Kecskemét, 1882. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)
1882-07-02 / 27. szám
1882. )— 27. szám. KECSKEMÉT. Fővárosi levelek. XVII. (A lapok uborka nélkül. ~ Az eszlári sürgönyök. — A vidék és a főváros. — Makótól Jeruzsálemig. — Az antisemita rézöntő.) — A „pálinka.“ — Halmi „Coupeau“-ja. — A naturalismus. Hála a tisza-eszlári saktornak és Ónody Géza képviselőnek, (kiről azt jegyzi meg Seiffensteiner Salamon, hogy mióta őt hallotta beszélni, kezdi hinni, hogy Istóczy is okos ember) az idény uborkája még nem ütöte ki zöld fejét. A lapok keresve sem kaphattak volna alkalmasabb thémát hasábjaik megtöltésére most, mikor a hivatalos uborkának már be kellett volna köszönteni, mint az eszlári szűz rejtélyes esete, mely példátlan izgatottságban tartja a zsurnalisztikát, mely aztán hatványozva iparkodik ezt az izgalmat tőle telhetőleg saját czéljára kiaknázni. Ritkítva szedettem e szót „iparkodik,“ mert azok a villanyosságot soha nem érzett, dróton soha nem csúszott, egyes lelkiismeretlen hatásvadászó ifjoncz reporterek által a késő éji órákban a petróleumtól és nyomdafestéktől beszagosított szerkesztőségi szobában gyártott táviratok enyhén szólva az izgatottságot szítani, a népet folytonos izgatottságban tartani „iparkodnak,“ tudván jól, hogy a nép, az istenadta nép mennyire áhítozik egy kis hecz után. * Nem tudom mennyire igazak, mennyire célpoltáztak azok a hirek, mintha a vidéken a nép el volna keseredve a zsidóság ellen és itt ott komolyabb következményektől lehet tartani. Mondom, nem tudom ezt, mert nincs és nem lehet többé bizalmam az egymással százszorosan ellentmondó lelkiismeretlen kezek által küldött s megírt tudósításokban. És óva intek is mindenkit, —jól tudván, hogy újságíró létemre ezzel magam alatt is vágom a fát , hogy ne vegye mindjárt készpénz gyanánt a lapokban megjelenő hatásra és izgalomra számító, nagy kövér kompakt betűkkel szedett rémséges táviratot, híreket, melyeket aztán maga az a lap kénytelen másnap szégyenszemre apró petit vagy borgis-betűkkel revokálni. Annyi azonban bizonyos, hogy a főváros, méltón önmagához , teljesen nyugodt, s még csak a legérzékenyebb zsidó polgártárs sem panaszkodhatott, hogy valamelyik gód csak a tyúkszemére is hágott volna. Az eszlári eset legújabb híreit persze mohón olvassa mindenki, hiszen e példátlan bűneset nem csoda, ha világszerte feltűnést fog kelteni, de ezt az esetet bizonyos tendencziós és faji gyűlölködésre felhasználni — egyes exaltációk kivételével — még nem jutott eszébe senkinek. A Wahrmann-Istóczy-féle párbaj persze szörnyű nagy izgatottságot keltett annak idején. Lázas kíváncsisággal várta mindenki az események lebonyolulását. De azt tartom, hogy vidéken, melynek tudványa pedig a fővárosból nyer minden táplálékot, sokkal nagyobb és feszültebb volt a kíváncsiság és izgatottság mint itt a fókusban. Sokat gondolkoztam már a felett, hogy honnan ered az a példaszó: „Messze van mint Makó Jeruzsálemtől“ Mert hiszen teszem azt, Nagy-Kikinda például még messzebb van Jeruzsálemtől mint Makó s még sem emlegetik; a Wahrmann-Istóczy párbaj azonban kimagyarázta előttem a rejtélyt. Képzeljék csak: A sokat emlegetett párbaj tudvalevőleg vasárnap, f. hó 11-kén volt a savanyúréten. Szerkesztőségünket az ország minden részéből ostromolták távirati kérdésekkel, az ügy lefolyásáról. Mihelyt megtudtuk, közöltük is mindenkivel a tudvalevő eredményt. Az egymást felváltó izgalmas hírek már rég elfelejtették velünk, kik e napi hírekkel élünk, az egész botrányügyet, midőn 5 nap múlva, még egyszer hangsúlyozom öt nap múlva vagyis 16-kán, sürgönyt kapok Makóról, egy ottani ismerősömtől, melyben azt kérdezi tőlem: „Hogy végződött a Wahrmann- Istóczy párbaj ? Válasz fizetve.“ Öt nap múlva! No már Kikinda mégis csak közelebb van Jeruzsálemhez, onnan ilyent nem kérdeztek. Volt különben Budapesten is egy antisemita heccz, melyet egy Hefter nevű fiatalember, foglalkozására nézve rézöntő-segéd és antisemita rendezett. De rajta is vesztett. A rézöntőkről tudvalevő dolog — legalább Mikszáth Kálmán úgy mondja — hogy szeretnek haladni a divattal, de forradalmat még eddig nem csináltak. Nos hát ez a mi rézöntőnk forradalmat akart csinálni. Éjjel zsidóellenes plakátokat ragasztott ki egész buzgalommal a kerepesi út lámpaoszlopaira, midőn a rendőr megpillantás letartóztatta. Hefter azt vallotta, hogy a falragaszokat egy ismeretlen úrtól kapta, aki különben is megcsalta. *) Csillag alatt jegyzem itt meg, hogy „goj“-nak szószerinti jelentése „nép.“ A zsidók a nem az ő vallásukhoz tartozót e szóval említik egymás közt, azt akarván mondani, hogy ez nem a mi népünkből való, mert elhitette vele, hogy rossz idő jár a zsidókra; most a hűvösön bezzeg fontolgathatja, hogy de bizony a keresztényekre is rossz idő jár. * A kedélyek tehát izgatottak: lázas kíváncsisággal lesik a legújabb híreket s valóságos delirium tremens... Hopp! Erre a szóra volt szükségem, hogy átcsaphassak a népszínházhoz, amely most csapszéknek csapott fel: „Pálinkát“ mérnek benne: a legvalódibb realistikus Zola-Assomolit. Hogy száradna a torkára. Szerencsére a mi népünk sokkal „józanabb“ (az eszlári eset óta annyiszor emlegetik „józanságát“, hogy nem lehet benne kétkedni többé) mint sem hogy ilyen naturalistikus itallal engedné elkábítani józangondolkozású fejét. Nem kell neki ez a pálinka, noha a szinlapvignetták arasznyi betűkkel hirdetik, hogy Halmi Ferencz méri. A manó hitte volna, hogy ez a Halmi ezermester. Ez a kedves művész, akit a kecskemétiek különben még nem ismernek — néhány év előtt — mint operaénekes akart szerződni a nemzeti színházhoz, azonban annyira fiascot vallott fölléptével, hogy rögtön salon-színésznek szerződtették, s amit e téren nyújt, úgy mondják a legkompetensebb körök, szinte megközelíthetetlen. A franczia színművészet is csak hozzá hasonló társalgót képes felmutatni, jobbat nálánál alig. Hát uramfia, ez a könnyűvérű dandy, ez a dán Juan, a Fourchambault Leopoldok legleopoldabbja, egyszer csak felteszi magában, hogy ő bizony egyébhez is ért mint szellemesen, kellemesen társalogni. Ő a tragikumhoz is konyit. Coupeau szerepét vállalta magára az „Assomoir“-ban. Ezt a borzasztó szerepet, mely kötél-idegeket igényel, úgy attól aki játszsza, mint attól, aki végig nézi. Az emberben szinte megfagy a vér, s égnek áll minden haja szála, ha e rideg, vastag, mesztelen, durva, borzasztó, túlhajtott természetességet látja szeme előtt lefolyni. Ezzel a szörnyűséggel nem lehet czélt érni! Ezzel az iránynyal nem lehet a lelkeket nemesíteni. Rémjelenetekkel csak a gyermekeket lehet elijeszteni, de nem a szenvedélyeket, melyek azok által csak fölcsigáztatnak. Az akasztófák felállítása nem szünteti meg a gyilkosságokat, mert amíg a czivilizált társadalomnak hóhérei lesznek — mondja egy szellemes ismerősöm — lesznek gyilkosai is. A nép nem von le tanulságot a kivégzésből, sőt mulat a felett, hogy rángatja lábait az elitért, ép úgy amint kaczagja Halmi úr legiszonyúbb jelenetét, mikor a delerium tremensben ott vergődik egy szalmazsákon, tajtikzó szájjal, rángatózó lábakkal ólomszínű arczcal, és karikában forgó szemekkel. Nem, nem, nem! A színpadról így sohsem fognak oktatni; Thalia papjai így sohasem fogják a nép szívébe az edény, a tisztalelkűség magjait ültetni. Az „elrettendő például másoknak“ féle frázisok hovatovább csak frázisok lesznek, ha még oly borzasztóan valósítják is azt meg mint Zola és Halmi urak. Egyébiránt azt is konstatálni kell, hogy nálunk vajmi keveset riaszt el az a mesteri alakítás a pálinkától mert nincs kinek mérni azt a maró, égető „pálinkát“, nem akad közönség, melynek gyomra és idegei megbirkóznának vele, mely vágynék utána. A színház mindig üres, s az a néhány ember aki végignézi azzal a meggyőződéssel fut minden felvonás után az első emeleti cukrászatba, hogy az a Coupeau borzasztó rossz törkölypálinkát ihatott, azért kapja meg a delirium tremenst, s oda szól a szép czukrász kisasszonynak: — Kérek szép Zsenike, egy pohárka —anise 11 et. íme a naturalismus hatása! Hevesi József: Egy négerfőnök Angliában. — Dr. Havas Rezső. — Midőn 1879-ben Wilson és Felkin misszionáriusok Rubagából, a Victoria-Nyansa tó mellett fekvő Uganda nevű néger birodalom fővárosából, Európába visszatértek. Mtesa király, az ő tanácsukra, nagyjai közül hármat elküldött velük, hogy az európai viszonyokról majdan részrehajlatlan tudósítást vigyenek neki. Chartumon és a Vörös-tengeren át 1880. elején érkeztek Angliába, s miután több hónapig ott tartózkodtak, Zanzibaron át tértek vissza hazájukba, 1881. márczius 18-kán, egy évi és három évnegyedi távollét után. Az utazás benyomásairól a küldöttek egyike, Saabadu, királyának szóbeli jelentést tett, melyet Mr. Mackay fóljegyzett s a „Chrch Missionary Gleaner“ ben közölt. A jelentés a középafrikai négerek gondolkodásának, szemlélésének és kifejezésének módját jellemzően adja vissza s ezért minden esetre érdekes s olvasni valót nyújt a művelt közönségnek. A zárjelben foglalt szavak a Mackay magyarázatai. A jelentés igy hangzik : Miután Rionga helységét (Fowera) elértük, hátra hagytuk asszonyainkat s minden puskáinkat, lándzsáinkat, pajzsainkat, sőt nagy botjainkat is elvették tőllünk s már-már azt hittük, hogyMiesa király rabszolgák gyanánt adott el a fehéreknek. Azután három hónapig a sivatagban vándoroltunk, mig Chartumba értünk. Ezt elhagyva, egy másik sivatagon hatoltunk át, mi két hónapig tartott. Ez utunkon oly nagy hegyeket láttunk, mint soha annak előtte. Majd egy Nyandiához (azaz tóhoz, a Vörös-tengerhez) értünk s hajóra szálltunk. Óh, uram, egy hajó igen nagy — oly nagy, mint egy hegy ! Elérkeztünk a török király országába (Egyiptomba), hol azt találtuk, hogy ott nem a törökök, hanem a bazunguk (európaiak) az urak ; a törököknek semmi hatalmuk sincs. Azután egy másik nyandiához (a földközi tengerhez) jutottunk. Ezen tovább vitorlázva, egy szigethez (Máltához) értünk. De nem tovább mentünk s már azt hittük, hogy a czélhoz sohasem jutunk, mert azt hallottuk, hogy az útnak még a felét sem tettük meg. Majd ismét olyan országba jutottunk, mely a bazunguké, de az emberek mind úgy néztek ki, mint az arabok (Algír) Tovább jutatva, egy magas szigeten kötöttünk ki, mely szintén a bazunguké, de nem a királynő tulajdona. (Talán Lisszabon). Ez a harmadik nyandsábad (Atlanti óceán) történt. Azután még sok napig uton voltunk, míg Angliába értünk. Oh, mennyi nagy hajót pillantottunk ott meg! (Alkalmasint a Themze torkolatánál.) Az árboczokon végig tekintve, azt vélhettük, hogy erdő előtt állunk, melynek fái a vizen nőnek. Amint a folyón fölfelé hajóztunk, a hajók kapitányai az árbocok csúcsaira másztak s azt kiabálták: „A bugandák jönnek, helyet a Ugandáknak.“ S a hajók mind sietve kitértek. (Hihetőleg a küldöttek ez epizód beszövése által Mtesa király hiúságának akartak hízelegni.) Londonba értünk. Itt a királynő kétlovas kocsival egy főnököt küldött elénk. (Mr. és Mrs. Hutchin sont, a Church Mirsionary Soci"ty-tól, tartották bizo nyosan a királynő képviselőinek, vagy e mondásuk csak ugandai szójárás, hol a király parancsa nélkül mi sem történik.) Ló annyi van Londonban, hogy meg sem lehet számolni. S a házak — azok kőből vannak építve. Oh, uram, nagyszerű, nagyszerű! Kőből két hosszú falat építenek (az utcai frontok) oly hosszúra, amilyen messzire csak látni lehet, sa falak között van a ház. Az egész csak egy ház, de válaszfalakkal, úgy, hogy óriási sok ember lakik benne. Senki sem számolhatja meg, hányan laknak egy házban, (az utczának egyik egész oldalán.) Oh, London egy borzasztó nagy hely. Csupa kőházakat látni oly távolságra, mint ide Bahwezi. (Kangao vidéke, körülbelül húsz mértföldnyire Rubagától.) Azután egy térre mentünk, hol egy nagy főnök (Grant ezredes, vagy talán Lord Northbrook, a földrajzi társaság akkori elnöke) jött elénk, s kezeit föl emelve kiálta: „Oh! Buganda! Buganda! Buganda!“ Két nappal később a királynő értünk küldött. (Ő felségének később lettek bemutatva, Aldershotban, de hihetőleg elfelejtették az események sorrendjét.) Igen sok nő volt együtt, úgy hogy nem tudtuk melyik a királynő. Oh, Uram, csodálatos volt! A királynő háza oly hosszú, mint ide Nabulagala, (egy körülbelől két mértföldnyire fekvő domb.) Következő nap egy nagy nyílt mezőre mentünk, a katonák megtekintésére, (az Aldershoti szemlére.) Mindenik mutongole (kapitány) különböző színű ruhába öltözteti embereit. Mi egy gariban (kocsiban) ültünk, a királynő egy másikban. Ez alkalommal őt magát láttuk, s megtudtuk most már, hogy melyik volt ő. Azután egy olyan helyre mentünk, hol az ágyukat készítik, tömérdek sok és nagy ágyú volt. Kétszáz keg puskapor (összesen körülbelül egy tonna) képez egy töltényt egy ágyú számára. Oly messziről lő, mint ide Nyamagoma. (vagy hét mértföld.) Oda is elmentünk, hol a puskákat készítik, — igen sok szép puskát láttunk. Egy ember megmutatta a puskáját, melyet éppen elkészített; nagyon szép volt. Azután láttuk a puskapor gyártását. Később pedig oly helyre mentünk, hol gyapotszöveteket készítenek; azt is láttuk, hogyan állítják elő a buftát. (fehérített calico.) Minekutána sok napot töltöttünk Londonban, más helyre utaztunk, hol azonban csak rövid ideig tartózkodtunk. Nem gyalog mentünk, hanem egy faházba (gőzkocsiba) szálltunk be, mely magától tova ment. Midőn Londonba visszatértünk, azt mondtuk a királynőnek, hogy vissza akarnánk menni Ugandába. De ő így felelt: „Még nem, míg ne láttátok állataimat.“ Tehát elmentünk az állatokat megnézni, (az állatkertbe.) Minden állatból, mely csak a világon létezik, van a királynő birtokában. Először három nap kellett az oroszlányok megnézéséhez, azután két napon át a leopárdokat néztük, három napig a bivalyokat, több napig az elefántokat, majd hat napig a madarakat. (A valóságban csak két-három óráig voltak a küldöttek az állatkertben. A napok felsorolását csak képies kifejezésnek kell tekintenünk, mely által a látott állatok tömegét akarták kitüntetni.) Minden vidékről találtunk ott madarat. Krokodilokat is láttunk. Csodálatos, csodálatos, csodálatos! A krokodilok nem vadak. Az emberek egy darab húst nyújtanak nekik oda és hívják őket, mire ezek az emberekhez közelednek s a húst a kézből kiveszik. (Mtesa ezek után azt kérdezé: „Honnan veszik az eleséget mindezen állatok számára ?) Tehenekkel és kecskékkel etetik őket. (Erre ismét Mtesa azt kérdezé: „Hogy a teheneket és kecskéket elevenen adják-e oda az állatoknak?) Az állatokat levágják, a húst darabokra szelve osztják ki. Azután a kígyókat s a többi állatokat néztük meg. (Miesa most a főnökökhöz fordulva, így szólt: „Halljátok, mennyi állatot adnak a barangok királynőjüknek ?“ Célzás, hogy a főnökök állatok ajándékozása által őt ép oly hatalmassá tegyék.) A következő napon a teheneket, juhokat és lovakat mentünk megnézni. (A gazdasági kiállításba.) Mennyi tehenük és juhuk van a haranguknak! Ugyanott ezer meg ezer disznót is láttunk. Minden disznónak hat malacza volt. Ezek a disznók képezik a királynő eledelét. Végre elmentük a királynőhöz istenhozzádot mondani. (A küldöttek mindössze csak egy kihallgatáson voltak.) S ő egy hajót adott nekünk, hogy elmehessünk. Egy esztendő kellett hozzá, hogy innen Angliába jussunk, de ezen a hajón egy hónap alatt Zanzibarba értünk. Zanzirban láttuk Siyed Burgast, kitől ajándékokat kaptunk. De Seyed Burgasnak csak igen kicsiny birodalma van. Az arabok hazudnak, midőn azt állítják előtted, hogy Pwaniban (a parton) nagy birodalmuk van. Az egész part az angolok és az arabok csak azoknak rabszolgái. Anglia igen nagy ország, Sziget, és pedig oly nagy, mint ide Zanzibar s annyi sziget fekszik körülötte, hogy meg sem tudtuk olvasni. A folyókon nagy hidak vezetnek át, hugy hogy nem kell a vízbe menni, ha a túlpartra akar jutni az ember. Oh, uram, nekünk semmi országunk sincs! Egy főnök birtoka Angliában oly nagy, mint egész Buganda, Bonyoro és Buzogo együttvéve. („Ismételd ezt, — mondá Mtesa, — szeretem, ha igazat szól az ember.“) Nincs országunk, uram! („Halljátok ! — szólt Misea a főnökhöz, — nekünk semmi országunk sincs.“) Angliában minden embernek egy felesége van, és minden asszonynak harmincz gyermeke! Más asszonyok is vannak a háznál, kik azonban nem nejeik, hanem csak dolgoznak. A harangoknak, kik idejönnek, nincs nejük, de ha Angliába visszatérnek, nagy főnökökké teszik őket és mindegyik egy asszonyt kap szolgálatának jutalmául! Láttunk egy templomot, melynek igen nagy harangjai vannak. (Szent Pál temploma.) Ha ezeket meghúzzák, oly messzire hallani őket, mint ide Buzoga (Ötven mérföld.) A templom egész belseje gyönyörű szép fából és márványból van. A harangoknak csak egy vallásuk van. A királynő palotája belől csupa tükörüvegg, arany-ezüst- s elefántcsontból készült székeken ültünk. (Itt Miesa király félbeszakította az előadást, s elbocsátá udvarát, hogy Saadabu csak neki magának beszélje el egyébb angolországi élményeit.) — Kevés is. — Legyen csak ennyi. Kabátra 5 frt; nadrágra 2 frt; mellényre 50 kr.; két ing okvetlenül szükséges, ez 4 frt; ehez négy krágli 50 kr.; két alsó nadrág 2 frt; két harisnya 50 kr.; egy pár czipő (pedig legalább is kell három pár) 4 frt; egy téli kabát 10 frt; négy zsebkendő 1 frt. Tehát ruházatra legkevesebb kell évenként 31 frt 50 kr.; vagyis minden napra ruhára 9 kr. — Igaz Krákogi úr. — Az étkezésre kell naponként, feltéve hogy a reggeli 7, az ebéd 30, s a vacsora 20 krba kerül... 57 kr. Igaz ? — Igen. — Most már. A legutolsó lakásért kell fizetnem havonként 5 frtot, vagyis naponként 17 krt. — Ez is olcsón van számítva. — Tudom. A mosást naponként — abban az esetben hathetenként csak egy inget veszek fel, amit azonban az irodaigazgató úr nem tűr meg — a krajczárba számítom. — Ebből nem lehet mosatni. — Most már könyörgöm a lássan; fürdésre, hajnyitásra, borotválkozásra, és borravalóra — amit a pinczéreknek a fővárosban okvetlenül kell adni — számítok naponként 2 krt. — Ah, menjen. Hisz ez csekélység. — Épen nem. Dohányra, borra (mert orvosi utasítás szerint mindennap kell dohányoznom és bort innom) felszámítok naponként 3 krt. Ugye kevés? — Dohányra sem elég. -- Végül az aprólékos dolgokra, mint gyufa, ruhájavittatás, fehérneműre való gombvarratás, czipőfoldozás, szappan, fénymáz, kefe, fésű, világítás, nyakkendő, esernyő, sétapálcza, érzéki gerjedelmek lecsillapítása, keztyű, tollkés, levélbélyegek, a nyugtára való bélyeg, ajándék, egy kis mulatság, kirándulás, tyúkszemvágás, alamizsna, adakozások az irodaigazgató névnapjára veendő ezüst serlegre, hajolaj, pomádé, gombostű, varrótű, czérnák, gombok, pecsétviasz, újságok, könyvek, gyümölcs, orvos, patika — számitok naponként 1 krt. — Tréfának sem járja meg. — Meg ez komolynak is. Tehát most kedves tensasszony, ha ezt összeadom, kitűnik hogy rendes napi kiadásom van 95 kr. vagyis maradna a feleségem, a gyermekeim számára mindennap 5 kr., amit azonban sohasem látnának, mert ha komolyan és igazán megfontolom, egy krajczárom sem maradt meg, sőt határozott deficit környéket, amennyiben számításomból kihagytam a zálogba tett tárgyakért járó kamatot, a kapupénzt s azt a 30—40 frtot, amit apránként elkér tőlem az irodaigazgató és sohasem adja meg. Krákogi itt egy nagyot sóhajt, s elkezdi a csípőjét nézni, amelyre a napi egy krajczárból sem fénymáz, sem folt nem jutott már és hallgat, miközben a mama — ki nagyon szeretné már a nyakáról lerázni Nettikét — egy újabb diplomácziai jegyzékváltáson töri a fejét. — És mikorra van kilátása írnokká lenni, ha szabad kérdeznem ? — Fél- vagy egy év múlva. — Már? Hiszen akkor nincs semmi baj. — Hogyan? — Addig egy kissé jobban összehúzzák magukat és eljárnak én hozzám ebédelni minden — második vasárnap. — És ha késik a kinevezésem. — Fiatal embernek sohasem kell kétségbe esni. Azután Nettike igen ügyes leány, meg nagyon takarékos. Meglássa kedves Krákogi, hogy még meg is takarítanak valamit. Krákogiban feltámad a vágy erősen, pislogni kezd a konyhaajtó felé és úgy kezdi érezni, hogy Nettikével együtt könnyebben esik koplalni is, mint egyedül. A mama figyelemmel kíséri e változásokat, amelyeken Krágoki átesik, és mikor látja hogy pillan-tásai mind melegebben érkeznek az ajtóra, akkor kikiált: — Netti! Nettikém ! Netti kisasszony pironkodva lép be és a dijnokegylet egész pénztári készletéért sem emelné fel szemeit. — Nettikém — mondja a mama miközben feláll és, megfogja a lányka kezét — Artur megkért. Mit válaszolsz ? — Nem tudom mama — súgja vissza Nettike Lapunk legutóbbi számának hírek rovatában megjelent azon közleményre, mely zsidóellenes röpiratok terjesztéséről szólt, a következő sorokat vettük: T. szerkesztő úr! „A tiszaeszlári vértanú leány és az óhitű zsidók“ czím alatt a „Kecskemét“ múlt 26 ik számában bizonyára és oly igazán elérzékenyedik, hogy komolyan elkezd pityeregni. A tensasszony pár percz múlva eltávozik; megmondja a szomszédoknak, a házmesternek hogy Nettikét egy hivatalnok jegyezte el és így tensasszony lesz. A hir bejárja a lakókat, a kik között véletlenül ott van az egyik „Volksblatt“ gépmestere is, a ki azután megígéri, hogy beteszi a hymen hirek közé. A kedves Artur pedig ott ül pityergő menyaszszonya mellett s miközben nézi annak kipirult arczát lefolyó könnyeit, és szép termetét: megfeledkezik a sötét, örvényes jövőről, mely őt, meg családját azzal az egy forint napidijjal együtt — különösen akkor ha írnokká esetleg nem nevezik ki — a nyomorba taszítja és hogy késő bánat kel ki a meggondolatlanság rügyén. Nettike lassanként beszünteti a zokogást, megtörli szemeit és együtt gondolkozik a szép jövőről, a jelen boldogságáról Artúrral, aki egyszer csak megint azt kérdezi tőle: — Hogy van hogy? Amire ő megint csak így felel: -- Köszönöm szíves kérdését, jól. Na, csak ezután is mindig így feleljen, ha meggyőződött arról, hogy abból az egy forint napidíjból csakugyan nem lehet megélni abban a nagy városban nemcsak kettőnek, de egynek sem. M. Július 2. A tiszaeszlári vértanú leány Kecskeméten.