Kecskemét, 1884. január-június (12. évfolyam, 1-39. szám)
1884-02-14 / 13. szám
1884. — 13. szám. Február 14. KECSKEMÉT. Féltem annyival inkább, mert aggodalmamra kétszeres ok volt. Egyik az, hogy a szerep magában véve is rendkívül nehéz; a másik az, hogy hozzá még nem is tartozik Bodrogi Lina szerepkörébe. Ahhoz már hozzá vagyunk ugyan szokva, hogy Bodrogi Lina a maga legsajátabb szerepkörében a legnagyobb nehézségekkel is játszva küzd meg ; de hogy ebből kilépve, — ereje nem hagyja e cserben, mint már egy ízben (a „Zalameai biró“-ban) legalább részben, cserben hagyta: ettől méltán tarthatunk f. hó 9-én, amikor „Czeczil házassága“, Csiky e legújabb kitűnő színműve először került színre. Tarthatunk annyival inkább, mert amint biztos forrásból tudom, Bodrogi Lina az előadás előtt két nappal kapta meg Czeczil nagy és nehéz szerepét. És hogy tehát ezt ily körülmények között sikerrel eljátszhassa, az a vállalkozás csakugyan alig volt egyébnek tekinthető, mint „akarni a lehetetlent.“ S mégis! Nem a szerep nehézsége: Bodrogi Lina győzött. Eljátszotta Czeczilt oly finom színezéssel, oly megindító közvetlenséggel, oly mélységes mély érzelemmel s oly bevégzett szereptudással, aminet tőle senki sem várt, de várni nem is volt jogosítva. És ha volt hibája alakításának, az a szenvedély erejének helyenkénti fogyatékossága volt. Más szóval: amit a művészet öntudatos keze alkothat, idomíthat, — az mind benne volt Czecziljében; csak az hiányzott némileg, amit a természet adhat: az erő teljessége. Az értelmi faktorok komplet fegyverzetével szállt síkra Bodrogi Lina és ki is vívta ez irányban a föltétlen sikert; csupán a phizikai faktor tagadta meg helyenként a szolgálatot. Szép, kedves aquarell-festmény volt az ő Czeczilje, kiszínezve az indulatok és érzelmek minden összhangzatos színeivel ; csak a szenvedélyek erőteljesebb ecsetvonásai hiányzottak, amelyek -- mint a nagy mesterek művein látjuk — mintegy kidomborodnak, kilépnek a vászonból. Benne voltak Bodrogi alakításában mindazok a jellemtulajdonságok, amelyekből Csiky Czeczilt megalkottta, csakhogy nem nagy vonásokkal merészen kidomborítva, hanem finoman cizelirozott miniatűr-képben bemutatva. Bájos, vonzó alak volt az ő Czeczilje, amely elandalítja a lelket, sőt csöndesen permetező könyekre is fakasztja a szivet; de nem volt benne semmi, ami megráz, ami merészen belemarkol a szívbe s ellenállhatlanul ragad magával. A csendes rezignáczió, amely a mélyen emésztő bú és az édes boldogság szelíd vegyülékével hajtja fejét kedvese vállára és sírja könyeit kiengesztelt kebelére (amiként a 3-ik felvonásban Czeczil a Lászlóéra): ez volt fő jellemvonása Bodrogi Lina Czecziljének. És ha épen e miatt nem is volt mindenben tökéletes alak , mindvégig bírta rokonszenvünket, meleg érdeklődésünket és tapsoló tetszésünket. Mellette B á gyon i magaslott ki a többiek közül. Az öreg Radnóthy bárót oly nemes fenséggel, az arisztokratikus jellemtisztaság oly szimpathikus melegével s az imponáló egyszerűség oly mesterkéletlenségével adta, amely alkotás csak szerencsés felfogás ihlettségének szokott eredménye lenni. Már maszkja is hű tükre volt az öreg báró büszke jóságának és léleknemességének. A többiek szokott középszerűséggel játszottak s csupán Korády (a tanfelügyelő) provokált zajosabb tetszést elismerésre méltó igyekezetével, a mely azonban helyenként túlzásra is ragadta őt. Még * Vasárnap Gáli József régi bohózatát, a „Peleskei nótárius“-t adták s e kedvelt, ismeretes darab most is meg tudta nyerni a szépszámú közönség tetszését. A szereplők is szép igyekezetet fejtettek ki, csakhogy némelyiknek nem ártana, ha jobban betanulná szerepét. Zajtai, peleskei nótáriust Aradi adta kacagtató alakításban s habár közönségünk előtt Bokodi nótáriusa feledhetetlen, mégis ki tudta vívni az elismerést, és jóízű humoráért szívesen tapsoltunk neki. Mellette sőt fölötte áll Kelemenné Tóti Dorkája, akár az alakítás biztosságát, akár a részletek helyesebb kidomboritását vetjük is latba s nem vélünk csalódni, midőn állítjuk, hogy ez Kelemenné egyik legjelesebb szererepét képezi. Játéka és helyes hanghordozása különösen az első felvonás ama jelenetében tűnt ki, midőn az éj királynéja előtt Magyarországról beszél: „Magyarország az az ország, hol mindenféle nemzetiség lakik, még magyar is, hol mindenféle nyelven beszélnek, még magyarul is.“ E néhány szava mögül csak úgy rejtve villámlott ki a gúny éles nyila. Had ay kedélyes lump volt s Baczur Gazsit tagadhatatlanul jól alakította, leszámítva azt, hogy nem volt eléggé durva fráter, és a darabban előforduló dalokat sem tudta a tőle megszokott hévvel előadni. Völgyi Gyula mindegyik szerepében helyesen mozgott, a legkisebb hatást azonban az orvos szerepében érte el. Tó völgyi jó Zajtai Sándor volt, de tán legjobban tetszett mégis, midőn „ha a lányát nekem adja, meggyógyul a szeme“ helyett azt mondta : „ha a szemét nekem adja, meggyógyul a lánya.“ Dicséretet érdemel még Bodrogi, különösen a serfőző, és Karády az exvőlegény szerepében. Várhidy Rózsa (Bodrogi Lina helyett) már kezd természetesebb lenni s lalonkint elhagyja azokat az erőltetett mozdulatokat, melyek miatt játékában nem haladhatott. —. .'L . 11 —___TM ■■■"'■ ....— ———■—I TÁRCZA. Akik NEM KARNAK MÁRVÁNYOSZLOPOT. — Irta: Szirmay Lajos. — I. Julis asszony összeszedte azt a kis czókmókot, ami még megmaradt a régi jó időkből, szépen összekötötte a fekete pettyes sárga kendőbe, aztán kezébe véve egyetlen kísérőjét, a görcsös botot, néhányat lépett az ajtó felé. Összeaszott ujjai remegtek, midőn az ajtó kilincsét megfogta, lábai megtagadták a szolgálatot, szeme elhomályosult, lelkét a jól ismert, de ily nagyon még sohase érzett fájdalom marczangolta, és néhány lépést hátratántorodva, zokogva borult a gömbölyű kis tölgyfaasztalra. Odakünn zúgott a vihar, sűrű pelyhekben hullt alá a hó, és a papirossal beraggatott ablakon keresztül tóduló metsző léghuzam még barátságtalanabbá teszi az amúgy is rideg szomorú szobát. A pislogó faggyúgyertya gyönge lángja akaratlan tánczra kél a szélviharral, majd kimerülten dúl féloldalára, és elalszik az örökre. Julis asszony felrezzen merengéséből. Gyorsan összevonja szakadozott ruháit, és siet ki a szobából. Nincs tovább egy perczig se maradása, fájdalma és vágya egyaránt űzik el innen, el, el a nagyvárosba, ahol új élet, öröm, gondtalanság és boldogság fogadja a könnyelműséget. Mintha a végítélet éjszakája érkezett volna el. A száraz gallyak között végigszáguldó fagyos szél mintha a természet halotti énekét zúgná, melyre a sűrű hópelyhek borítottak fehér halotti köntöst. A kerítés kis ajtaja egy pillanat alatt kizökken sarkaiból és a felkavart hótömeg őrült gyorsasággal kering a ködterhelt levegőben. Egy lény sem mutatkozik a hosszú utczán s mintha még a világosságot is sajnálnák e kegyetlen hidegtől, sűrű függöny borítja valamenyi ablakot. Milyen szerencsétlen teremtmény lehet, aki ily időben kénytelen künn járni. Julis asszony tántorogva halad előre. A botot már rég kiejtő kezéből, de azért csak megy, megy, meg-megbotolva egy kiálló rögben, vagy galyban. Már nem sokára kiér a faluból, ki a pusztára, ott talán melegebb a levegő, gyöngébb a vihar, egyenesebb az út, hiszen ott nem laknak emberek, irigy gonosz emberek, akik oly örömest ártanak másoknak, úgy szeretik megszólni az ártatlanokat, pedig épen semmi hasznuk sincs belőle. Éi itt van már az útkaparó háza. Talán az A ZSIDÓK JOGÁLLÁSÁRÓL A MÚLTBAN, KÜLÖNÖSEN A KÖZÉPKORBAN. IRTA : DR. ROMOCSA REZSŐ. — Felolvastatott a helybeli jogi önképzőkör folyó hó 13-án tartott ülésén. (Vége.) A zsidóbíró, birói tisztén kivül, köteles volt a községi zsidók jogaira felügyelni, őket ezekben védni, jogilag képviselni s általa vagy legalább is jelenlétében történt, a zsidóknak lekötött adósságok bejegyzése az u. n. zsidókönyvbe (Registrant Judaeorum) és ezeknek onnan való kitörlése, minél rendszerint egyike a zsidó esküdteknek is jelen volt. Az u. n. zsidókönyv, megjegyzendő, hogy a telekkönyv egy kiegészítő részét képezte és a fekvőségekre vonatkozó zálogjogot a zsidó részint a városi telekkönyvbe, részint az ezt kiegészítő zsidókönyvbe való bejegyeztetés által biztosította magának, midőn az adós neve, a kölcsönzött öszszeg, az utána járó kamat, a lekötött zálog és visszafizetés feltételei a kötés keltével együtt, feljegyezve lettek. . Az Anjouk, illetőleg II. Lajos idejében szűnik meg a cancellárnak a zsidók feletti hatósága és akkor már az országban létező valamennyi zsidó hitközségek feletti felügyeletet és legfőbb véduri jogot a király, az országos zsidó biró (judex judaeorum totius Regni) által gyakorolta. Vagy valamely főúr vagy az ország első tisztjeinek egyike, néha maga a nádor, viselte e hivatalt rendszerint, — mint teszem Gara Miklós nádor is. De vele úgy látszik — miután későbbi okmányok e tisztről nem emlékeznek, — meg is szűnt az országos zsidóbírói hivatal; igazságszolgáltatási tiszte által szólván a tárnokra, nem azonban egyéb teendői, melyekre nézve a 15. század vége felé egy új hivatal keletkezett az u. n. praefectura Judaeorum. És ezt, miután kizárólag csak a zsidókra kiható tiszti körrel járt, — zsidók viselték, — igy egész a mohácsi vészig e hivatallal Mendel vagy Mandl zsidó család tagjai voltak felruházva. A zsidók praefectusa (Haebreorum supremus) Budáról gyakorolta a zsidó községek feletti felügyeletet ; külde hozzájuk megbizottjait a köztük támadt egyenetlenségek, viszályok kiegyenlítésére; vagy fontosabb esetekben személyesen is odaindulva, a vétkes zsidót nem ritkán budai fogságba hurczolván magával. Hozzája fordultak a zsidók akkor is, ha a városi közönség vagy egyes polgárok által érdekeikben, jogaikban magukat sértve látták és a Mendelek orvoslást tudtak nekik szerezni, majd békés után kiengesztelvén a várost velek, majd védelmet szerezve nekik a fejedelem részéről esdeklés, pénzbeli ajánlatok, sőt szükség esetén fenyegetés által is. Mindazon teendőket, — melyek az igazságszolgáltatáson kívül az országos zsidóbírót régebben megillették, — a zsidó praefektusra látjuk átruházva. Magánjogi tekintetben jogállapotuk a régi. Városi fekvőséget, szőlőket bírhattak. Foglalatosságuk most is az, mi annyi évszázadokon át másutt is, — t. i. a kereskedelem és az üzérkedés. Szabadon kereskedhettek. Csak nehány czikk, egyetlen becsületes ember a faluban, aki meg volt elégedve a maga sorsával, az igaz, hogy nem is nagyon pajtáskodott a falubeliekkel. Hátha beszólna hozzá egy kissé, csak egy pár rövid perezre, amíg rendbe hozza összekuszált ruháját, hófehér haját. Julis asszony odalép az ablakhoz. Nem kell nagyon ágaskodnia, hogy beláthasson, ott ülnek a jó meleg kályha körül. Az anya kis gyermekét szoptatja, a felnőttebbek kukoriczát morzsolgatnak, az apa valami jóízű gyermekmesével mulattatja kedvenczeit, míg egy viruló hajadon az asztal előtt ülve, varrogatja talán — a nászruhát. Julis asszony tagjait zsibbadtság fogja el. Térdei összeverődnek, forró könycseppek gyűlnek szemeibe, és egy régi képre való visszaemlékezés olyan kínosan hat lelkére. Görcsösen kapkod levegő után, de lélekzete eláll és halk sikorral rogy a rideg földre. Az útkaparó családja rémülten fut az utczára. Gondosan fölemelik az agg nőt, meleg ágyra fektetik és míg a jólelkű gazdaszony mindent elkövet, hogy életet öntsön a lélektelen testbe, valamennyiük ajkáról egyszerre lebben el a szó: -- Szegény Gábor Julis! Csak negyedóra telt bele, végre az öreg nő felnyitó szemeit. Nagy nehezen felült az ágyban