Kecskemét, 1878. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1878-01-06 / 1. szám
1878. — 1. szám. Jarmár 6. „KECSKEMÉT.“ tisztítani, s minden gyönyörűen s szép rendben fog folyni, pedig dehogy foly, a tanfelügyelők az iskolaszékekre, az iskolaszékek meg már az igazgató tanítókra hárítják a terhet s igy a sok bába közt elvesz a gyermek. A tanfelügyelői hivatal, ha fel tudja fogni hivatását, ha kötelességeit érti is s teljesíteni is akarja, nagyon áldásos lehet, de ha pártemberekből, protectio vagy rokonság útján a ministernek olyan egyének ajánltatnak a kinevezésre, kik a tanügyhöz mit sem értenek, sőt megyéjükben is hasznavehetetlenek, s csakis az egyén elélhetése céloztatik, akkor az átokká, a nemzet heréjévé válik; még nagyobb átok akkor, ha talán a centralisatio eszméjének szolgálójává aljasulna s abból kifolyólag a tanítói testületet talán odáig akarná terrorizálni, hogy a választásoknál önmagukat is megtagadva, az ő nótáját járják. Hogy a tanfelügyelői intézmény körül ily eszméink is jőnek, arra a múltaknak és jelennek tapasztalatai kényszerítnek, mert ahol a politikai téren az az elv uralkodik, „hogy nem kell nekünk okos alattvaló, csak engedelmes“, a vallási téren, meg azt mondják, hogy „nem kell nekünk okos hallgató, csak buzgó“, s ahol azok a drágán fizetett tanfelügyelők, nagyon csekély kivétellel mit sem tesznek egyebet, mint iskolai statistikát regisztráltatnak másokkal, s holmi üres hűhóval ütik el a dolgot, de a tanügynek s helyi viszonyoknak mélyebb s közvetlenebb tanulmányozásába már a világért sem bocsátkoznak, mert hiszen az már fáradságos, s egy kis népszerűséget is igényelne, no meg osztán már akkor tenni, javítani is csak kellene valamit, pedig úgy látszik, hogy az épen nem komoly célja még a kormánynak sem. Nem, mert ahol maga az oktatásügyi minisztérium is 300 írtra hirdet csődöt még nőtanítók számára is, ott a kormány intenziója, buzgósága világos s látnivaló, hogy bizony ott nem a népnevelés a fő cél, hanem egy új rongyos karaván teremtése és a világ vakítása. Vagy ha ezen állításunk téves, nem igaz; s ha való az, hogy a tanügyet illetőleg a népnevelés ügyét mindenütt és mindenki szívvel lélekkel kívánja előre vinni, miért teszik a tanfelügyelő urak magukat oly könnyedén túl azon a törvényen, mely azt parancsolja, hogy „minden tanfelügyelő köteles a kerületében lévő iskolákat minden évben legalább egyszer meglátogatni ? hiszen turpe est doctori dum culpa redarguit ipsum, hogy meri vallatni valaki az alárendelt hivatalnokokat mulasztásaikért, ha maga a legfőbb mulasztó? hát ha még azt is hozzátesszük, hogy az alantas hivatalnokok netalán mulasztásainak is a fő mulasztó az oka, pedig úgy van s majd alább az is kisül. Bizony nem szóltunk volna arról az igazgatói állásról, kivált miután azt a törvény rendelte úgy, hogy legyen, ha az a tanítói tisztes és eddig még békés testületben annyi éles resensust , sőt mondhatni gyűlöletet nem gerjeszt, és ha azt látnák, hogy azzal az igazgatói állással csakugyan a szeg fejére van ütve, vagyis ha azt látnók, hogy a tanügy terén a hiányoknak valódi okait akár a tisztelt tanfelügyelő úr, akár az iskolaszék, akár az igazgatótanító ott és azokban keresnék, hol és akikben van. A népnevelési törvény egyik cikkében az áll ,hogy a tanfelügyelő köteles a maga kerületében lévő iskolákat minden évben legalább egyszer meglátogatni“ tehát ha lehet még többször is. Ez a törvény maga magát magyarázza, úgy t. i. hogy annak a tanfelügyelői látogatásnak nem annyira a gyermekek előmenetelének mérlegelése, mint inkább a rendes iskoláztatás és tanítás akadályainak kipuhatolása, a tanítóknak és a szülőknek kihallgatása , s a helyi viszonyokhoz képest az akadályoknak lehető elhárítása, illetőleg az iskolaszékekkel elháríttatása. És hogy az így értelmezendő, megtetszik onnét is, hogy ha a tanfelügyelő ama fentebb érintett törvénynek meg akar felelni, akkor ő neki egész éven keresztül, tehát az iskolai évnek mindjárt kezdetén is járni kell az iskolákat, úgy de az év elején, kivált jelenleg, mit találhatna, mit követelhetne a tanítótól ? s hozhatna-e helyes ítéletet azon tanítókról és iskolákról, kiket munkásságoknak még csak kezdetén lepett meg ? Nem! A tanítók évi munkássága sikerének egyenkénti megvizsgálása, megítélése már nem tanfelügyelő feladata , hanem az iskolaszéké; ő nem egyenként a tanítóktól közvetlenül, hanem közvetve az iskolaszék által követelheti a jó sikert, az iskolaszék pedigviszont a tanfelügyelőtől követelheti azt, hogy a népnevelés útában álló nehezebb akadályokat, mint például a szülők makacssága, engedetlensége stb. a nőkie adott hatalommal, a nevelés úrából, ha kell erőhatalommal is hárítsa el, — de hogy a tanfelügyelő ezt sikerrel tehesse, s hogy az iskolszéket is tevékenységében meg ne zsibbassza, szükséges neki minden akadályokat, minden helyi viszonyokat, nehézségeket közvetlenül ismerni, tudni, mert csak akkor rendelkezhetik helyesen, okosan és célszerűleg, nem pedig holmi olyan kiküldöttek beszédei után, akik a népneveléshez legtöbbnyire annyit értenek csak, mint a hajdú a harangöntéshez. — Minden iskolánál, minden tanítónál más más viszonyok, bajok, akadályok vannak ; más bajok, más akadályok vannak a tanyai iskoláknál, ismét mások a városiaknál, ismét vannak olyanok, melyek itt is ott is megvannak , mindazokat a temérdek akadályokat itt előszámlálni lehetetlen, melyek a népnevelést hátráltatják. Nagy akadályára vall a népnevelésnek az is, hogy iskoláink s tanítóink olyanok, mint a vándor színészek, sok részben sem tanítóinknak sem iskoláinknak nincs bizonyos állandó helyük, zsellérségben laknak, ahol helyet kapnak, a tanítók is sokszor félórányira is laknak az iskoláiktól, pedig hogy a tanító az iskolánál lakjék, a népnevelésnek egyik leglényegesebb oldala. Az iskolai mulasztások mindig felirkáltatnak, nagy teketóriával beadatnak, de azért az illetők semmit sem tesznek. Hogy a tanügy lehető tökéletesen haladhasson , el van ismerve átalánosan, hogy ahoz az alapnöveldék s óvodák kellő számbani felállítása okvetlenül szükséges s ugyan kérjük szépen, végre van ez is hajtva? hány óvodát vagy hány alapnöveldét fizet a város ? s a tanfelügyelő úr vagy az iskolaszék miért nem az itt felszámlált és még felszámlálhatatlan nehézségeket, akadályokat hárítgatják az útból, ahelyett, hogy a tanítókban keresnék a hibát, s azok mellé állítanak igazgatót; ugyan kérem mit igazgat az a tanító úr? a tanítót, hogy hogy tanítson? nem, vagy mit tanítson ? nem, vagy mikor tanítson ? mennyit tanítson? hiszen ezt minden tanító tudja, tudnia kell igazgató nélkül is, tehát mit igazgat? mi megfogni nem tudjuk, hanem annyit gyanítunk, hogy tanfelügyelő úr és az iskolaszék mulasztásaiból származó hibákért ezután ő lesz a 300 frtos bűnbak, ő lesz a tanítói kar által gyűlölt személy, ő lesz a botránkozás köve, mert miután nincs mit igazgatnia, tehát nem is igazgató hanem bedellus, kém, delator , ez egy olyan hivatal, mely ha bár törvény vagy miniszteri rendelet folytán állíttatott is fel, nincs semmi értelme, haszna pedig még kevesebb, kára pedig már eddig is sok akár merre tekintsünk, mert eme választás által nemcsak a tanítók személyéhez kötött bizalom, jóhiszeműség, önbecsérzet sértetett meg érzékenyen , hanem mintha valami crimen laesae majestatis történt volna, egy megrovást sem érdemlő szóért csaknem egy becsületes és ártatlan család esik áldozatul, mellőzve még az iskolaszéket is s mint értesülve vagyunk, ha ama heterogén elemekből álló bizottmányi testület az igazság és könyör érzetében túl nem szárnyalja tanfelügyelő urat, áldozatul is esik. Csak rajta uraim! erről a kopár, háládatlan tanítói térről le kell riasztgatni az egyéneket, hogy minden jóravaló becsületes ember elundorodjék tőle, hiszen a tanfelügyelőket, iskolaszékeket azért állították fel, hogy a szegény tanítókra hajtóvadászatokat tartsanak azért, hogy az ő mulasztásaik dacára is miért nem mutatnak fel több sikert! Igen uraim! ha hiba van, annak okai első helyen a tanfelügyelők, második helyen az iskolaszékek , harmadik helyen a szülők, negyedik helyen az elháríthatatlan helyi viszonyok, azután lehetnek a tanítók; de mindezeken az igazgató nem fog ám segítni s az a 300 forint jobb lett volna másra, valamint a tanfelügyelők fizetését is jobb lett volna hasznosabbra fordítani — némi csekély kivétellel, .. TÁRCA. A temetőben. (Sz .. I.......hoz.) Istenítve hő szerelmem által, Jára ott az égi szép alak, És a vén föld ifjú pázsitéval Megdicsőült istennőm alatt. Felnyitá szemét a bús természet Hogy induljon , — látva ági szépet. Szende kis virágok hervadottan Ott a gyászos sirkantok felett Úgy örültek árván , elhagyottan , Mintha adna nékik életet — Élni kezdtek, élni... felvirultak S hogy szakíta rólok, elpirultak. Sárga rétek enyhe viradatra Felvevők a tarka szép lepelt, Felvirult a mindenség tavaszra, Hisz a bús természet ünnepelt — És a gyászhely ünnepalkonyára Felderült az enyhe nap sugára. S annyi báj közt, annyi kellemében Felmosolyg az isteni remény, Oly magasztos — égi szellemében, Mit kerestem — üdvöm megfelém. Oh .... ha birhatnám e szép virágot, Érte adnám az egész világot! Egerer László: Pompadour egyik csinje. Irta: Saeder Masoch-Azon idő hömpölygető hullámait, amidőn XV. Lajos ült Franciaország trónján s a szép , szellemes Pompadour marquise vidáman csavargató hálóját kormány pálcája körül : a copfok és szépségtapaszok , a bastille és az aranycsinálás ideje. A régi Páris egyik szűk utcájában, keskeny homlokzatú, kapuja fölött régi, porladozó címert viselő és nevetségesen nyesett fákkal beültetett, szerfelett kicsi parkú kicsi palotának elragadó kis boudokjában ült egy szeretetreméltó, alig húsz éves ifjú leányka, az inkább pikáns, mint szép , inkább kecses, mint szabályszerűen szép, valódi francia nő, Marneville Adrienne kisasszony. A zongora mellett foglalt helyet s Lully egyik sonatáját játszó , míg lábainál, hímzett zsámolyon egy fiatal embert ült, aki térdein papír szeletet terjeszte szét, amelyre időről időre honynyal írogat, s e közben vidáman felkacaga. A férfi sem szép, sem elegáns nem volt, hanem fejét a szellem és tehetség azon jellege tüntető ki, mely az akkori Európában legalább is ért annyit, mint egy nemesi levél, mint rang és gazdagság. A férfi Desforges költő volt, kinek a zongoránál ülő pajkos szép , igen veszélyes feladatot adott, olyan feladatot, amely a szolgálatkész imádót könnyen a Bastille-ba juttatható , tudniillik szatyra írását azon mindenható nőre, akinek lábainál akkor Franciaország feküdt, sőt akinek kicsi keze a világrész sorsába is elhatározólag benyúlt. „Készen vagyok Adrienne“, kiálta fel hirtelen a fiatal költő. Felugrók és körül táncoló a szobát, azután oly állást foglalt el, amely a Théátre frangais-re emlékeztető s felolvasó költeményét. Adrienne abba hagyta játékát és fokozódó figyelemmel hallgató a hangzatos de mérges verseket. „Igen jó ! — Charmand , mondó időről időre, végre felszökött székéről s tetszését hangos tapsolásban fejezé ki. „Tehát meg van elégedve ?“ kérdé Desforges túlboldogan. „E mai napon , kinevezem önt lovagom és udvari költőmmé“ mondá Marneville kisasszony vidor pathosszal. „Elfogadom“ viszonzá Desforges. „És e versek enyémek ?“ kérdé a leány. „Igen, ha nem engedje meg, hogy előbb lemásoljam“ kéré Desforges. — Míg a kis szatíra lemásolása folyt, kijelenté Adrienne, hogy mennyire gyűlöli Pompadour maquise-t Franciaország ezen szégyenét s rendkívül meg volt örvendeztetve, midőn a fiatal költő megígérte, hogy a sértegető, szúrós verseket másolatok útján el fogja terjeszteni a kávéházakban és a Bureaus d’espritben. Még egy kézcsók , azután Desforges elsiető, szava beváltása végett, Adrienne pedig Franciaország és a rokokó idejének e könnyelmű gyermeke, folytató szonátáját, mintha semmi sem történt volna. Alig hangzott el a végrim , belépett leányához Marneville asszony, a még mindig csinos és ékes divathölgy. „Gyermekem, fényes ragyogó meglepetést hozok“ kezdő beszédét. „Ah ! megvetted azon smaragd ékszert, amely megvételére a múltkor kértelek ?“ szólt közbe örömtől sugárzó arccal a leány. „Nem, Adrienne, az több, amit én neked hozok , Maurepas marquis kezedet kéri.“ „Maurepas , szép férfi“ mondá Adrienne fülig pirulva. „Fatal gavallér, régi nemes és igen gazdag“ toldá hozzá a mama. „És én hozzá megyek ?“ mondá a leány naivul. „Mindenesetre, mi nem vagyok gazdagok és így nem tennél helyesen, ha szerencsédet nem ragadnád meg mind a két kezeddel.“ „De Desforges?“ „Játszótársad , a költő ?“ „ő szeret engem“ jegyző meg Adrienne félénken. „Az könnyen meg lehet.“ „És én szinte szeretem őt“ sóhajta a leány. „Az lehetetlen“ haragszik Mareville aszszony, „tehát nagyon is ideje, hogy férjhez adjunk.“ „Valóban kell ...“ „Maurepas marquise-sé lenned“ erősíté meg az anya, „négylovas fogatban kocsiznod, az udvarnál fénylened, negérek által szolgáltatnod, mint Ázsia akármelyik uralkodónője.“ „Ez mind igen szép“ „Tehát megvihetem a marquisnak „igen“ válaszodat ?“ „Négerei vannak a marquis-nak, saját szemeimmel láttam“ mormogó Adrienne, kinek gondolkozása épen oly ledér volt, mint azon nőé, amelyik Franciaország kormánybotjával játszik. „Tehát beleegyeztél ?“ kérdé az anya. „Igen, mama, de mit szól hozzá Desforges , a szegény Desforges?“ Az anya mosolyogva foga meg leánya kezét , a terembe vezető, ahol a hölgyeket a marquis várta. Midőn a szegény Desforges néhány óra múlva, gúnyverse gyújtó hatása fölötti diadal érzetében visszaérkezők, Marneville asszony fagyos bólintással, Adrienne lesütött szemekkel és a szép gavallér, aki Adrienne kezét gyöngéden tartó az övében, kihívó tekintettel fogadó. „Nevezetes újdonságot kell önnel közlenünk“ kezdő a háziasszony. „Adrienne Maurepas marquis úrral el van jegyezve.“ „Gratulálok“ hebegő Desforges. Szemei előtt minden elhomályosult, meghajolt és kitántorgott. „Különös magaviselet“ mormogó a marquis. „Istenem , amilyent költőtől várni lehet mosolyga a mama. Midőn Marneville kisasszony a közelebbi napok egyikén öreg dajkája kíséretében a Notre-Dame templomot elhagyó, eléje állt Desforges és hideg udvariassággal köszönt. „Mit vétettem , kisasszony“, kezdő, elébb a legboldogabb s azután a legszerencsétlenebb emberré tett? Oh! ön aligha kevesbbé szívtelen és kegyetlen Pompadour marquisenél, a kit ön oly szerfelett gyűlöl.“ „Nem tartozom önnek számot adni“, válaszoló Adrienne. Töredék László Károly naplójából. (Folytatás.) April 21. 1851. Vidám napra viradtunk. — Kossuth körlevelében közlötte a magyar és lengyel menekültekkel az amerikai Egyesült államok Congressusának minket illető határozatát, melyben kinyilatkoztatván, hogy méltányolják a szabadságért viselt hősies harcunkat, méltányolják a portánok irántunk , hontalan bajnokok iránt mutatott szíves vendégszeretetét , és tekintve azt, hogy mi hajlandók vagyunk az Egyesült államokba kiköltözni, utasítják az elnököt (Presidenst), hogy a földközi tengeren cirkáló hajóhadból, küldjön egy fregátot érettünk, hogy az minket az Egyesült államokba vigyen. Egyszersmind közlötte Kossuth a Congressus elnökétől kapott azon tudósítást, hogy a „M ississ ipp i“ gőzfregát érettünk már el is indíttatott, mely bennünket — ha a Szultán elereszt — Május vége felé lobogója alá fogadhat. Tudatta velünk Kossuth azt is, hogy a Konstantinápolyi egyesült állami követ által arra szóllíttatunk fel, hogy adjunk be a portához saját aláírásunkal egy nyilatkozatot , hogy mi az Egyesült államok ajánlatát elfogadjuk , és ezen nyilatkozat párját küldjük meg neki is, hogy kényelmes elhelyezésünkre , és illő ellátásunkra a hajón a szükséges intézkedéseket megtehesse. E tárgy feletti tanácskozás végett másnap összejöttünk. Közöttünk Kossuth is megjelent, a főnökök közzül más nem , s ő is csak véletlenül vetődött oda. Némelyek óhajtották, hogy a portáhozi feliratot ő tenné fel, melyet mindnyájan aláírnánk. De ő elmondó, hogy abbeli nyilatkozatát, hogy Katakiából mindenáron szabadulni akar, s