Kecskemét, 1892. január-június (21. [20.] évfolyam, 1-26. szám)

1892-02-14 / 7. szám

XXL évfolyam. 7. szám, Kecskemét, 1892. február 14. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve. Egész évre - - - - 5 frt 1 kr. Félévre - - - - - 2 frt 50 kr. Negyedévre - - - - 1 frt 25 kr. Egy szám ára 10 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatal­ban, valamint a helybeli könyvke­reskedésekben. Egyes példányok kaphatók: a kiadó­­hivatalban, Fekete Mihály, Metzger B. és Harkay József kereskedésében. Kéziratok vissza nem adatnak. Szerkesztői iroda, II. tized, Plebánia­ utcza 8. szám.KECSKEMÉT A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI KÖZLÖNYE. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Hirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények jutányo­san számíttatnak. Hivatalos: u. m. városi és bíró­sági 3 frt. — egyházi, egyleti, társu­lati stb. hirdetmények minden egyes beigtatása 2 frt. B ily­eg díj minden beigtatás után 30 kr. Előfizetési és hirdetési dijak fizeten­dők a kiadóhivatalnál Kecskeméten Kiadóhivatal, II. tized, Plebánia­ utcza 8. szám. Dalotti úr vádjai. Mióta a „Kecskeméti Lapok“ szerkesztőt cserélt s hasábjai fölött Dalotti Ödön úr ural­kodik, azóta úgyszólván minden számban vá­dat emel ellenem s csak az utolsó számban csapja mellém Ugrón Gábort is. Lássuk mi a vád ? Azt írja Dalotti úr: „Eddig egyik képviselő se törődött váro­sunkkal. Tévedhetek s nem veszem rossz néven a helyreigazítást, de é­n nem hallot­tam soha, hogy akár Ugrón Gábor, akár Horváth Ádára is igyekezett volna befolyását érvényesíteni, akár a város belfejlődése érdekében itthon, akár kívülről jöhető segély kieszközlése útján. Így van-e ez? Ha így van, rosszul van.“ Tehát Dalotti úr egyenesen azt vágja sze­münkbe, hogy nem is törődtünk a vá­rossal, azaz még csak igyekezetünk, akara­tunk, szándékunk sem volt hozzá. De azután e vádat maga is merésznek találja s meg­engedi, hogy „tévedhet“ s mentségére hozza fel, hogy ő nem hallotta soha, hogy mi bármit is „igyekeztünk“ volna tenni a város érdekében. Dalotti úr úgy látszik nincs tisztában azzal, hogy minő súlyos vádat emelt elle­nünk, mert ha tudná vádja súlyosságát, úgy előbb igyekezhetett volna magát tájékoztatni s akkor ily nagy vádat nem dobott volna oda mentegetőzés kíséretében, e helyett azonban Dalotti úr olyan vádat hangoztat ismételve lapjában, amelynek valóságáról maga sincs meggyőződve. Hát azon nem csodálkozom, hogy Dalotti úr „nem hallotta soha, hogy akár Ugron Gábor, akár Horváth Ádám is igyekezett volna befolyását érvényesíteni stb.“ 1884 óta vagyok a kecskeméti közélet terén, soha sem igyekeztem elbújni és mégis Dalotti úrral csak most találkozom, amidőn átvette a „K. L.“ szerkesztőségét. Kivált még honn voltam, alig merült fel mozzanat, amely­ben részt nem vettem volna, de Dalotti urat soha, sehol nem láttam! így aztán nem csoda, ha ő se látott sem engemet, sem azt, hogy mi történik körü­lötte. Ő visszavonulva élt mindentől a leg­utóbbi időkig s talán nem volt s ma sincs jogczime ahhoz, hogy elzárkózottságában Ugrón Gábor és én neki külön jelentsük, amidőn valami kicsit „törődtünk“ a város ügyeivel. Ugrón a képviselőházban beszélt a kecs­keméti gazdasági iskola átvétele mellett, ugyanezen tárgyban mindketten folyton fel­váltva és együtt ostromolják a minisztert. Ugrón sokat tett a kecskemét-tiszai vasút érdekében. A terv sikerülhetése miatt az en­gedélyt kérőnek saját mérnökeit adta át, maga nyújtotta be az engedély iránti kér­vényt s szorgalmazta azt. Ma is élénk figye­lemmel kíséri az ügyet, pedig ő ebben csu­pán mint Kecskemét egyik képviselője van érdekelve. Bármikor felszólíttatott, minden­kor kész volt a város érdekében közbenjárni. Dalotti úr velem szemben következetlen. A legutóbbi számban azt állítja, hogy én nem igyekeztem „befolyásom­a­t“ felhasználni, holott az előző számokban azt vitatta, hogy én eljátszottam a kormány és a többség jó­akaratát s igy semmit sem tehetek. Melyik hát az igaz a kettő közül? Van-e befolyásom vagy nincs? Igaz, hogy képviselői állásom miatt s azért, mert kenyérkereső foglalkozásom is Budapesten van, nem tölthetek annyi időt szeretett szülővárosomban, mint óhajtanám, ámde azért a fontos ügyeknél mindig igye­kezem honn lenni s azok eldöntésében részt­­venni. Mióta 1889 ápril havában e lap szerkesz­tését átvettem, annak erős munkatársa is va­gyok s azóta a helyi érdekű czikkeket igen kevés kivétellel részben nevem alatt, részben név nélkül vagy álnév alatt én ír­tam. Tehát legalább is az „igyekezet“ meg volt bennem a város ügyeivel „tö­rő­d­n­i.“ A képviselőházban az osztrák-magyar ál­­lamvasút társaság államosítása alkalmával beszéltem Kecskemét érdekében. Nézzen utána Dalotti úr, mit felelt reá Baross, a ke­reskedelmi miniszter? Kérdezze meg Dalotti úr a város fejeit, hogy akár a regáli bérleti, akár a vasúti ügyekben való közbenjárásom ellen van-e kifogásuk? Kérdezze meg, hogy városunk elöljáróságának, mikor erre felszó­lított, nem álltam-e mindig készséggel ren­delkezésére ? Dalotti úr vádját általános kifejezések alá rejti. Azt mondja, hogy nem igyekeztünk be­folyásunkat érvényesíteni akár a város bel­fejlődése érdekében itthon, akár kí­vülről jöhető segély kieszközlése út­ján egyebütt. Hát legyen szíves ezeket az általános frázisokat pozitív formába önteni Dalotti úr! Mondja meg: itt és itt, ekkor és ekkor a képviselőkre lett volna szükség s akkor ilyen és ilyen haszna lett volna a vá­rosnak. Mutasson fel konkrét eseteket, ame­lyekben bennünket mulasztás terhel! Ámde úgy látszik, Dalotti úr nagyon el­maradt a világtól. Ajánlja nekünk, hogy a lapja legutóbbi számában „megpendí­tett“ két eszmét vegyük pártfogásunk alá. Melyik ez a két eszme ? Az egyik az, hogy Kecskemét megye szék­hely legyen; a másik az, hogy ezt úgy ér­hetjük el, ha városunkat vasúti csomóponttá tesszük. Az első eszme is, a második is jó, de nem új s nem a ,,K. L. “ pendítette meg. Hogy tovább ne menjek, a megyék területeinek leg­utóbbi rendezése alkalmával b. e. Fór­ián Károly tartott beszédet a képviselőházban ez értelemben. A belügyminisztériumban (bár Luczaszék módjára) dolgoznak a megyei te­rületek rendezésén és igen erős kom­bináczióba van véve Kecskemét, mint megyeszékhely. Ezt, amint megtudtam, e lapban meg is írtam­. Ami a vasúti csomópont kérdését illeti, mindjárt az osztrák-magyar államvasút álla­mosítása után a lajosmizsei és tiszai vasutak mellett sürgettem a mostani vasútvonal ösz­­szeköttetését a budapest-zimonyi vasúttal, mert ez is szükséges ahhoz, hogy városunk vasúti csomópont legyen. Egészségi állapotom nem engedi, hogy mindenre kiterjeszkedjem s azért csak még egy-két megjegyzést. Örömmel látom, hogy Dalotti Ödön úr, aki hosszú idő óta az iga­zak álmát aludta, újra megjelent a küzdő­té­ren, sőt ott az őrszemet foglalta el. Ha po­litikailag nem egy táborban küzdünk, azt saj­nálom, de nem az én hibám. Ha valami jóra figyelmeztet, cselekvésre adott alkalmat tár fel előttem, azért hálás leszek. Ha konkrét esetben mulasztásomat lobbantja szememre, hibámat el fogom ismerni. De általánosságban odadobott „tévedhe­tek“ s „én nem hallottam“-féle spanyolfa­lakkal maszkírozott vádakat mindenkor visz­­szautasítok ! Horváth Ádám: TÁBBLA. NEM KÉREK ÉN... Nem kérek én az Istentől Miként Sándor — nagy hírnevet, Egy szerény kis körben hatni, Számomra már dús élvezet. Nem kérek én az Istentől Lukullusi gazdagságot, A mulékony földi jóra Keblem soha sem sóvárgott. Nem kérek én az Istentől Plától mély bölcseséget, A szív és hit kincsén kívül Örök tudásszomj nem éget. És nem kér óra az Istentől : Legyen részem tisztes aggkor! Ha betöltöm hivatásom, Már eleget éltem akkor. Csak azt kérem én Istentől Fiúi szent bizalommal. Üdvözítse szerelmével Éltemet egy tiszta angyal. Kiss József. Mi az a szerelem? Gárdonyi Géza novellája. (Vége.) — Többet mondj. — Valami nagyon jót, a­mi fáj is. Ennél többet nem tudott kihozni, pedig még öt hatossal meg is toldottam a felelete árát, s megen­gedte neki, hogy máskor is ott legeltetheti a tehenét, ha a tiszttartó nem látja. Hogy a szerelem valami olyan jó, a­mi fáj is, elég homályos arra, hogy csak az értse, a­ki mondja. Nekem üvegtiszta definiczió kellett, hogy keresztül lássak rajta s a világosságon megtört színeit felbont­hassam. Tanulatlan parasztleánytól többet nem várhat­tam. Az efféle nem elmélkedik, csak ábrándozik. Nem tud, csak érez. Este volt már. Az égen meghamvadt a felhők parazsa. Az erdőszélen mintha lehullott volna egy darab, tüzet láttam fellobogni. Az öreg István juhász van ott. Az szokott beszélgetni a tűzzel, meg a kutyáival. Hátha ezt kérdezném meg? Ez ugyan sem írni, sem olvasni nem tud, de azért sokszor fején találja a szeget. A kutyája néhány csalintással jelentette az ér­kezésemet. István feltámasztotta a félkezével a derekát a gyepen, és megbillentette a kalapját. — Megint a maga okosságához folyamodom István, — szóltam melléje heveredve; hanem ma ugyancsak meg kell az eszét erőltetnie öreg, mert olyan kérdést adok fel, a­melyhez képest a laka­­dalmi találós mesék puha héjú mogyorók. Megtömte a makráját a dohányzacskóból, azu­tán gondosan előlválogatott egy gömbölyű kis pa­razsat, meglánczoltatta a tenyéren és rágurította a pipájára. — Azt mondja meg öregem, mint tapasztalt em­ber, aki sok mindenen keresztülment és sok minden felöl elmélkedett, hogy mi az a szerelem ? Az öreg ugyan sohasem ment keresztül egye­ben, mint napjában kétszer a patakon, mert mi­óta él mindég juhász volt és a határon kívül csak Szentmihálykor járt a szegedi vásáron, ahol csiz­mát vagy szűrt vett magának — dehát tudom én azt Pascal nélkül is, hogy szóval kell megnyerni az embereket, ha valamit akarunk tőlük. Az öreg meggyőződést szerzett magának arról, hogy a pipa helyesen adja a füstöt és hogy a füst apró sárkányalakokban száldogál az ég felé. Majd belemerengett a tűzbe, a­mely vörös fényfoltokat vetett az arczára, és csöndesen dünnyögte : — A szerelem czifra dolog. Komoly, szürke szemeivel egy pillantást vetett rám, mintha most jutna eszébe, hogy oka lehet a kérdésnek, majd ismét megcsóválta a fejét és rövi­den, némi jóakaratú részvéttel jegyezte meg: —■ Az már baj. A tűz csöndesen pattogott. Mindössze három szál kis galagonyaág piroslott benne. Az öreg beljebb-beljebb tologatta az ágakat. Nem is azért volt a tűz, hogy melegedjék nála, hanem hogy ne legyen egyedül. — Az baj, — ismételte az öreg, mintha magá­ban beszélne. És én mélyen elfogódva néztem a tűzbe. Magam is éreztem, hogy a szerelem valami baj­féle. Eltalálja ezt az öreg egy szóval is. A távolból halkan, mintha a föld zengene, hal­lottuk hogyan harangoznak Szabadkán. Nem vettük le a kalapunkat. Nem nekünk szólt a harang. A mienket korábban elhúzták, mikor a nap lemerült a távoli kukoriczák közé. Vigabban is szól a mi ha­rangunk. Azt mondta egyszer az öreg, hogy „job­ban viszi az imádságot“, mint a szabadkai. — Volt maga szerelmes? — kérdeztem végre az öreget. Már akkor hason feküdt, végig nyújtózva a su­báján és két tenyerébe támasztotta a fejét. — Megesett velem, — felelt a lángra bámulva, — mikor legény voltam. — És hogy érezte, milyen az a szerelem? Mi az ? Micsoda erő az az emberben? Hogy lehet azt leküzdeni ? — Azon, — szólt csöndes malencholiával, — az Isten sem segít. — E szerint, a ki szerelmes, nem segíthet a baján ? — Dehogy nem, — felelt az öreg, — segíthet. Bálterem és színház. Még mielőtt csörgős sipkát nyomnánk a far­sang fejébe, illik vele szóba állani legalább egy perezre, hiszen nem viselte magát sem oly jól, hogy elpirulhatna, ha szemébe megdicsérjük, sem oly rosszul, hogy vele szóba állani nem volna érdemes. Bár elég fényesen haladt eddigi útján, azért még­sem képes elfeledtetni az ár­nyat, mely a fényt kiséri s melynek körvonalai annál élesebbek, melynél nagyobb a fény. Azt mondják: az élet az érzők előtt tragédia, a gon­dolkodók előtt komédia; de aki érez is, meg gondolkozik is, az előtt a széptani elvek szerint nem lehet más, mint színmű, s annak szerep­lői színészek, akik épen úgy vannak maszkírozva, mint ott a színpadon. A mi mánnapi élet apró részletei alig kifürkészhetők, másrészről annyira magánjellegűek, hogy még általánosságban is alig lehet őket bírálat tárgyává tenni, de más­részről erre szükség egyáltalán nincs is, mert ennél sokkal alkalmasabb, mindenki által ismer­tebb jelenségei is vannak társas életünknek, a­melyeknek többé-kevésbbé mindnyájan, ha nem is egy időben, részesei, alkotó elemei vagyunk , ahol ízlésünk, műveltségünk, szóval összes tár­sadalmi fogalmaink a többség magatartásában jutnak kifejezésre. Ezek a helyek véleményem szerint a bálte­rem és a színház, ahol mindkét helyen színészek szerepelnek, a különbség csak az, hogy a szín­padon nem szégyenük megvallani színész voltukat. Állításom igazolására legyen szabad egy pél­dával szolgálnom. Ma bálba megy egy család. Mi minden szükséges ahhoz, hogy a felszerelés teljes legyen, hány ember foglalkozik avval, hogy a család reménye, egy 16 éves kis­baba teljes fényében ragyoghasson ! Ott van a frizőrnő, a varrónő, a szobalány stb., egész lelkesedéssel sürögnek-forognak, nehogy valami kifogásolni való legyen. Ez csak a bálra előkészítő ünnepélyes aktus, amelyet megelőzött a szaloni műveltsé­get előadó professzorok egész légiója, akik meg­tanították a kisasszonyt méltóságosan járni, mo­dorosan nevetni; ha elkerülhetetlen, hidegnek, tartózkodónak lenni, ha kell, sikkesen megha­jolni, szépen tánczolni, zenei ritmusokban be­szélni, zongorázni stb. stb., amely elkerülhetet­len a mi modern társadalmi életünkben egy szerepelni hivatott hölgyre nézve. És melyik hölgy nem érzi magát szerepelni hivatottnak? Talán a konyhán? Ugyan hagyjuk ezt az unal­mas dolgot, ily fogalomhoz csak le nem eresz­kedhetni egy modern hölgy, ez a szakácsnő dolga. Megkezdi diadalútját az első bállal, minden szem rajta csügg, ő a legsikkesebb — már leg­alább azt hiszi,­­ üres bókok kijárik mindenüvé, fogadja őket készpénz gyanánt; minden tekintet az ő látásán kévül s tánczosa karján önfeledten keringőzik s erőt vesz rajta az a mámor, amin a női kebel nem uralkodik annyira, hogy annak képeit még saját képzeletével is ki ne aranyozza. Hogy saját, értékére nem tudja leszállítani, az már természetes, erre nem készítették elő, s tőle még annyi önállóságot senki sem követelhet, hogy magától megtegye. Pedig itt már a nevelés be van fejezve: erre már a leánykori életnek az a mozzanata követ­kezik, amit közönségesen leánykodásnak nevez­nek, de amelynek a valódi neve az áruba bocsá­tás. Ez is kellemes foglalkozás a leányokra

Next