Kecskemét, 1882. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)

1882-07-02 / 27. szám

X. évfolyam. Kecskemét, 1882. Julius 2. 27. szám. Előfizetési díj: Helyben házhoz hordra, ridékre poétán kőidre: Ejénz érre ......................5 frt — kr Félén-e - - - - - - 3 frt »0 kr. Negyedén-e - - - - 1 fit 50 kr. Egy hóra...................... iO kr. Egy szám ára - - - 12 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatalban, valamint a Gallia-, Scheiber- és Spitzer féle helybeli könyvkereskedésekben. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Szerkesztői iroda: II. tized, Deák-tér 1-sö szám. A lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. KECSKÉM ÉT A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI PÁRT­POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI HETILAPJA. Hirdetések és „Nyílttéri“ közlemények jutányosán számíttatnak. Hivatalos: a. m. városi, egyházi, egyleti, társulati hirdetmények minden egyes beigtatása 3 frt. Bélysgdij minden beigtatás után 30 kr. Kiadóhivatal: II. tized, Deák-tér 1-sö szám. Mindenféle pénz és hirdetmény a kiadó­hivatalba küldendő. Kéziratok vissza nem adatnak. MKGJKLKS II I X n E 1 Vili HXI I*. A zsidók és a magyarság. ii. Mondják, hogy a zsidók irtóznak a szigorúbb testi munkától, hajlandók a kényelmes életre, szó­val a zsidó szeret úr lenni, és ebből folyólag nem űz szorosan vett produktiv foglalkozást, hanem inkább az élet szükségleteinek közvetítésével fog­lalkozik. E vád teljesen jogosult, és daczára an­nak, hogy ma már annak megczáfolására, illetőleg az annak alapjául szolgáló hibának kiküszöbölé­sére is mutatkozik zsidóink körében üdvös törek­vés, mindamellett tény és pedig elszomorító tény az, hogy a zsidóság túlnyomó része a fárasztóbb és nagyobb megerőltetést igénylő munkától, ha nem is épen irtózik, de szeret tőle menekülni. És e hibának következményeit súlyosan sinli a tár­sadalom, mely először is számos munkás kéznek hiányát kénytelen megérezni, továbbá növekszik úgy anyagi mint szellemi tekintetben a proletárok száma; s a társadalomnak e parasitái fölemésztik a munkás kezek produktumát, zsibbasztják a tár­sadalom erejét, és ezáltal a haladásnak minden tekintetben útját állják. A munkakedv (értve a fárasztóbb munka iránti kedvet) hiányában találja okát azon körül­mény is, mely az általánosan hangoztatott panaszt szülte, hogy az összes honi kereskedelmet a zsidók dominálják. Ez igaz. Ámde belátható, hogy ha ez baj, ügy nem közgazdasági szempontból tekin­tendő annak, — minélfogva a magyar nemzet reális érdekeire nem is járhat hátránynyal, — hanem tisztán nemzetiségi szempontból kifogásolható, amennyiben a magyarosodó, de még nem teljesen inegmagyarosodott zsidók a kereskedelem hivatalos nyelvéül a németet használják. De ezen valóban szomorú jelenségnek a zsidók csak részben okai; nem kevéssé hibáztatandó e tekintetben a magyar­ság is, mely, igen sajnos, oly közönyt tanúsít a kereskedelem által biztosított érdekei iránt, ami sem meg nem magyarázható, sem nem menthető. A zsidókban per eminentiam ki van fejlődve az üzleti hajlam, és ez magában csak annyiból te­kinthető bajnak, amennyiben a zsidók üzleti nyelv gyanánt a németet használván, kereskedelmi te­kintetben hazánkat a külföld provinciájává aljasit- ják (mit egyébiránt más tényezők is, többek között iparunk kezdetleges volta is elősegítenek); a ma­gyarságot ellenben jogosan illeti a vád, hogy a közvetítés, vagyis a kereskedelem gyakorlásától nagyon tartózkodik; és ez már sokkal nagyobb baj. Ezen a zsidóság csak negative segíthetne, ha ugyanis visszavonul a kereskedelemtől, a mit azonban óhajtani vagy épen követelni balgaság; a magyarságnak azonban érdekében áll, sőt helye­sen fölfogott érdekei által kötelességévé tétetik, szakítani az eddig tanúsított közönynyel, a zsidók által dominált tért lépésről lépésre elfoglalni, s ön­maga részére meghódítani. A zsidók magyarosodá­sával előrehalad a kereskedelem magyarosodása is, de sikeresebben és gyorsabban csak a magyarság tömegesebb részvéte által eszközölhető az. Oly elfogult bizonyára nem leszsenki, hogy a zsi­dóknak egy szintén főjellemvonását, a gazdagodási vágyat kifogásolja. Termószetadtajogasőt kötelessé­ge minden embernek saját és övéi létének föntartásá- ról s annak mennél kényelmesebbé tételéről gondos­kodni. Egészen máskép itélendők meg azonban az eszközök, melyeket e vágy kielégítésére irányzott törekvéseikben igen gyakran használnak a zsidók, amennyiben azokat meg nem válogatva, tiszta és tisztátalan utakat (uzsora) egyaránt fölhasználnak, mely e czélra vezet. És annyi­val szomorúbb ez, mivel a „totum pro parte“ elv alapján e megbélyegző váddal rendszerint az egész zsidóságot illetik, mely egyes tagjainak bűnös vol­tánál fogva egészben kénytelen e vád folytán rá háramló szégyent viselni. Hisz igaz, hogy a szo­morú sors, melylyel a zsidóságnak évszázadokon, sőt ezredeken küzdenie kellett, megadja a magya­rázatot erre is, mert meg lévén tőletagadva csak­nem minden eszköz létének föntartására, ahhoz folyamodott, nem válogatva jó és rossz között, melyet megragadhatott. Ily állapot pedig valóban nem szülhet erényeket. Ámde ez lehet magya­rázat, mentség ma már semmi esetre sem. A bűn bűn volt régente is, de sokkal súlyo­sabban terheli azoknak lelkiismeretét, kik még ma sem riadnak attól vissza, jóllehet nem állnak többé a szükség pressiója alatt. Vétkeznek azok három­szorosan. Vétkeznek először önmaguk irányában, mert nem bírnak tudatával azon magasztos fogal­maknak, melyek az ember szellemi létét megalkot­ják. Embereknek nevezik magukat ők is, és nem tudják, mit tesz „ember“-nek lenni a szó erkölcsi érteményében. Nem tudják, hogy az emberiség örök és közös czélja a szép, jó és való eszméinek megközelítése, mire minden embernek tudva, vagy öntudatlanul törekednie kell, s az ő útjok ellen­kező azzal, mely e czél felé vezet. Vétkeznek má­sodszor a magyar nemzet irányában, mely tizenöt évvel ezelőtt szeretettel fogadta őket keblére, em­beri és polgári jogokat adott nekik; — a hála érzete ismeretlen előttük, elnyomja azt bennök az egyéni érdeknél egyebet nem ismerő rút önzés. De vétkeznek azok hitsorsosaik irányában is, kiket önmagukban, saját bűneik folytán gyűlöltekké tesznek és tápot adnak a zsidók iránti előítéletnek. Itt nincs helye az elnézésnek és mentegetésnek. Az igazságos részrehajlatlan ítélet nem lehet egyéb, mint elítélés. És elitéli őket úgy a társa­dalom, mint a józanul és becsületesen gondolkozó magyar zsidóság is; és a közel jövőnek van fönn­tartva, hogy ez ítéletet mindkét fél végrehajtsa. A társadalom alkalmazza ellenök a törvény min­den szigorát, a magyar zsidóság pedig sújtsa őket megvetésével, mondja ki, hogy ama társadal­mi hyenák, és elveik idegenek tőle, és bizonyos lehet a felől, hogy meglelte a fegyvert az álta­lános elismerés és becsülés kivívására. Legsúlyosabb azonban valamennyi vád kör zött, melylyel a zsidóságot illetik, a magyartalan­ság vádja. Nem szándékom itt, mert nem is va­gyok rá képes, hogy statistikai adatokat soroljak föl annak kimutatására, hogy mennyit veszített nehány év óta és mennyit vészit folyton e vád érvényességéből, hanem egyszerűen csak utalok zsidóink körében a közelmúlt időben megindult magyarosodási mozgalomra, mely mind szélesebben terjed a haza határai között, s melynek üdvös eredményeit csak a rósz akarat s a szándékos rö­vidlátás vonhatja kétségbe, utalok pedig minde­nek fölött a zsidóknak azon néma megegyezéssel országszerte tett s folyton hangoztatott kijelen­tésére, hogy nem akar külön nemzetiséget al­kotni, zsidó csak vallásban akar maradni, de faj és nyelv tekintetében a magyar nemzettestbe kí­ván olvadni. Ne kicsinyeljük e kijelentést. Midőn egy nemzet lemond a létért való küzdelemről, mi pe­dig minden embernek és nemzetnek természetadta joga és kötelessége, megtagadja tehát létjogát, önmagát, dicső mozzanatokban gazdag múltját, csak azért, hogy az őt keblére fogadó idegen s tőle eredetre távol álló nemzet iránt háláját leró- hassa, azzal magát azonosíthassa, — ez bizonyára páratlanul áll a világtörténelemben, és ily nagy­szerű elhatározáshoz az önmegtagadásnak nem csekély foka szükséges. Mondhatnák talán némelyek, hogy a zsidó­ságot e kijelentésre a szükség bírja, mert szét­szórva élvén a föld kerekségén, úgy sem lehet reménye az egyesülésre. Ez igaz. Ámde a zsidó nemcsak k é n y szer ül zsidó nemzetiségéből ki­vetkőzni, hanem nem is akar külön nemzetet alkotni; nemcsak tűri, hogy az idő eltörölje őt az élő nemzetek sorából, hanem óhajtja, várja azon időt, midőn majd egybeolvadása a magyar nemzettel ténynyé válik. Oly államokban, mint Franczia- vagy Angolország, hol az uralkodó nem­zetiséggel szemben a zsidóságnak csak csekély száma van szemközt, az assimilálódásban épen semmi érdem sincs; a nagyobb tömeg az arányta­lan kisebbet könnyen magába olvasztja. De nálunk, hol absolute és relative egyaránt sokkal nagyobb a zsidóság száma, mint a föntebb említett álla­mokban, bár az assimilatio szintén csak kötelesség, mégis megilleti azt a magyarság elismerése. Azután gondoljunk Magyarország történeti viszonyaira. Negyedfélszáz év óta egész a közel múltig a magyar alig volt úrnak mondható saját hazájában, a viszonyoknak folytonosan szerencsét­len alakulása folytán tétlenségre lévén kárhoztatva, nem érvényesíthette többségében s a történelemben gyökeredző jogát, minek folytán neiji is törekedhe­tett a magyarosításra; az elzárljózottság pedig, melyre a zsidóság kényszerítve volt, lehetetlenné tett minden érintkezést közte s a magyarság kö­zött. De hogy mégis tudta méltányolni' az őt be­fogadó, majd föntartó Magyarhon. nagylelkűségét, hogy nem volt előtte idegen a hálji érzete, mutatja az, hogy a nagy szabadságharczban nem maradt semleges, hanem együtt küzdött a magyar nem­zettel a közös szabadságért. Hogy a bekövetkezett és tizennyolcz évig tar­tott absolutizmus nem volt alkalmas sem a ma­gyaroknak a magyarosításra, sem a zsidóknak a magyarosodásra, azt mindenki be fogja látni. A hatvanhetedig év mindkét félnek megadta erre az eszközt, a magyaroknak a nemzeti önállóságot, a zsidóknak pedig az emancipatiót, s a közös czélra irányított és egyesitett erők munkálkodásának eredménye ma előttünk vau. Igaz, s ezt itt újból hangoztatjuk, hogy a zsidók csak kötelességet tel­jesítenek, midőn saját körükben a gennanismus kiszorításán s a magyarosodás terjesztésén fára­doznak. De hát nem említést érdemel-e a köteles­ség teljesítésére irányzott buzgó, lelkiismeretes és szép siker által koronázott törekvés is ? Vonjuk ki már most a tanulságot az elmon­dottakból ügy a magyarság, mint a zsidóság ré­szére. A zsidó-iigy tisztázásában teendő vár mindkét félre. A magyar nemzetnek érdekében, de jogában is áll a zsidók magyarosodását köve­telni, érdekében áll a félmilliónál nagyobb számú magyar zsidóságot magyar ajkúvá tenni, és ezáltal saját tömegét tekintélyes számmal növelni; jogát pedig nem csorbíthatja azon kényes körülmény, mely visszatartja őt a hazában élő más nemzetisé­gek közt útat törni a magyarosodásnak. Igen, de le kell tennie az előítéletről, nem szabad egyesek bűneiért egy egész osztályt hibáztatnia, elő kell segítenie az összeolvadást a polgári házasság be­hozatala által, be kell ismernie, hogy sokkal na­gyobb hasznára válik a zsidókból magyar ajkú s a magyar állameszméért lelkesülő derék polgáro­kat képezni, mint őket újólag a társadalom páriá­ivá aljasitani az emancipatio visszavonása által, mert hisz ezen absurd czél képezi a legszélsőbb antisemiták törekvésének tárgyát. Úgy a hurna- nismus, mint a jól felfogott hazai érdekek szem­pontjából kárhoztatandó az ilyféle törekvés. — A zsidóságnak ellenben be kell látnia, hogy ha egyszer kivetkőzött zsidó nemzetiségéből, nem lehet más, mint magyar, éljen bár németek, szlá­vok, vagy bármely a hazában lakó nemzetiség között. Ezeknek a hazán kívül megvannak a ma­guk nagy, és birodalmakat alkotó nemzettörzseik, melyeknek ők ágait képezik, — neki ellenben nincs; s ha azok csak lassan, vagy épen nem lutjr- landók nemzetiségük levetkőzósére, s a magyar nemzetbe olvadásra, azt csodálnunk nem lehet; a zsidóságra nézve ellenben, ha az nem akarna ma- gyarosodni, nem találhatnánk mentséget. Magyarosodéi, s hibáiból kivetkőzni: ez le­gyen a zsidóság jövendő működésének programmja; s ez, — párosulva a magyarságnak föntjelzett irányú törekvéseivel, — lesz a zsidókérdés megol­dásának egyedül helyes módja. Kővári László. T Jl ß C Z Äi Habos hullám fölött... (Olasz népdal.) Habos hullám fölött Átrepülsz gondtalan, Kis tolláid között Oly sok ragyogó van Csicsergő kis fecském! A legragyogóbbat ügy szeretném bírni, Vele galambomnak Bús levelet Írni, Csicsergő kis fecském! S ha megírtam szépen Aranyos betűkkel, Lángoló szerelmem Hírét hozzá vidd el, Ciicsergő kis fecském! Ha asztalnál leled Ne bántds, ne hívd félre, Csak e szót csicseregd : „Friss egészségére“ — Csicsergő kis fecském! De ha alszik s lenne Rólam álmodása, Csitt!... föl ne ébressze Szárnyad suhogása, Csicsergő kis fecském! Mócs Zsigmond. KRAKOGI ÁRTUH. — Egy dijnok a jelenben. —- r — Reményiem Krákogi úr, hogy nem veszi rósz néven, ha egy kérdést intézek önhöz. — Kérem. Egész unzsenirt, egész a tízig, ha úgy tetszik. — Van önnek komoly szándéka? — Természetesen. Például egy irnoki állomásra egész komolyan aspirálok. — Bocsánat. Nem úgy értettem. — Hanem .... ? — Van önnek komoly szándéka a Nettikét ille­tőleg. — De kedves tensasszony ... — Bocsánat Krákogi úr, hogy a szavába vágok, de mi nagyon érdekelve vagyunk ez ügyben. Féléve már elmúlt, hogy leányomhoz jár, hogy Nettike elfo­gadja önt. A házban már elkezdtek suttogni. Tudja Krákogi úr, én édes anya vagyok. — Igen. Áldott jó édes anya. — Épen azárt reményiem, hogy megbocsátja e kérdésemet kedves... Krákogi úr; és merem hinni, hogy őszintén felel. (Ez a beszélgetés egy mama és Krákogi fővárosi járásbirósági dijnok között folyik, mialatt a kérdéses Nettike a konyhába nyíló ajtó kulcslyukán néz be.) — Miért ne? — Tehát ha szabad kérnem. — Igenis van. — Kedves Krákogi úr. Ön valóban egy nemes ember, egy lovagias ember, egy becsületes ember. Most már megvallom, hogy én számítottam erre. Netti! Nettikém ! Netti kisasszony hátraugrik a kulcslyuktól, az­után előre lép, kinyitja a szobaajtót és belép. Sze­meit kerekre nyitja, és miközben kérdőleg — no meg pirult arczczal — néz a mamájára, suttogva kérdezi: — Parancsol mama? — Én nem parancsolok semmit. De szeretem, hogy bent légy, mikor itt van a kedves ... Krákogi úr. A kedves Krákogi rá néz az édes Netti kisassz- szonyra és azt kérdezi: — Hogy van hogy ? — Köszönöm szives kérdését, jól. Krákogi hallgat, Nettike lesüti szemeit, a mama pedig édes boldogan gondol arra, hogy mily ügyesen ugratta ki a nyúlat a bokorból. Az érdemes Krákogi úr miután^kellően kihall­gatja magát, fejét újólag Netti kisasszony felé for­dítja és nagy komolyan kérdezi: — Hogy van hogy ? — Köszönöm szives kérdését, jól. A mama, egyik ékes példánya a szoknyába öl­tözött diplomatáknak, a megint bekövetkező hallgatás után átveszi a szót. Belevág, mint a nagy dob, meg a czintányér az andalgóba: — És — ha szabad kérdeznem — mikor tartjuk meg az esküvőt? Netti kisasszony megérti, hogy ez volt a végszó az ő jelenetéhez, siet lejátszani a legszebb jelenetet. Megretten; a mamára, a kedves Krákogi urra néz, szemei kérdőleg függnek az arczokon; azután gyorsan megérti a kérdés értelmét, szemeit lesüti, két kezével megkapja a köténye két sarkát és — ki­fut a konyhába; maga után erősen becsapja az ajtót s a következő perez ben újra a kulcslyukon kandikál be, miközben rettenetes figyelemmel hallgatózik. Krákogi úr zavarba 'ön s mig a távozó leány, s a becsapódó ajtóra néz, ott zug fülében a kedveskés hangon feltett kérdés: — És — ha szabad kérnem — mikor tartjuk meg az esküvőt ? S mielőtt válaszolni tudna e kérdésre, folyton ott zúg, morog, incselkedik a fülében és sajátságos hangváltozáson megy át, különösen a vége: ,,mik...- korr... tartt... juk megg ... azz ... e s s s ... küvvőtt ? E közben a mama merően néz rá, ajkai moso­lyognak, szemeinek jóságos tekintete semmi kívánni valót nem hagy fent; de Krákoginak mégis mindig úgy tetszik, mintha e nyájas mosoly, e jóságos tekin­tet is csak azt kiáltaná a fülébe: „míkk ... korrr ... tartt... jukk... megg ... azzz ... esss ... küvvőtt“ ? Pár perez múlva egészen magához tér, oda hajol a mamához és azt válaszolja: — Mihelyt Írnokká neveznek ki. — De kedves . .. Krákogi úr, miért várjuk azt meg? — Mert. .. mert... addig nem nősülhetek. — És miért, ha szabad kérdeznem ? — Mert most csak napidijas vagyok. — Hát nem elég ez? (Hatalmas úr isten! És ti minden szentek! És ti napidijasok, akik ismeritek a dijnoki állást szőrös­tül, bőröstül, mit szóltok ehez a kérdéshez?!) — Hát nem elég ez ? (Magadat, a feleségedet, a gyermekedet eltartani abból az egy forintból — egy napig; enni belőle, ru- házkodni rajta és dolgozni érte, mint egy barom.) Krákogi lesüti a fejét és azt válaszolja rá: — Nem. — De kedves Krákogi úr, gondolja meg, har- mincz forint minden hónapban. — Egy forint minden napra. — Hát nem elég az ? — Nem. Nem. Nem. — És miért, ha szabad kérdeznem. — Mert — kevés. — Bizonyítsa be. Krákogi papirost vesz elő a zsebéből, meg egy plajbászt és igy kezdi a számadást. — Csak magamról beszélek. Tehát: kalapra kell évenként két frt. Igaz ?

Next

Regisztráció Regisztráció
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék