén, mégis el fogja ismerni, hogy választottja nem szép, annál kevésbbé legszebb. Azt hiszem édes Ella, hogy a felhoztam példa világossága folytán , most már igazat ad nekem. Mit is hozhatna fel „az ízlés dolga“-féle vélemény támogatására? Talán azt, hogy, ha a szép mindenkire nézve szép, s a nem szép , nem az, miért van a sok eltérő vélemény ott is, ahol érdek nem működik, miért fordulhat elő eset, hogy húsz egymást nem ismerő hölgy , s ugyanannyi reájuk nézve teljesen ismeretlen férfiból álló társaságban, mindenik férfi másik nőt, s mindenik nő másik férfit tarthatna szépnek, legszebbnek. Az ilyen kételyre a legkönyebb feleletül szolgálna annak kétségbe vonása, várjon azért, mert ama férfiak és hölgyek egymást nem látták soha, láncra tudnák-e verni a szembesítés pillanatában alanyiságukat; fontosabb , tárgyszerűbb felelet volna pedig az, hogy én még nem tudok reá esetet, említni sem hallottam, mely azt tanúsítaná, hogy egy — mint közönségesen mondani szokás — eszményi szépségű, tehát szép nőt rútnak tartott volna valaki s nem tudok esetet az ellenkezőre, a midőn, szépnek talált volna valaki rútat. De, ha megengedném is az első eset- Másolat. A sáskákról, és kiirtásukra alkalmas eljárásról. Linhart György és Hechtl Sándor, a magyaróvári gazdasági akadémia szaktanárainak jelentése. (Vége.) Korai vagy késői vetés ajánlása a sáskák ellen, szintén el nem fogadható tanács. A korait, ha jövő évre várjuk a sáskát, későit, ha már itt vannak. Hiszen ez nagyon jó volna, ha meg tudnók mondani, hogy mely napon, és mely órában fognak hozzánk érkezni a sáskák, csakhogy ezt meghatározni nem lehet. Semmi pozitív adattal nem bírunk, mely biztosítja, hogy a sáskák majd csak augusztus hóban jönnek hozzánk. A korai vetés nem eszközölhető oly korán és nem is vonja maga után, hogy az aratás 4 héttel előbb történjék, a rendes időnek 5 — 10 nap pedig nem számít. Az ily tanácsok meg nem fogadására különösen figyelmeztetjük a gazdaközönséget. Első tekintetre jobbnak látszanak , mint az általunk ajánlottak , mert kevesebb munkába , fáradságba kerülnek, de a haszon szinte kevesebb, vagy épen semmi. Nem csak a sáskákat illetőleg, hanem a többi gazdasági rovarok ellen ajánlott csodaszerekre is felhívjuk a gazdaközönség figyelmét, azt tanácsolván, hogy ezeket meg ne vásárolja, mert ezen szerek , igaz hogy használnak, de nem annak, ki megveszi , hanem annak, aki eladja. Ha azon a pénzen, mely erre szükséges , napszámosokat fogad , és ezekkel pusztíttatja a kárt okozó ellenséget, különösen, ha az egész község együttesen cselekszi azt, akkor minden híres szerek, különös vetésmódok nélkül, igen egyszerű módon lehet a bajt elnyomni. A sáskafajok közül különösen a következők léptek fel nálunk oly nagy mennyiségben , hogy károkat okoztak: 1) A vándorsáska, (Oedipoda migratoria, Linné v. Pachytylus migratorius f.) 4 — 5 centiméter hosszú s így a nálunk előforduló rovarok legnagyobbjai közé tartozik; feje nagy, vastag, alul szélesebb mint felül, elől függélyes csápja 26 ízből áll, a fejtető eleje csekélyen kivájt, szájrészei különösen erőteljesek. Előtorja egészen a középig összeszorult, hátsó része elszélesedő s a szárnyak tövét fedi s felül háromszög alakban végződik. Az előtors felső oldalának közepén egy kétszer bemetszett hosszorma vonul végig, oldalormók hiányoznak. Az előmell tompa. Szárnyaik a potrohnál hosszabbak. A hátsó lábak combjai igen erősek és felső oldalukra finoman fogazottak. A vándorsáska színe nagyon változó. Azon véleményt, hogy a hímet a nősténytől színe által meg lehet különböztetni , téves. Legélénkebb színű a fej és az előtort ; ez zöldes sárgabarna-vöröses színű lehet, legtöbbször foltos. A potroh sötétbarna vagy kékes, a pékék rendesen feketék, a szárnyak sárgásbarnák, elszórt sötétebb foltokkal, a főerek barnák. — A lábak sárgászöldek. A vándorsáska nálunk egyes példányokban minden évben előfordul s ezek felszaporodása ép oly nagy károkat képes maga után vonni, mint a keleti vidékekről vándorló csapatok , s a sáskajárásokat nem is a keletről jövő sáskák okozzák kizárólag, hanem a minálunk gyéren előfordulók rendkívüli felszaporodása is. A vándorsáskák ellen a fennt említett peteszedés igen sikeresen alkalmazható. 2) Az olasz beszke (Caloptenus italicus) A hím 16—20, a nőstény 28—30 m. m. hosszú. A vándorsáskától megkülönböztethetni az által, hogy kisebb, az előmell közepén hosszú kúpos emelkedéssel bir, és a középormon kívül az előtors még két oldalormóval is bir, feje rövid, a homloka egy kissé lejtős, a lejtető középen rövid ormóval bir. Szárnyai jól kifejlődtek, a potrohnál hosszabbak, színe szintén változékony , legtöbbször rozsdásbarna. A melszőszárnyak sárgásak , feketés vagy barnás foltokkal, melyek néha egymásba folynak, fedettek. A hátulsó szárnyak rózsaszínűek. A hátulsó combok belső oldala alsó része vöröses, a külső oldalán három , néha homályos folt látható, hátulsó lábszárai vörösek. Fejlődése nincs teljesen kiderítve , mert azon nézet, hogy a nőstény áttelel s csak tavasszal rakja a petéit, nagyon valószínűtlen. Hazánkban már többször léptek fel pusztítólag, így 1866-ban Nógrádmegyében , 1875-ben habár csak kis területen, Mozsonymegyében , 1876-ban Kolozsvár környékén. 3) A réti lovanc (Stenobothrus pratorum f.) Hossza a hímnél 13—18 m. m., a nősténynél 17—22 m. m., feje, oldalvált tekintve , háromszögű, a fejtető elején két hosszúkás gödröcskével, az előtort középormója egyenes, az oldalormók egy kissé görbültek s a fej irányában egymáshoz közeledők. Az előmell tompa. Színe fűzöld , alul sárgazöld vagy barnás , hátsó lábszára vöröses. Taschenberg említi, hogy Ausztriában különösen az árpa és zabföldeken okozott nagyobb károkat. Hazánk igen sok vidékén előfordul, de jelentékenyebb károkat tudatunkkal nem okozott. Színészet. Január tizenegyedikén, csütörtökön K. Bánhidi Emilia asszony második vendégfellépte mellett adatott Sardou Viktor „Csap adár“ című, 3 felvonásos vígjátéka. A színműről magáról nincs mit mondanom. Beszéltek már róla eleget s ami az elég után következik, az vagy bántó, vagy unalmas, de mindenesetre fölösleges. A „C s a p o d á r“ nem is uj, nem is ismeretlen — az ügyes dialógon, elmés ötleteken , mulatságos helyzeteken derülni, mulatni, kacagni szerető közönség kedvenc színdarabja. Miért keresnék hát benne hibát, s miért használnék a leírásnál vonalakat erősítő, nagyító üveget? Mire való volna felhozni a főszemély laza erkölcseit, midőn a darab folyamának közepén költőieknek, elragadóknak, kívánatosnak hitt és festett élet boldogságát, utóbb , partra jutva , csak festett boldogságnak vallja maga is, és végül, keresztül botorkálván a tévedések erdején, egy saját kárán , a megszégyenülés erős bünhödésének árán szerzett tapasztalatot mutat be a közönségnek, a bünhödés megérdemeltségének érzetében mintegy intve , tanácsolva — ne tegyetek úgy, mint én. Ah, mert a nevetségessé létei a férfiúnak nagy bünhödés, igen nagy, azt mondván — ha jól emlékezem—Chateaubriand is: „Inkább akarok megvettetni, mint kinevettetni.“ Hanem új jelenség és nemcsak újságánál fogva figyelmet érdemlő, a vendég K. Bánhidi Emilia asszony és az összevágó, jó előadás. Ezekről szólok. Bánhidi E. asszony hatodikén, szombaton lépett fel először színpadunkon Fortis Leo „Gabriella“ című, elég szerencsétlenül — a színlapon kitűnő — színműnek keresztelt s ilyenként feltálalt, dialogizált regényének címszerepében. K. B. E. a. jelensége annyira megnyerő , hogy csak meg kelle jelennie s a közönség sietett kedvező véleménnyel közelítni feléje, bizalommal tekinteni játéka elé. A vendégre előnyös s csak a külső jelenség benyomásának kedvező színeiből alkotott vélemény, nem szégyenült meg. A tapasztalat előtt nem kelle az előérzetnek elpirulnia. Néhány mozdulata, előterjesztésének némi részlete — elég volt elárulni a színpadon egészen otthonos színésznőt s játéka meggyőzni arról , hogy értelme képesíti a költő álláspontjára való felemelkedésre. A hangnak pontnál való le nem bocsátásában, szóval hanghordozásában van valami nem kellemesen érintő, de csevegésének — ennek dacára is -- kedves volta, ügyes, szabad, természetes mozgása, biztos és kecses taglejtése, lényének bája — elfeledtetik a hátrányos tulajdonságokat, melyek, szerencsére, az előnyökkel lépést nem tudnak tartani. B. E. a. érdemes arra, hogy a közönségnek — reménybe helyezett itt maradása esetén — kiváló kedvencévé váljék. Ez meg is lesz. Első fellépte alkalmával a játékáról nem szólok, nem a játék , a darab maga tilt el. Ki nem állhatom az olyan darabot, amelyik megírásánál a főcél, nem a jó színművek szaporítása, hanem egy kedvenc szerep alkotása , Gabriella is ilyen színműnek nevezett valami: ilyennel nem örömest hozom összeköttetésbe bírálatomat. Tehát lássuk a „Csapodárt“ Bánhidi Emilia a. a „Csapodárban, mint Kamilla, a felőle táplált jó vélemény tala