Kecskemét, 1882. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)

1882-07-02 / 27. szám

1882. )— 27. szám. KECSKEMÉT. Fővárosi levelek. XVII. (A lapok uborka nélkül. ~ Az eszlári sürgönyök. — A vidék és a főváros. — Makótól Jeruzsálemig. — Az antisemita rézöntő.) — A „pálinka.“ — Halmi „Coupeau“-ja. — A naturalismus. Hála a tisza-eszlári saktornak és Ónody Géza képviselőnek, (kiről azt jegyzi meg Seiffensteiner Sala­mon, hogy mióta őt hallotta beszélni, kezdi hinni, hogy Istóczy is okos ember) az idény uborkája még nem ütöte ki zöld fejét. A lapok keresve sem kap­hattak volna alkalmasabb thémát hasábjaik megtölté­sére most, mikor a hivatalos uborkának már be kel­lett volna köszönteni, mint az eszlári szűz rejtélyes esete, mely példátlan izgatottságban tartja­­ a zsur­nalisztikát, mely aztán hatványozva iparkodik ezt az izgalmat tőle telhetőleg saját czéljára kiaknázni. Ritkítva szedettem e szót „iparkodik,“ mert azok a villanyosságot soha nem érzett, dróton soha nem csúszott, egyes lelkiismeretlen hatásvadászó ifjoncz re­­porterek által a késő éji órákban a petróleumtól és nyomdafestéktől beszagosított szerkesztőségi szobában gyártott táviratok enyhén szólva az izgatottságot szítani, a népet folytonos izgatottságban tartani „ipar­kodnak,“ tudván jól, hogy a nép, az istenadta nép mennyire áhítozik egy kis hecz után. * Nem tudom mennyire igazak, mennyire célpol­­táztak azok a hirek, mintha a vidéken a nép el volna keseredve a zsidóság ellen és itt ott komolyabb követ­kezményektől lehet tartani. Mondom, nem tudom ezt, mert nincs és nem lehet többé bizalmam az egymással százszorosan el­lentmondó lelkiismeretlen kezek által küldött s megírt tudósításokban. És óva intek is mindenkit, —jól tud­ván, hogy újságíró létemre ezzel magam alatt is vá­gom a fát , hogy ne vegye mindjárt készpénz gya­nánt a lapokban megjelenő hatásra és izgalomra szá­mító, nagy kövér kompakt betűkkel szedett rémséges táviratot, híreket, melyeket aztán maga az a lap kénytelen másnap szégyenszemre apró petit vagy bor­­gis-betűkkel revokálni. Annyi azonban bizonyos, hogy a főváros, mél­tón önmagához , teljesen nyugodt, s még csak a leg­érzékenyebb zsidó polgártárs sem panaszkodhatott, hogy valamelyik g­ó­­­d csak a tyúkszemére is hágott volna. Az eszlári eset legújabb híreit persze mohón olvassa mindenki, hiszen e példátlan bűneset nem csoda, ha világszerte feltűnést fog kelteni, de ezt az esetet bizonyos tendencziós és faji gyűlölködésre felhasználni — egyes exaltációk kivételével — még nem jutott eszébe senkinek. A Wahrmann-Istóczy-féle párbaj persze szörnyű nagy izgatottságot keltett annak idején. Lázas kíván­csisággal várta mindenki az események lebonyolulását. De azt tartom, hogy vidéken, melynek tudványa pedig a fővárosból nyer minden táplálékot, sokkal na­gyobb és feszültebb volt a kíváncsiság és izgatott­ság mint itt a fókusban. Sokat gondolkoztam már a felett, hogy honnan ered az a példaszó: „Messze van mint Makó Jeru­zsálemtől“ Mert hiszen teszem azt, Nagy-Kikinda pél­dául még messzebb van Jeruzsálemtől mint Makó s még sem emlegetik; a Wahrmann-Istóczy párbaj azonban kimagyarázta előttem a rejtélyt. Képzeljék csak: A sokat emlegetett párbaj tudvalevőleg vasárnap, f. hó 11-kén volt a savanyú­réten. Szerkesztőségünket az ország minden részéből ostromolták távirati kérdésekkel, az ügy lefolyásáról. Mihelyt megtudtuk, közöltük is mindenkivel a tudva­levő eredményt. Az egymást felváltó izgalmas hírek már rég el­felejtették velünk, kik e napi hírekkel élünk, az egész botrányügyet, midőn 5 nap múlva, még egyszer hang­súlyozom öt nap múlva vagyis 16-kán, sürgönyt ka­pok Makóról, egy ottani ismerősömtől, melyben azt kérdezi tőlem: „Hogy végződött a Wahrmann- Istóczy párbaj ? Válasz fizetve.“ Öt nap múlva! No már Kikinda mégis csak közelebb van Jeru­zsálemhez, onnan ilyent nem kérdeztek. Volt különben Budapesten is egy antisemita heccz, melyet egy Hefter nevű fiatal­ember, foglalkozá­sára nézve rézöntő-segéd és antisemita rendezett. De rajta is vesztett. A rézöntőkről tudvalevő dolog — legalább Mik­száth Kálmán úgy mondja — hogy szeretnek haladni a divattal, de forradalmat még eddig nem csináltak. Nos hát ez a mi rézöntőnk forradalmat akart csinálni. Éjjel zsidóellenes plakátokat ragasztott ki egész buzgalommal a kerepesi út lámpaoszlopaira, midőn a rendőr megpillantá­s letartóztatta. Hefter azt vallotta, hogy a falragaszokat egy ismeretlen úrtól kapta, aki különben is megcsalta. *) Csillag alatt jegyzem itt meg, hogy „goj“-nak szósze­rinti jelentése „nép.“ A zsidók a nem az ő vallásukhoz tarto­zót e szóval említik egymás közt, azt akarván mondani, hogy ez nem a mi népünkből való, mert elhitette vele, hogy rossz idő jár a zsidókra; most a hűvösön bezzeg fontolgathatja, hogy de bizony a keresztényekre is rossz idő jár. * A kedélyek tehát izgatottak: lázas kíváncsiság­gal lesik a legújabb híreket s valóságos delirium tremens... Hopp! Erre a szóra volt szükségem, hogy át­csaphassak a népszínházhoz, amely most csapszék­nek csapott fel: „Pálinkát“ mérnek benne: a legvalódibb realistikus Zola-Assomolit. Hogy száradna a torkára. Szerencsére a mi népünk sokkal „józanabb“ (az eszlári eset óta annyiszor emlegetik „józanságát“, hogy nem lehet benne kétkedni többé) mint sem hogy ilyen naturalistikus itallal engedné elkábítani józan­­gondolkozású fejét. Nem kell neki ez a pálinka, noha a szinlap­­vignetták arasznyi betűkkel hirdetik, hogy Halmi Ferencz méri. A manó hitte volna, hogy ez a Halmi ezermes­ter. Ez a kedves művész, akit a kecskemétiek kü­lönben még nem ismernek — néhány év előtt — mint operaénekes akart szerződni a nemzeti színház­hoz, azonban annyira fiascot vallott fölléptével, hogy rögtön salon-színésznek szerződtették, s a­mit e téren nyújt, úgy mondják a legkompetensebb körök, szinte megközelíthetetlen. A franczia színművészet is csak hozzá hasonló társalgót képes felmutatni, jobbat nálánál alig. Hát uramfia, ez a könnyűvérű dandy, ez a dán Juan, a Fourchambault Leopoldok legleopoldabb­­j­a, egyszer csak felteszi magában, hogy ő bizony egyébhez is ért mint szellemesen, kellemesen társa­logni. Ő a tragikumhoz is konyit.­­ Coupeau szere­pét vállalta magára az „Assomoir“-ban. Ezt a bor­zasztó szerepet, mely kötél-idegeket igényel, úgy attól aki játszsza, mint attól, aki végig nézi. Az emberben szinte megfagy a vér, s égnek áll minden haja szála, ha e rideg, vastag, mesztelen, durva, borzasztó, túl­hajtott természetességet látja szeme előtt lefolyni. Ezzel a szörnyűséggel nem lehet czélt érni! Ezzel az iránynyal nem lehet a lelkeket nemesíteni.­ Rémje­lenetekkel csak a gyermekeket lehet elijeszteni, de nem a szenvedélyeket, melyek azok által csak fölcsi­­gáztatnak. Az akasztófák felállítása nem szünteti meg a gyilkosságokat, mert amíg a czivilizált társadalom­nak hóhérei lesznek — mondja egy szellemes ismerősöm — lesznek gyilkosai is. A nép nem von le tanulsá­got a kivégzésből, sőt mulat a felett, hogy rángatja lábait az elitért, ép úgy amint kaczagja Halmi úr legiszonyúbb jelenetét, mikor a delerium tremensben ott vergődik egy szalmazsákon, tajtikzó szájjal, rán­gatózó lábakkal ólomszínű arczc­al, és karikában forgó szemekkel. Nem, nem, nem! A színpadról így sohsem fog­nak oktatni; Thalia papjai így soha­sem fogják a nép szívébe az edény, a tisztalelkűség magjait ültetni. Az „elrettendő például másoknak“ féle frázisok hovatovább csak frázisok lesznek, ha még oly borzasz­tóan valósítják is azt meg mint Zola és Halmi urak. Egyébiránt azt is konstatálni kell, hogy nálunk vajmi keveset riaszt el az a mesteri alakítás a pálinkától mert nincs kinek mérni azt a maró, égető „pálinkát“, nem akad közönség, melynek gyomra és idegei megbirkóznának vele, mely vágynék utána. A színház mindig üres, s az a néhány ember aki végignézi­ azzal a meggyőződéssel fut minden fel­vonás után az első emeleti c­ukrászatba, hogy az a Coupeau borzasztó rossz törkölypálinkát ihatott, azért kapja meg a delirium tremenst, s oda szól a szép czuk­­rász kisasszonynak: — Kérek szép Zsenike, egy pohárka —ani­se 11 e­t. íme a naturalismus hatása! Hevesi József: Egy négerfőnök Angliában. — Dr. Havas Rezső. — Midőn 1879-ben Wilson és Felkin misszionári­usok Rubagából, a Victoria-Nyansa tó mellett fekvő Uganda nevű néger birodalom fővárosából, Európába visszatértek. Mtesa király, az ő tanácsukra, nagyjai közül hármat elküldött velük, hogy az európai viszo­nyokról majdan részrehajlatlan tudósítást vigyenek neki. Chartumon és a Vörös-tengeren át 1880. elején érkeztek Angliába, s miután több hónapig ott tartóz­kodtak, Zanzibaron át tértek vissza hazájukba, 1881. márczius 18-kán, egy évi és három évnegyedi távol­lét után. Az utazás benyomásairól a küldöttek egyike, Saabadu, királyának szóbeli jelentést tett, melyet Mr. Mackay fóljegyzett s a „Chrch Missionary Gleaner“­­ ben közölt. A jelentés a középafrikai négerek gondol­kodásának, szemlélésének és kifejezésének módját jel­lemzően adja vissza s ezért minden esetre érdekes s olvasni valót nyújt a művelt közönségnek. A zárjelbe­n foglalt szavak a Mackay magyarázatai. A jelentés igy hangzik : Miután Rionga helységét (Fowera) elértük, hátra hagytuk asszonyainkat s minden puskáinkat, lándzsá­inkat, pajzsainkat, sőt nagy botjainkat is elvették től­­lünk s már-már azt hittük, hogy­­Miesa király rab­szolgák gyanánt adott el a fehéreknek. Azután három hónapig a sivatagban vándoroltunk, mig Chartumba értünk. Ezt elhagyva, egy másik sivatagon hatoltunk át, mi két hónapig tartott. Ez utunkon oly nagy he­gyeket láttunk, mint soha annak előtte. Majd egy Nyandiához (azaz tóhoz, a Vörös-tengerhez) értünk s hajóra szálltunk. Óh, uram, egy hajó igen nagy — oly nagy, mint egy hegy ! Elérkeztünk a török király országába (Egyiptomba), hol azt találtuk, hogy ott nem a törökök, hanem a bazungu­k (európaiak) az urak ; a törököknek semmi hatalmuk sincs. Azután egy másik nyandiához (a földközi tengerhez) jutot­tunk. Ezen tovább vitorlázva, egy szigethez (Máltá­hoz) értünk. De nem­ tovább mentünk s már azt hit­tük, hogy a czélhoz sohasem jutunk, mert azt hallot­tuk, hogy az útnak még a felét sem tettük meg. Majd ismét olyan országba jutottunk, mely a bazun­­guk­é, de az emberek mind úgy néztek ki, mint az arabok (Algír) Tovább jutatva, egy magas szigeten kötöttünk ki, mely szintén a bazunguk­é, de nem a királynő tulajdona. (Talán Lisszabon). Ez a harmadik nyandsábad (Atlanti óceán) történt. Azután még sok napig uton voltunk, míg Ang­liába értünk. Oh, mennyi nagy hajót pillantottunk ott meg! (Alkalmasint a Themze torkolatánál.) Az árbo­­czokon végig tekintve, azt vélhettük, hogy erdő előtt állunk, melynek fái a vizen nőnek. A­mint a folyón fölfelé hajóztunk, a hajók kapitányai az árbocok csú­csaira másztak s azt kiabálták: „A bugandák jönnek, helyet a Ugandáknak.“ S a hajók mind sietve kitér­tek. (Hihetőleg a küldöttek ez epizód beszövése által Mtesa király hiúságának akartak hízelegni.) Londonba értünk. Itt a királynő kétlovas kocsi­val egy főnököt küldött elénk. (Mr. és Mrs. Hutchin­­­ sont, a Church Mirsionary Soci"ty-tól, tartották bizo­ nyosan a királynő képviselőinek, vagy e mondásuk csak ugandai szójárás, hol a király parancsa nélkül mi sem történik.) Ló annyi van Londonban, hogy meg sem lehet számolni. S a házak — azok kőből vannak építve. Oh, uram, nagyszerű, nagyszerű! Kőből két hosszú falat építenek (az utcai frontok) oly hosszúra, a­milyen messzire csak látni lehet, s­­a falak között van a ház. Az egész csak egy ház, de válaszfalakkal, úgy, hogy óriási sok ember lakik benne. Senki sem számolhatja meg, hányan laknak egy házban, (az ut­­czának egyik egész oldalán.) Oh, London egy bor­zasztó nagy hely. Csupa kőházakat látni oly távol­ságra, mint ide Bahwezi. (Kangao vidéke, körülbelül húsz mértföldnyire Rubagától.) Azután egy térre mentünk, hol egy nagy főnök (Grant ezredes, vagy talán Lord Northbrook, a föld­rajzi társaság akkori elnöke) jött elénk, s kezeit föl­­ emelve kiálta: „Oh! Buganda! Buganda! Buganda!“ Két nappal később a királynő értünk küldött. (Ő felségének később lettek bemutatva, Aldershotban, de hihetőleg elfelejtették az események sorrendjét.) Igen sok nő volt együtt, úgy hogy nem tudtuk melyik a királynő. Oh, Uram, csodálatos volt! A királynő háza oly hosszú, mint ide Nabulagala, (egy körülbelől két mértföldnyire fekvő domb.) Következő nap egy nagy nyílt mezőre mentünk, a katonák megtekintésére, (az Aldershoti szemlére.) Mindenik mutongole (kapi­tány) különböző színű ruhába öltözteti embereit. Mi egy gariban (kocsiban) ültünk, a királynő egy má­sikban. Ez alkalommal őt magát láttuk, s megtudtuk most már, hogy melyik volt ő. Azután egy olyan helyre mentünk, hol az ágyukat készítik, tömérdek sok és nagy ágyú volt. Kétszáz keg puskapor (össze­sen körülbelül egy tonna) képez egy töltényt egy ágyú számára. Oly messziről lő, mint ide Nyamagoma. (vagy hét mértföld.) Oda is elmentünk, hol a puská­kat készítik, — igen sok szép puskát láttunk. Egy ember megmutatta a puskáját, melyet éppen elkészí­tett; nagyon szép volt. Azután láttuk a puskapor gyártását. Később pedig oly helyre mentünk, hol gyapotszöveteket készítenek; azt is láttuk, hogyan ál­lítják elő a buftát. (fehérített calico.) Minekutána sok napot töltöttünk Londonban, más helyre utaztunk, hol azonban csak rövid ideig tartózkodtunk. Nem gyalog mentünk, hanem egy faházba (gőzkocsiba) szálltunk be, mely magától tova ment. Midőn Londonba visszatértünk, azt mondtuk a királynőnek, hogy vissza akarnánk menni Ugandába. De ő így felelt: „Még nem, míg n­e láttátok álla­taimat.“ Tehát elmentünk az állatokat megnézni, (az állatkertbe.) Minden állatból, mely csak a világon lé­tezik, van a királynő birtokában. Először három nap kellett az oroszlányok megnézéséhez, azután két na­pon át a leopárdokat néztük, három napig a bivalyo­kat, több napig az elefántokat, majd hat napig a ma­darakat. (A valóságban csak két-három óráig voltak a küldöttek az állatkertben. A napok felsorolását csak képies kifejezésnek kell tekintenünk, mely által a lá­tott állatok tömegét akarták kitüntetni.) Minden vi­dékről találtunk ott madarat. Krokodilokat is láttunk. Csodálatos, csodálatos, csodálatos! A krokodilok nem vadak. Az emberek egy darab húst nyújtanak nekik oda és hívják őket, mire ezek az emberekhez köze­lednek s a húst a kézből kiveszik. (Mtesa ezek után azt kérdezé: „Honnan veszik az eleséget mindezen állatok számára ?) Tehenekkel és kecskékkel etetik őket. (Erre ismét Mtesa azt kérdezé: „Hogy a tehe­neket és kecskéket elevenen adják-e oda az állatok­nak?) Az állatokat levágják, a húst darabokra szelve osztják ki. Azután a kígyókat s a többi állatokat néz­tük meg. (Miesa most a főnökökhöz fordulva, így szólt: „Halljátok, mennyi állatot adnak a barangok királynőjüknek ?“ Célzás, hogy a főnökök állatok aján­dékozása által őt ép oly hatalmassá tegyék.) A következő napon a teheneket, juhokat és lo­vakat mentünk megnézni. (A gazdasági kiállításba.) Mennyi tehenük és juhuk van a haranguknak! Ugyan­ott ezer meg ezer disznót is láttunk. Minden disznó­nak hat malacza volt. Ezek a disznók képezik a ki­rálynő eledelét. Végre elmentük a királynőhöz istenhoz­­zádot mondani. (A küldöttek mindössze csak egy ki­hallgatáson voltak.) S ő egy hajót adott nekünk, hogy elmehessünk. Egy esztendő kellett hozzá, hogy innen Angliába jussunk, de ezen a hajón egy hónap alatt Zanzibarba értünk. Zanzirban láttuk Siyed Burgast, kitől ajándéko­kat kaptunk. De Seyed Burgasnak csak igen kicsiny birodalma van. Az arabok hazudnak, midőn azt állít­ják előtted, hogy Pwaniban (a parton) nagy birodal­muk van. Az egész part az angolok é­s az arabok csak azoknak rabszolgái. Anglia igen nagy ország, Sziget, és pedig oly nagy, mint ide Zanzibar s annyi sziget fekszik körülötte, hogy meg sem tudtuk olvasni. A folyókon nagy hidak vezetnek át, hugy hogy nem kell a vízbe menni, ha a túlpartra akar jutni az em­ber. Oh, uram, nekünk semmi országunk sincs! Egy főnök birtoka Angliában oly nagy, mint egész Bu­ganda, Bonyoro és Buzogo együttvéve. („Ismételd ezt, — mondá Mtesa, — szeretem, ha igazat szól az ember.“) Nincs országunk, uram! („Halljátok ! — szólt Misea a főnökhöz, — nekünk semmi országunk sincs.“) Angliában minden embernek egy felesége van, és minden asszonynak harmincz gyermeke! Más asszo­nyok is vannak a háznál, kik azonban nem nejeik, hanem csak dolgoznak. A harangoknak, kik idejönnek, nincs nejük, de ha Angliába visszatérnek, nagy fő­nökökké teszik őket és mindegyik egy asszonyt kap szolgálatának jutalmául! Láttunk egy templomot, melynek igen nagy ha­rangjai vannak. (Szent Pál temploma.) Ha ezeket meghúzzák, oly messzire hallani őket, mint ide Bu­­zoga (Ötven mérföld.) A templom egész belseje gyö­nyörű szép fából és márványból van. A harangoknak csak egy vallásuk van. A királynő palotája belől csupa tükörüvegg, arany-ezüst- s elefántcsontból készült székeken ültünk. (Itt Miesa király félbeszakította az előadást, s elbocsátá udvarát, hogy Saadabu csak neki magának beszélje el egyébb angolországi élményeit.) — Kevés is. — Legyen csak ennyi. Kabátra 5 frt; nadrágra 2 frt; mellényre 50 kr.; két ing okvetlenül szüksé­ges, ez 4 frt; ehez négy krágli 50 kr.; két alsó nad­rág 2 frt; két harisnya 50 kr.; egy pár czipő (pedig legalább is kell három pár) 4 frt; egy téli kabát 10 frt; négy zsebkendő 1 frt. Tehát ruházatra legkeve­sebb kell évenként 31 frt 50 kr.; vagyis minden napra ruhára 9 kr. — Igaz Krákogi úr. — Az étkezésre kell naponként, feltéve hogy a reggeli 7, az ebéd 30, s a vacsora 20 krba kerül... 57 kr. Igaz ? — Igen. — Most már. A legutolsó lakásért kell fizet­nem havonként 5 frtot, vagyis naponként 17 krt. — Ez is olcsón van számítva. — Tudom. A mosást naponként — abban az esetben ha­thetenként csak egy inget veszek fel, a­mit azonban az irodaigazgató úr nem tűr meg — a krajczárba számítom. — Ebből nem lehet mosatni. — Most már könyörgöm a lássan; fürdésre, haj­­nyitásra, borotválkozásra, és borravalóra — a­mit a pinczéreknek a fővárosban okvetlenül kell adni — szá­mítok naponként 2 krt. — Ah, menjen. Hisz ez csekélység. — Épen nem. Dohányra, borra (mert orvosi utasítás szerint mindennap kell dohányoznom és bort innom) felszámítok naponként 3 krt. Ugy­e kevés? — Dohányra sem elég. -- Végül az aprólékos dolgokra, mint gyufa, ruhájavittatás, fehérneműre való gombvarratás, czipő­­foldozás, szappan, fénymáz, kefe, fésű, világítás, nyak­kendő, esernyő, sétapálcza, érzéki gerjedelmek le­csillapítása, keztyű, tollkés, levélbélyegek, a nyugtára való bélyeg, ajándék, egy kis mulatság, kirándulás, tyúkszemvágás, alamizsna, adakozások az irodaigaz­gató névnapjára veendő ezüst serlegre, hajolaj, po­­mádé, gombostű, varrótű, czérnák, gombok, pecsét­viasz, újságok, könyvek, gyümölcs, orvos, patika — számitok naponként 1 krt. — Tréfának sem járja meg. — Meg ez komolynak is. Tehát most kedves tensasszony, ha ezt összeadom, kitűnik hogy rendes napi kiadásom van 95 kr. vagy­is maradna a felesé­gem, a gyermekeim számára mindennap 5 kr., a­mit azonban sohasem látnának, mert ha komolyan és igazán megfontolom, egy krajczárom sem maradt meg, sőt határozott defic­it környéket, a­mennyiben számításomból kihagytam a zálogba tett tárgyakért járó kamatot, a kapupénzt s azt a 30—40 frtot, a­mit apránként elkér tőlem az irodaigazgató és soha­sem adja meg. Krákogi itt egy nagyot sóhajt, s elkezdi a csí­pőjét nézni, a­melyre a napi egy krajczárból sem fénymáz, sem folt nem jutott már és hallgat, miköz­ben a mama — ki nagyon szeretné már a nyakáról lerázni Nettikét — egy újabb diplomácziai jegyzék­váltáson töri a fejét. — És mikorra van kilátása írnokká lenni, ha szabad kérdeznem ? — Fél- vagy egy év múlva. — Már? Hiszen akkor nincs semmi baj. — Hogyan? — Addig egy kissé jobban összehúzzák magu­kat és eljárnak én hozzám ebédelni minden — máso­dik vasárnap. — És ha késik a kinevezésem. — Fiatal embernek sohasem kell kétségbe esni. Azután Nettike igen ügyes leány, meg nagyon taka­rékos. Meglássa kedves Krákogi, hogy még meg is takarítanak valamit. Krákogiban feltámad a vágy erősen, pislogni kezd a konyhaajtó felé és úgy kezdi érezni, hogy Nettikével együtt könnyebben esik koplalni is, mint egyedül. A mama figyelemmel kíséri e változásokat, a­melyeken Krágoki átesik, és mikor látja hogy pillan-­­­tásai mind melegebben érkeznek az ajtóra, akkor­­ kikiált: — Netti! Nettikém ! Netti kisasszony pironkodva lép be és a dijnok­­egylet egész pénztári készletéért sem emelné fel szemeit. — Nettikém — mondja a mama miközben feláll és, megfogja a lányka kezét — Artur megkért. Mit válaszolsz ? — Nem tudom mama — súgja vissza Nettike Lapunk legutóbbi számának hírek rovatában megje­lent azon közleményre, mely zsidóellenes röpiratok terjesz­téséről szólt, a következő sorokat vettük: T. szerkesztő úr! „A tisza­eszlári vértanú leány és az óhitű zsidók“ czím alatt a „Kecskemét“ múlt 26 ik számában bizonyára és oly igazán elérzékenyedik, hogy komolyan elkezd pityeregni. A tensasszony pár percz múlva eltávozik; meg­mondja a szomszédoknak, a házmesternek hogy Nettikét egy hivatalnok jegyezte el és így tens­asszony lesz. A hir bejárja a lakókat, a kik között véletlenül ott van az egyik „Volksblatt“ gépmestere is, a ki azután megígéri, hogy beteszi a hymen hirek közé. A kedves Artur pedig ott ül pityergő menyasz­­szonya mellett s miközben nézi annak kipirult arczát lefolyó könnyeit, és szép termetét: megfeledkezik a sötét, örvényes jövőről, mely őt, meg családját azzal az egy forint napidijjal együtt — különösen akkor ha írnokká esetleg nem nevezik ki — a nyomorba taszítja és hogy késő bánat kel ki a meggondolatlanság rügyén. Nettike lassanként beszünteti a zokogást, meg­­törli szemeit és együtt gondolkozik a szép jövőről, a jelen boldogságáról Artúrral, a­ki egyszer csak megint azt kérdezi tőle: — Hogy van hogy? A­mire ő megint csak így felel: -- Köszönöm szíves kérdését, jól. Na, csak ezután is mindig így feleljen, ha meg­győződött arról, hogy abból az egy forint napidíjból csakugyan nem lehet megélni abban a nagy városban nemcsak kettőnek, de egynek sem. M. Július 2. A tisza­eszlári vértanú leány Kecskeméten.

Next