Kecskemét, 1877. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)
1877-01-14 / 2. szám
V. évfolyam. Kecskemét, 1877. Januárius 14. 2. szám. Or 43 Hirdetés díjak: Magánhirdetéseknél: 1 centiméter magas hasáb-szeletért : 1- szer iktatva . . 20 kr. 2- szer „ . . 15 „ 3 szer „ . . 12 „ Hivatalos hirdetések: Minden beiktatásért külön 3 frt. Megjelen minden Vasárnap. Wierke«it»és Uraibahivatal , hova a lap szellemi és anyagi részét illető küldemények intézendők: Budai nagy utca, 187. sz. alatt, a törvényszéki épület átellenében. Előfizetési díj: társalmi, ismeretterjesztő és szépirodalmi hetilap. 0„ Egész évre . 5 frt. — kr. Félévre . . 3 „ — „ Negyedévre. 1 „ 50 „ Egy hónapra — „ 60 „ Egyes számára : 15 kr. Bélyegdíj : minden iktatásnál külön 30 kr. Kossuth a keleti kérdésről. *) Kossuth Lajos újabban az alábbi rendkívül nagy fontosságú levelet intézte Simonyi Ernőhöz: Collegno al Baraccone December 12. (Folytatás) Íme Szerbia. Ami a portát illeti: Szerbia szabad volt, mint akármely nemzet a világon, s bizony függetlenségéhez is jóformán csak a puszta név hiányzott. Függetlenebb volt mint Magyarország most, politikai, közigazgatási, financiális, közgazdászati, szóval minden tekintetben. Még tributarius tekintetben is. Hanem az orosz irányában sem szabad, sem független nem volt, nem lehetett. Akinek patronussa van, ura van. Nem mintha a szerbek nem jobban szeretnének szabad szerbek lenni, mint az orosz dictatura vasallusai, hanem mert az orosz nyomásnak nem képesek ellentállani. Ez a helyzet fatális kényszerűsége. Szent-Pétervárról csak úgy ömlött a szóbeli biztosítás pora Európa szemeibe, hogy a cár tartóztatja Milán fejedelmet a háborútól. De orosz hivatalos ügynökök a háború tüzét fújtatták. Bosnia birtokával, a „Nagy Szerbia“ phantasmagoriájával bevitették a szerb nép gyúlékony szenvedelmeit; orosz pénz özönlött Szerbiába; orosz tábornok állíttatott a szerb sereg élére; orosz tisztek, még aktív szolgálatban levő „expres“ e célra szabadságolt tisztek is, és orosz fegyveresek ezrei tódultak Szerbiába, és a szerb álca alatt az orosz viselt háborút a török ellen Szerbiában , hogy ürügyet nyerjen folytathatni a háborút álca nélkül. A szláv szabadság nagy szavaival, (mely szabadság Russiában persze dicsőségesen virágzik) elámított szerb nép nem vette észre, hogy nem a szabadságért, hanem az orosz preponderant érdekeiért küzd, vérzik és hal. És mivé lett a „szabad“ Szerbia? Ott csüng tehetetlenül az orosz horgon, Russia vasallusává lett, orosz őrjáratok tartják a népet „rendben“ Belgrádban. — Nagyon épületes dolgok ezek. És nagyon tanulságosak. Vagy nézzük Romániát. Nincs helyem kivonatot csinálni történelméből, mit bizony jól tennék a diplomaták, ha kissé tanulmányoznának , megtanulhatnák belőle, hogy mit teszen az, midőn „önkormányzati reformokat“ az orosz egy-egy „occupatióval“ garantároz. Csak annyit akarok emlékezetbe hozni, hogy mióta Mircea és Bajazeb szultán közt Oláhország részéről, s II. Bogdán és I. Szelim közt Moldávia részéről capitulatió köttetett, Románia szabadságát, önkormányzatát a porta mindig respectálta, respectálta mindamellett, hogy hallatlan liberalitással, ő a hatalmas , ő a souverain, vasalásainak tartományából még saját vallását, még a törökök birtokolhatási jogát is kitiltotta. — A török soha sem szegett meg frigykötést. Soha! Románia szabad volt, szabadságának minden csonkításait és minden szenvedéseit, (pedig bel sokat szenvedett!) orosz avatkozásnak köszönhette. És minden román hazafi érzi, hogy ha az orosz hatalom Romániát — e szigetet a szláv tengerben — körülkeríti, hazája összetörik, mint az őz, a Boa constrictor gyűrűi közt. Ezt minden román tudja. És Európa Románia szabadságát, semlegességét garantírozta. És mégis Románia volt az országút, melyen át Russia szerb álca alatt a török ellen háborút viselt, és Románia lesz az orosz hadműveletek bázisa a porta ellen, mint volt ellenünk 49-ben. A román kormány összetett kézzel csengett a garantírozó hatalmaknál, óvják meg Románia semlegességét. De az orosz nagyon ügyes politikus, nagyon jól választotta meg az időt a keleti kérdést újból felzavarni. Anglia hatalmas. Meg tudja óvni Konstantinápolyt, s el tudja seperni az orosz lobogót a tengerekről. De nem continentális hatalom. Egyedül nem küldhet százezerekre menő sereget havasalföldre. A francia most még el van zsibbasztva, üdül, de még zsibbadt. Ha az nem volna, nem merné az orosz azt, amit mer. A német birodalmi kormánynak mindenki számára van udvarias szava, de politikája oda raegyen ki, hogy senki se álljon a török mellé az orosz ellen , hogy localizáltassék a háború. Ez ha sikerül, a legnagyobb szolgálat lesz, mit az orosznak tenni lehet, aki a török tartományok belbékéjének felzavarásával a tért magának jól előkészítette, miként majd annak során s idején elő fogja készíteni nálunk is, és Ausztriában is. És mi Bismark hercege politikájának kulcsa ? az, hogy fél megbántani az oroszt, nehogy eszébe jusson kezet nyújtani a franciának — egy „revanche“-ra. A szerencsés (de szerencséjét századok kitartásával megérdemlett) Olaszország, mely vesztett csatákkal tartományokat nyert, nézegeti a láthatárt, ha nem tünik fel valahol egy complementáris fénysugár, a „Stella d’Italia“ számára. Ausztria tanácsaiban a traditionális „osztozkodás“ démona kisért, s ahol nem kisért, hát a máról holnapra tengő határozatlanság paralízise zsibong. Magyarország pedig tartomány, nem állam, nem követhet önálló magyar politikát. Feladta magát. Agyon kiegyezkedett. Szentpétervárott ezt mind jól számba vették, mielőtt a „békés“ Sándor cár oly resolutusan „háborússá“ lett. S Romániára nézve a dolog vége az, hogy a „szabad“, a garantírozott semlegességű Románia orosz horogra kerül, mint már oly sokszor került. A lapok már ténynek hírlik a szövetséget, melylyel az orosz auxiliariussává szegődött. Ha még nem tette, hát tenni fogja. Mit, csináljon? ő álljon ellent egyedül az orosz pressiónak ? Ő nézzen farkas szemet azzal, kire az európai continens oly bárány szeliden mekeg?... A situatió viszi. Ilyen a keleti kérdés philosophemája. Amíg az orosz birodalom annyira túl hatalmas, hogy egész súlyával reá nehezkedhetik a török birodalomra, ott szabaddá, függetlenné senki sem lehet; urat cserélhet, patronust kaphat, kinek életére a korlátlan autocratia, patronust, kinek kiterjesztett karjai alatt a szabadság elhal, s csak a „nihilismus“ burjánja kúszik titokban; irtózatos növény, mely csak a reménytelenség, a desperatió földjében tenyészhetik. Ilyen „pátronust“ kaphat, de szabaddá senki sem lehet „orosz pártfogás“ alatt. És itt helyén lesz arról szólanom, hogy bámulatosan félremaagyaráztatik az érzelmek, az aggodalmak áramlata, mely a magyar nemzet idegein végig rezeg. Azt híreszteltetik, hogy a magyarok félnek a velök szomszédos szláv fajú népek szabadságától. — Ez nem igaz. Csak ármány mondhat ilyet, s csak vakság vagy tudatlanság hiheti. Magyarország és a magyar nemzet szabadságszeretete „egy napon született ikertestvérek,“ idősebb emez, mint Shakespeare Césarja magáról s a veszélyről mondja. A magyar sehol és soha nem félt, és nem fél a szabadságtól. És nem volt soha exclusiv a szabadság szeretetében, soha sem szabta fajhoz még a privilégiumokat sem, nem hogy a szabadságot. Keleti szomszédaink szabadságától pedig már épen annyira nem félünk , miként én erősen meg vagyok győződve, hogy ha valaha ezen népek igazán szabadokká lesznek — de szabadokká, nem orosz szolgákká. Magyarország (ha saját sorsának akkor ura leszen) minden bizonynyal kész lesz velük oly kölcsönös védelmi combinatióra lépni, mely saját függetlenségünk biztosításának is, az európai egyensúlynak is érdekében lesz ugyan, de mely egyszersmind a legbiztosabb, sőt egyedül biztos, egyedül possibilis mód arra, hogy azon népek nemzeti individualitásaikat megóvó, kivivandott függetlenségüket feltarthassák. Én mégis vagyok győződve, hogy ily combinatio, melyben igen természetesen a török nemzetnek is helye van , a történelem logikájának postulátumai közé tartozik , csak ezen eszmerendben találhatják fel a kisebb nemzetek függetlenségük biztonságát, a nagy agglomerátiók nyomása ellenében. Nem a szabadságtól félünk mi, hanem az orosz hatalom növekedésétől féltjük hazánkat. Amitől mi magyarok félünk, ez az, hogy ha a török birodalom épsége felbontatnék , fenhatósága alá ásatnék , mielőtt azon veszély elháríttatott, hogy e felbontást , ez aláásást az orosz hatalom idézze elő, az orosz hatalom zsákmányolhassa ki; az eredmény nem az lenne, hogy a török birodalom romjain szabad, független nemzetek emelkedjenek fel, kiktől bizonyára nem lehetne okunk saját szabadságunkat , saját függetlenségünket félteni, hanem az eredmény az lenne, hogy akár foglalás által, akár (ami egyre megyen, sőt veszélyesebb) a szolgaságért, amelylyel jár compensatious „nagysággal“ kecsegtető fajrokonság mézes madzagával, az orosz hatalom mindezen népeket saját vontató kötelére fűzné; s minket ekként dictatoriális befolyásának vasabroncsával szorongatva, oly súlylyal nehezkednék reánk, amely irtózatos küzdelmeknek, végtelen szenvedéseknek, s meglehet Lengyelország sorsának perspectiváját állítaná szemünk elébe. És meg kell jegyeznem, hogy ezen veszély , mely minket fenyeget, hasonló, sőt nagyobb mérvben fenyegeti az osztrák birodalmat. Itt tehát köztünk egy oly érdekközösség forog fen, mely biztosságot nyújt, a hatalomnak, hogy e közös veszély elhárítására, a magyar nemzetnél, pártkülönbség nélkül, úgy, mintha milliói csak egy férfiú volnának, nem pusztán rideg engedelmességre, hanem mindazon erőfeszítésre számíthat, melyre egy létét, életét védő hős nemzet képes lehet. Ez a veszély az, ami rezgésbe hozta a magyar nemzet szívhúrjait. Ez az, amiért minden erőfeszítésre, minden áldozatra kész, hogy a török birodalom integritása, s a porta fenhatóságának épsége az orosz prepotentiának zsákmányává ne legyen. Ha ezen prepotentia veszélye elháríttatik, mi magyarok ugyan mindig rokonszenvvel fogjuk kisérni a török birodalom regenerationális törekvéseit, s fékünkből örvendeni fogunk, ha e regeneratio, a faj, nyelv, vallás-különbség nélküli egyenlő jog, egyenlő szabadság engesztelő áldozatával sikerül; mert mi magyarok ekkor a török nemzetben egy oly barátot nyerünk, mint rajta kívül e tág világon hiában keresnénk ; de ha a fátum, melynek gombolyaga a változhatlan múlt szálaiból alakul, úgy hozná magával, hogy ne sikerüljenek ez engesztelő törekvések, melyeknek útjába ármány, önzés, szenvedély, és külavatkozás annyi akadályt gördít; mi távol attól, hogy félnénk szomszédaink szabadságától, testvéries érzéssel üdvözölnék őket a szabad független nemzetek kerek asztalánál; nekik kezet nyújtani készek, hogy vállat vállhoz vetve, mindannyiunk szabadsága, függetlensége, minden kültámadás ellen biztositassék. Távol a hazától magányban töltöm és végzem örömtelen napjaimat. De ha sokat el kellett is felejtenem, egyet sohasem felejtek el: ismerni a romlatlan magyar szivet, melynek dobbanásai felett kezem annyit nyugodott. Én meg vagyok győződve, hogy ezekkel , amiket mondok , nemzetem érzelmeit tolmácsolom. Fogadja baráti üdvözletemet. Kossuth. *) Az „Egyetértés“ 1876. dec. 24-kén megjelent száma után közöljük. Szerk. Az 1876. évi Aug. 20-tól Szept. 12-ig tartott szegedi országos közkiállitásról JELENTÉSE a kecskeméti összes kiállítók képviselésére kiküldött (ÜÖKUE) IHRE biztosnak. (Folytatás.) A II. csoport, a bányatermékeket és félkészítményeket, nehezebb ércipart, üveggyurma- , agyag- és kőipart foglalja magában. Ha e csoportott figyelemmel átnézzük, lehetetlen volt feltűnőnek nem találnunk azon nagy mérvű haladást, mely a bányatermékek feldolgozásában itt mutatkozik. Azon iparágak, melyek termékei itt csoportosíttattak, a 40-es években részben nem léteztek, vagy amelyek már voltak, azok működése alig volt figyelembe vehető, jelesül : a cementfélék, üveg- és kőedényipar. És ma ezen iparágak termékei oly gazdagon , s egész a művészet sokáig vezető változatosságban voltak bemutatva, hogy minden szemlélő gyönyörrel távozott e csoportból. A maga nemében nem kevesebb elismerést érdemelnek itt különösen a szegedi agyagedény-ipar helyes alakkal és egyszerű díszítéssel készített termékei. Ugyan e csoportban az első cs. kir. szabadalmazott dunagőzhajózási társulat pécsi igazgatósága mutatta be egyik a leghasznosabb , és legnélkülözhetlenebb terményünket, a kőszenet. A nevezett igazgatóság alatt művelt bánya , a kimutatás szerint, 3,397,436 kö t ös területen évenként 6 millió mázsát termel, s a dunagőzhajózási vállalat évenként 10—13 milliót jövedelmez, — fájdalom nem hazánknak, hanem egy idegen társaságnak. A III. csoport ölelte fel, Magyarország mezőgazdasági, és kerti terményeinek produktumait. Ezen csoportnak kellene tehát igazolni azon állítást, melyet még ma is hivatalos alakban igyekeznek elhitetni a világgal, hogy hazánk, mint földmivelő ország , a nyers termelésre van utalva; ha az alig három évvel megejtett bécsi világkiállításnak ugyan e csoportjában, mezőgazdasági termelvényünk nem lett volna