Kecskemét, 1906. január-március (34. évfolyam, 1-12. szám)

1906-01-07 / 1. szám

2 KECSKEMÉT 1906. 2 1. sz NEM HIVATALOS RÉSZ. Egyenlőség. Aki függetlenül tud ítélni egyes események fölött, bizonnyal sokszor döbben meg manapság, olyan sivár úton látva haladni az emberi társadalmat, amidőn még nem haladott soha. Mintha a vallás, a morál, a törvény és be­csületérzés nem is léteznének, olyan őrült hajsza folyik minden téren az érvényesülésért; a felfelé való tolongás­ban tömérdek gyenge eltapostatik, még­pedig olyan kön­­­nyörtelenséggel, amely szinte fellázító. Schoppenhauer mondja egy helyen, hogy némelyik ember kész élni csak azért, hogy embertársa zsírjával csiz­máját megkenhesse és hozzáteszi, hogy ezzel még nem is mondott nagyot az emberi szívtelenségről. Mit szólna a frankfurti remete­filozófus ma, ha látná, hogy az emberek minden téren egymást kihasználni vagy tönkretenni ipar­kodnak, hogy a nemesnek kürtött munka századában épen azt nézik le mindig a legjobban, aki legtöbbet dolgozik, ellenben tekintélyt, befolyást és rangot vindikálnak ma­guknak azok, akik csak mulatnak vagy szórakoznak. De nemcsak vindikálják mindezt, hanem tényleg lírják is, mert a közönség olyan együgyű, hogy szent áhítattal te­kint föl reájuk, mint kiváltságos lényekre. A mostani állami és társadalmi rend keretében is szükséges volna tehát megszüntetni némely kiáltó ellenté­teket, amelyek az embereket egymástól kínai fal gyanánt elválasztják a társadalom, a jog és a tisztesség terén egy­formán. Mindez nem túlzott lamentálás, mert nap-nap után látunk és hallunk eseteket, amelyekből a korrupció szel­leme nyilatkozik, s amelyek a kiváltságos osztályból, a felső tízezrek soraiból indulnak ki. Nemrég történt, hogy egy gazdag, de gyenge elméjű fiatal­embertől egy „úr“ háromszázezer koronát nyert el a kártyán és minthogy a vesztes fél fizetni nem akart, a „magas társadalmi körök“ fel voltak e miatt háborodva. Micsoda szégyen ! — mondták e körökben; sem nem fizet, sem agyon nem lövi magát. Vagyis mégsem olyan bolond, aminőnek híresztelik. Ellenben a nyertes félt mindenki csodálta, mint egy modern hőst és lovagot. Micsodák e hozzá képest a középkor leventéi, egy Roland, aki kősziklákkal dobálódzott ez ellenségre, vagy egy Kinizsi Pál, aki félmázsás kardokkal harcolt? A szel­lemi óriásokról nem is szólunk, mert ezek minden korban alárendelt szerepet játszottak és például Jókai Mórnak sohasem volt akkora tekintélye a magas körökben, mint egy gazdag tökfilkónak, aki ott kártyán minden este tíz­ezreket kockáztatott, vagy aki versenyistállót tart a kö­zönség pénzén. Ugyancsak ezek a kiváltságos körök az egyedüli okai, hogy a párbajmánia nálunk is elterjedt és a becsület fogalma osztályoztatott a társadalmi állás szerint. Valakit kártyán kifosztani, szegény iparosoknak adós maradni gavallér tempó, de kártyaadósságot nem fizetni meg: ez becstelenség. A kiváltságos körök ma is lenéznek, sőt megvetnek mindenkit, aki nem közülök való, ha még úgy kitűnik is tudományban, észben és művészetben. A közönség pedig nem akad fenn ezen, ellenkezőleg, bámulja a nagy urat, aki valamely szellemi kitűnőséghez leereszke­dik egy kézfogás erejéig. És így van ez minden vidéki városban is: a felső tízezernek ott levő tagjai csak egymás számára léteznek, a többi pedig úgy lesz tekintve, mintha nem is volna a világon. Nem használ itt még az előkelő állás sem; aki nem köztük született, az be nem fogadtatik. A polgárság aztán hasonlóan cselekszik, de csak lefelé. Vidéki városban jóformán mindenkinek meg van szabva a maga érintkezési köre, ha olyannal beszél, aki alacsonyabb körbe tartozik, már megszólják érte és sokáig tárgyalják a „botrányos“ esetet. Hogy az exkluzivitásnak felekezeti alapja is van, ez természetes; a gazdag keresztény hamarább talál elné­zést a magas körökben, mint a gazdag zsidó. A társadalmi egyenlőség megteremtésén nálunk soha egyetlen kormány sem fáradozott komolyan. Államférfiaink megelégedtek azzal, hogy ha a törvény kimondja a tör­vény előtti egyenlőséget és nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, hogy társadalmi téren egy valóságos visszafejlődési processzus van folyamatban. Mindenki el­különíti magát azokkal, akiket egyenlő rangúaknak tart, azoktól, akik szerinte alacsonyabb rangúak. Persze, kirívó példával jár elöl a magyar földbirtokos osztály, amely kör­nyezetében nem tűr meg mást, mint a nemességet. Szédítő magasságban képzeli magát a gentry joggyakornok is, mi­kor a kávéházban arra ügyel, nehogy közel találjon ülni egy kereskedőhöz vagy iparoshoz. Mert az ilyen népség csak arra való, hogy legyen kit lenézni. Mindenki legalább egy fokkal többnek akar látszani; a vagyonos polgár majmolja a gentryt, a vagyonos gentry az arisztokratát. A közönségben pedig nincsen önérzet, hogy ilyen törekvéseket egyszerűen kinevesse. Szóval az egyenlőség csak üres szólam, melyet senki se akar komo­lyan venni. T­­A. T2 C A költők szerelméről. Költő és szerelem, e két fogalmat nem is lehetne tán elválva képzelni? A szív az, ami a költőt költővé teszi s szerelem nélkül nincs poézis. Aki a költők életrajzait figyelemmel olvasta, az a mondottakról meggyőződhetik ; sok érdekes apróságot talál­­­ hatni azokban, a hajdankor költőjében épúgy, mint az alig a múltéban. A lesbosi dalnoknő, Sappho, egész életét szerelemnek áldozta s öngyilkos is lett boldogtalan szerelemből. Ovidius nagy mester volt a szerelemben, amit az „Amorum libri“ is mutat; az ő életének folyamában is a szerelem képezi a katasztrófát, amennyiben Augustus császár leánya, Julia miatt száműzték. Horatius is csak a szerelemnek élt, ami kitűnik kedveseinek hosszú sorozatából. Catullus szerelmi költeményeiből szinte kiviláglik, hogy egész életét udvar­lásban tölte el. Hogy e korban más nézetek uralkodtak a szerelmet illetőleg, mint most, azt­­án fölösleges monda­nom , pláne a köztársaság utolsó századában s a császárok alatt, hol az erkölcs s hitvesi erény fogalma kitöröltetik a szótárból s a ledérség és kéjelgés töltik be a helyüket. Eme bűnöket a költőkben sem lehet megróni, mert ők is csak koruk gyermekei valának. A középkori költők nőimádása meg éppen nevetséges; a troubadourok és a minnesengerek a nőt egy rangba he­lyezik az istenséggel s temérdek ostobaságot követnek el vak szerelmükben. Elég lesz ezekből csak egyet említenem, Liechtensteini Ulrikot, a liechtensteini hercegek ősét, a minnesengerek királyát, ki rendesen meg szokta inni ked­vesének mosdóvizét s még verset is irt róla, mely így kez­dődik: „Boldog az, ki kedvesének mosdóvizét megihatja.“ Dante, a költők legnagyobbika, már 9 éves korában szerelmes lett Beatriceba, akit később, 17 év múlva, mint 8 gyermekes anyát látott viszont, de ez nem ábrándítá ki őt s e regényes szerelmét m­egtartó haláláig. S az újabb kor költői is kivétel nélkül mind rabjai a szerelemnek. Göthe még nem volt 14 éves, midőn Gret­­chen iránt szerelemre gyúlt, s e viszonyára még aggkorá­ban is gyönyörrel gondolt vissza s remekművének, Faust­­­­nak egyik alakját róla nevezi el. Burnst Róbert, a skót költő életcéljává tette a szerelmet; mindnyájan ismerjük Maryjét, kihez gyönyörű dalokat irt, de később kicsapon­góvá lett s az okozta halálát. Egy dlubbot is alapított, melyben minden tagnak kötelessége volt egy vagy több szépség nyilvánvaló szeretőjének lenni.

Next