Kecskemét, 1878. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1878-01-06 / 1. szám

1878. — 1. szám. Jarmár 6. „KECSKEMÉT.“ tisztítani, s minden gyönyörűen s szép rendben fog folyni, pedig dehogy foly, a tanfelügyelők az iskolaszékekre, az iskola­székek meg már az igazgató tanítókra há­rítják a terhet s igy a sok bába közt el­vesz a gyermek. A tanfelügyelői hivatal, ha fel tudja fogni hivatását, ha kötelességeit érti is s teljesíteni is akarja, nagyon áldásos lehet, de ha pártemberekből, protectio vagy ro­konság útján a ministernek olyan egyének ajánltatnak a kinevezésre, kik a tanügy­höz mit sem értenek, sőt megyéjükben is hasznavehetetlenek, s csakis az egyén el­­élhetése céloztatik, akkor az átokká, a nemzet heréjévé válik; még nagyobb átok akkor, ha talán a centralisatio eszméjé­nek szolgálójává aljasulna s abból kifolyó­lag a tanítói testületet talán odáig akarná terrorizálni, hogy a választásoknál önma­gukat is megtagadva, az ő nótáját járják. Hogy a tanfelügyelői intézmény körül ily eszméink is jőnek, arra a múltaknak és jelennek tapasztalatai kényszerítnek, mert a­hol a politikai téren az az elv uralkodik, „hogy nem kell nekünk okos alattvaló, csak engedel­mes“, a vallási téren, meg azt mondják, hogy „nem kell nekünk okos hall­gató, csak buzgó“, s ahol azok a drágán fizetett tanfelügyelők, nagyon cse­kély kivétellel mit sem tesznek egyebet, mint iskolai statistikát regisztráltatnak másokkal, s holmi üres hűhóval ütik el a dolgot, de a tanügynek s helyi viszo­nyoknak mélyebb s közvetlenebb tanul­mányozásába már a világért sem bocsát­koznak, mert hiszen az már fáradságos, s egy kis népszerűséget is igényelne, no meg osztán már akkor tenni, javítani is csak kellene valamit, pedig úgy látszik, hogy az épen nem komoly célja még a kormánynak sem. Nem, mert ahol maga az oktatásügyi minisztérium is 300 írtra hirdet csődöt még nőtanítók számára is, ott a kormány intenziója, buzgósága világos s látnivaló, hogy bizony ott nem a népne­velés a fő cél, hanem egy új rongyos kara­ván teremtése és a világ vakítása. Vagy ha ezen állításunk téves, nem igaz; s ha való az, hogy a tanügyet illetőleg a nép­nevelés ügyét mindenütt és mindenki szív­vel lélekkel kívánja előre vinni, miért te­szik a tanfelügyelő urak magukat oly könnyedén túl azon a törvényen, mely azt parancsolja, hogy „minden tanfelügyelő köteles a kerületében lévő iskolákat min­den évben legalább egyszer meglátogatni ? hiszen turpe est doctori dum culpa redar­­guit ipsum, hogy meri vallatni valaki az alárendelt hivatalnokokat mulasztásaikért, ha maga a legfőbb mulasztó? hát ha még azt is hozzá­tesszük, hogy az alantas hiva­talnokok netalán mulasztásainak is a fő mulasztó az oka, pedig úgy van s majd alább az is ki­sül. Bizony nem szóltunk volna arról az igazgatói állásról, kivált miután azt a törvény rendelte úgy, hogy legyen, ha az a tanítói tisztes és eddig még békés testületben annyi éles resensust , sőt mondhatni gyűlöletet nem gerjeszt, és ha azt látnák, hogy azzal az igazgatói állással csakugyan a szeg fejére van ütve, vagyis ha azt látnók, hogy a tanügy te­­rén a hiányoknak valódi okait akár a tisztelt tanfelügyelő úr, akár az iskola­szék, akár az igazgatótanító ott és azok­ban keresnék, hol és a­kikben van. A népnevelési törvény egyik cikkében az áll ,hogy a tanfelügyelő köteles a maga kerületében lévő iskolákat minden évben legalább egyszer meglátogat­ni“ tehát ha lehet még többször is.­­ Ez a törvény maga magát magyarázza, úgy t. i. hogy annak a tanfelügyelői látogatás­nak nem annyira a gyermekek előmene­telének mérlegelése, mint inkább a rendes iskoláztatás és tanítás akadályainak kipu­­hatolása, a tanítóknak és a szülőknek ki­hallgatása , s a helyi viszonyokhoz képest az akadályoknak lehető elhárítása, illető­leg az iskolaszékekkel­ elháríttatása. És hogy az így értelmezendő, megtetszik on­nét is, hogy ha a tanfelügyelő ama fen­tebb érintett törvénynek meg akar felelni, akkor ő neki egész éven keresztül, tehát az iskolai évnek mindjárt kezdetén is jár­ni kell az iskolákat, úgy de az év elején, kivált jelenleg, mit találhatna, mit kö­vetelhetne a tanítótól ? s hozhatna-e he­lyes ítéletet azon tanítókról és iskolákról, kiket munkásságoknak még csak kezdetén lepett meg ? Nem! A tanítók évi mun­kássága sikerének egyenkénti megvizsgá­lása, megítélése már nem tanfelügyelő fel­adata , hanem az iskolaszéké; ő nem egyen­ként a tanítóktól közvetlenül, hanem köz­vetve az iskolaszék által követelheti a jó sikert, az iskolaszék pedig­­viszont a tan­felügyelőtől követelheti azt, hogy a nép­­nevelés útában álló nehezebb akadályokat, mint például a szülők makacssága, enge­detlensége stb. a nőkie adott hatalommal, a nevelés úrából, ha kell erőhatalommal is hárítsa el, — de hogy a tanfelügyelő ezt sikerrel tehesse, s hogy az iskolszéket is tevékenységében meg ne zsibbassza, szükséges neki minden akadályokat, min­den helyi viszonyokat, nehézségeket köz­vetlenül ismerni, tudni, mert csak akkor rendelkezhetik helyesen, okosan és célsze­­rűleg, nem pedig holmi olyan kiküldöttek beszédei után, akik a népneveléshez leg­­többnyire annyit értenek csak, mint a haj­dú a harang­öntéshez. — Minden iskolá­nál, minden tanítónál más más viszonyok, bajok, akadályok vannak ; más bajok, más akadályok vannak a tanyai iskoláknál, ismét mások a városiaknál, ismét vannak olyanok, melyek itt is ott is megvannak , mindazokat a temérdek akadályokat itt előszámlálni lehetetlen, melyek a népne­velést hátráltatják. Nagy akadályára vall a népnevelésnek az is, hogy iskoláink s tanítóink olyanok, mint a vándor színészek, sok részben sem tanítóinknak sem iskoláinknak nincs bizo­nyos állandó helyük, zsellérségben laknak, a­hol helyet kapnak, a tanítók is sokszor félórányira is laknak az iskoláiktól, pedig hogy a tanító az iskolánál lakjék, a nép­nevelésnek egyik leglényegesebb oldala. Az iskolai mulasztások mindig felirkáltat­­nak, nagy teketóriával beadatnak, de azért az illetők semmit sem tesznek. Hogy a tanügy lehető tökéletesen ha­ladhasson , el van ismerve átalánosan, hogy ahoz az alapnöveldék s óvodák kellő számbani felállítása okvetlenül szükséges s ugyan kérjük szépen, végre van ez is hajtva? hány óvodát vagy hány alapnö­­veldét fizet a város ? s a tanfelügyelő úr vagy az iskolaszék miért nem az itt fel­számlált és még felszámlálhatatlan nehéz­ségeket, akadályokat hárítgatják az útból, a­helyett, hogy a tanítókban keresnék a hibát, s azok mellé állítanak igazgatót; ugyan kérem mit igazgat az a tanító úr? a tanítót, hogy hogy tanítson? nem, vagy mit tanítson ? nem, vagy mikor tanítson ? mennyit tanítson? hiszen ezt minden ta­nító tudja, tudnia kell igazgató nélkül is, tehát mit igazgat? mi megfogni nem tud­juk, hanem annyit gyanítunk, hogy tan­­felügyelő úr és az iskolaszék mulasztásai­ból származó hibákért ezután ő lesz a 300 frtos bűnbak, ő lesz a tanítói kar által gyűlölt személy, ő lesz a botránkozás köve, mert miután nincs mit igazgatnia, tehát nem is igazgató hanem bedellus, kém, delator , ez egy olyan hivatal, mely ha bár törvény vagy miniszteri rendelet folytán állíttatott is fel, nincs semmi értelme, haszna pedig még kevesebb, kára pedig már eddig is sok akár merre tekintsünk, mert eme választás által nemcsak a taní­tók személyéhez kötött bizalom, jóhisze­műség, önbecsérzet sértetett meg érzéke­nyen , hanem mintha valami crimen laesae majestatis történt volna, egy megrovást sem érdemlő szóért csaknem egy becsüle­tes és ártatlan család esik áldozatul, mel­lőzve még az iskolaszéket is s mint érte­sülve vagyunk, ha ama heterogén elemek­ből álló bizottmányi testület az igazság és könyör érzetében túl nem szárnyalja tan­­felügyelő urat, áldozatul is esik. Csak rajta uraim! erről a kopár, háládatlan ta­nítói térről le kell riasztgatni az egyéne­ket, hogy minden jóravaló becsületes em­ber elundorodjék tőle, hiszen a tanfelügye­lőket, iskolaszékeket azért állították fel, hogy a szegény tanítókra hajtóvadászato­­kat tartsanak azért, hogy az ő mulasztá­saik dacára is miért nem mutatnak fel több sikert! Igen uraim! ha hiba van, annak okai első helyen a tanfelügyelők, második helyen az iskolaszékek , harmadik helyen a szülők, negyedik helyen az elháríthatat­lan helyi viszonyok, azután lehetnek a tanítók; de mindezeken az igazgató nem fog ám segítni s az a 300 forint jobb lett volna másra, valamint a tanfelügyelők fizetését is jobb lett volna hasznosabbra fordítani — némi csekély kivétellel, .. T­ÁRCA. A temetőben. (Sz .. I.......hoz.) Istenítve hő szerelmem­ által, Jára ott az égi szép alak, És a vén föld ifjú pázsitéval Megdicsőült istennőm alatt. Felnyitá szemét a bús természet Hogy induljon , — látva ági szépet. Szende kis virágok hervadottan Ott a gyászos sirkantok felett Úgy örültek árván , elhagyottan , Mintha adna nékik életet — Élni kezdtek, élni... felvirultak S hogy szakíta rólok, elpirultak. Sárga rétek enyhe viradatra Felvevők a tarka szép lepelt, Felvirult a mindenség tavaszra, Hisz a bús természet ünnepelt — És a gyászhely ünnepalkonyára Felderült az enyhe nap sugára. S annyi báj közt, annyi kellemében Felmosolyg az isteni remény, Oly magasztos — égi szellemében, Mit kerestem — üdvöm megfelém. Oh .... ha birhatnám e szép virágot, Érte adnám az egész világot! Egerer László: Pompadour egyik csinje. Irta: Saeder Masoch-Azon idő hömpölygető hullámait, amidőn XV. Lajos ült Franciaország trónján s a szép , szellemes Pompadour marquise vidá­man csavargató hálóját kormány pálcája kö­rül : a copfok és szépség­tapaszok , a bas­tille és az aranycsinálás ideje. A régi Páris egyik szűk utcájában, keskeny homlokzatú, kapuja fölött régi, porladozó címert viselő és nevetségesen nyesett fákkal beültetett, szerfelett kicsi parkú kicsi palotának elra­gadó kis boudok­jában ült egy szeretetre­méltó, alig húsz éves ifjú leányka, az in­kább pikáns, mint szép , inkább kecses, mint szabályszerűen szép, valódi francia nő, Marneville Adrienne kisasszony. A zongora mellett foglalt helyet s Lully egyik sonatá­­ját játszó , míg lábainál, hímzett zsámolyon egy fiatal embert ült, aki térdein papír szeletet terjeszte szét, amelyre időről időre h­onynyal írogat, s e közben vidáman fel­­kacaga. A férfi sem szép, sem elegáns nem volt, hanem fejét a szellem és tehetség azon jellege tüntető ki, mely az akkori Eu­rópában legalább is ért annyit, mint egy nemesi levél, mint rang és gazdagság. A férfi Desforges költő volt, kinek a zongorá­nál ülő pajkos szép , igen veszélyes felada­tot adott, olyan feladatot, amely a szolgá­latkész imádót könnyen a Bastille-ba jut­tatható , tudniillik szatyra írását azon min­denható nőre, akinek lábainál akkor Fran­ciaország feküdt, sőt akinek kicsi keze a világrész sorsába is elhatározólag benyúlt. „Készen vagyok Adrienne“, kiálta fel hirtelen a fiatal költő. Felugrók és körül táncoló a szobát, azután oly állást foglalt el, amely a Théátre frangais-re emlékeztető s felolvasó költeményét. Adrienne abba hagyta játékát és fokozódó figyelemmel hall­gató a hangzatos de mérges verseket. „Igen jó ! — Charmand , mondó időről időre, végre felszökött székéről s tetszését hangos tap­solásban fejezé ki. „Tehát meg van elégedve ?“ kérdé Des­forges túlboldogan. „E mai napon , kinevezem önt lovagom és udvari költőmmé“ mondá Marneville kis­asszony vidor pathosszal. „Elfogadom“ viszonzá Desforges. „És e versek enyémek ?“ kérdé a leány. „Igen, ha nem engedje meg, hogy előbb lemásoljam“ kéré Desforges. — Míg a kis szatíra lemásolása folyt, kijelenté Adrienne, hogy mennyire gyűlöli Pompadour maquise-t Franciaország ezen szégyenét s rendkívül meg volt örvendeztetve, midőn a fiatal költő megígérte, hogy a sértegető, szúrós verse­ket másolatok útján el fogja terjeszteni a kávéházakban és a Bureaus d’espritben. Még egy kézcsók , azután Desforges el­­siető, szava beváltása végett, Adrienne pe­dig Franciaország és a rokokó idejének e könnyelmű gyermeke, folytató szonátáját, mintha semmi sem történt volna. Alig hangzott el a végrim , belépett leányához Marneville asszony, a még min­dig csinos és ékes divathölgy. „Gyermekem, fényes ragyogó meglepe­tést hozok“ kezdő beszédét. „Ah ! megvetted azon smaragd ékszert, amely megvételére a múltkor kértelek ?“ szólt közbe örömtől sugárzó arccal a leány. „Nem, Adrienne, az több, amit én ne­ked hozok , Maurepas marquis kezedet kéri.“ „Maurepas , szép férfi“ mondá Adrienne fülig pirulva. „Fatal gavallér, régi nemes és igen gaz­dag“ toldá hozzá a mama. „És én hozzá megyek ?“ mondá a leány naivul. „Mindenesetre, mi nem vagyok gazda­gok és így nem tennél helyesen, ha szeren­csédet nem ragadnád meg mind a két ke­zeddel.“ „De Desforges?“ „Játszótársad , a költő ?“ „ő szeret engem“ jegyző meg Adrienne félénken. „Az könnyen meg lehet.“ „És én szinte szeretem őt“ sóhajta a leány. „Az lehetetlen“ haragszik Mareville asz­­szony, „tehát nagyon is ideje, hogy férj­hez adjunk.“ „Valóban kell ...“ „Maurepas marquise-sé lenned“ erősíté meg az anya, „négylovas fogatban kocsiz­nod, az udvarnál fénylened, negérek által szolgáltatnod, mint Ázsia akármelyik ural­kodónője.“ „Ez mind igen szép“ „Tehát megvihetem a marquisnak „igen“ válaszodat ?“ „Négerei vannak a marquis-nak, saját szemeimmel láttam“ mormogó Adrienne, kinek gondolkozása épen oly ledér volt, mint azon nőé, amelyik Franciaország kor­mánybotjával játszik. „Tehát beleegyeztél ?“ kérdé az anya. „Igen, mama, de mit szól hozzá Des­forges , a szegény Desforges?“ Az anya mosolyogva foga meg leánya kezét , a terembe vezető, ahol a hölgye­ket a marquis várta. Midőn a szegény Desforges néhány óra múlva, gúnyverse gyújtó hatása fölötti dia­dal érzetében vissza­érkezők, Marneville asszony fagyos bólintással, Adrienne lesü­tött szemekkel és a szép gavallér, aki Ad­rienne kezét gyöngéden tartó az övében, kihívó tekintettel fogadó. „Nevezetes újdonságot kell önnel köz­lenünk“ kezdő a háziasszony. „Adrienne Maurepas marquis úrral el van jegyezve.“ „Gratulálok“ hebegő Desforges. Szemei előtt minden elhomályosult, meghajolt és kitántorgott. „Különös magaviselet“ mormogó a marquis. „Istenem , a­milyent költőtől várni lehet mosolyga a mama. Midőn Marneville kisasszony a közelebbi napok egyikén öreg dajkája kíséretében a Notre-Dame templomot elhagyó, eléje állt Desforges és hideg udvariassággal köszönt. „Mit vétettem , kisasszony“, kezdő, elébb a legboldogabb s azután a legszerencsétle­nebb emberré tett? Oh! ön aligha kevesbbé szívtelen és kegyetlen Pompadour marquise­­nél, a kit ön oly szerfelett gyűlöl.“ „Nem tartozom önnek számot adni“, válaszoló Adrienne. Töredék László Károly naplójából. (Folytatás.) April 21. 1851. Vidám napra viradtunk. — Kossuth kör­levelében közlötte a magyar és lengyel me­nekültekkel az amerikai Egyesült­ államok Congressusának minket illető határozatát, melyben kinyilatkoztatván, hogy méltányol­ják a szabadságért viselt hősies harcunkat, méltányolják a portánok irántunk , hontalan bajnokok iránt mutatott szíves vendégszere­tetét , és tekintve azt, hogy mi hajlandók vagyunk az Egyesült­ államokba kiköltözni, utasítják az elnököt (Presidenst), hogy a földközi tengeren cirkáló hajóhadból, küld­jön egy fregátot érettünk, hogy az minket az Egyesült­ államokba vigyen. Egyszersmind közlötte Kossuth a Congressus elnökétől ka­pott azon tudósítást, hogy a „M i­s­s­i­s­s i­p­p i“ gőzfregát érettünk már el is indíttatott, mely bennünket — ha a Szultán elereszt — Május vége felé lobogója alá fogadhat. Tu­datta velünk Kossuth azt is, hogy a Kon­stantinápolyi egyesült állami követ által arra szóllíttatunk fel, hogy adjunk be a portá­hoz saját aláírásunkal egy nyilatkozatot , hogy mi az Egyesült­ államok ajánlatát el­fogadjuk , és ezen nyilatkozat párját küld­jük meg neki is, hogy kényelmes elhelye­zésünkre , és illő ellátásunkra a hajón a szükséges intézkedéseket megtehesse. E tárgy feletti tanácskozás végett más­nap összejöttünk. Közöttünk Kossuth is megjelent, a főnökök közzül más nem , s ő is csak véletlenül vetődött oda. Némelyek óhajtották, hogy a portáhozi feliratot ő ten­né fel, melyet mindnyájan aláírnánk. De ő elmondó, hogy abbeli nyilatkozatát, hogy Katak­iából mindenáron szabadulni akar, s

Next