Kecskemét, 1906. január-március (34. évfolyam, 1-12. szám)
1906-01-07 / 1. szám
2 KECSKEMÉT 1906. 2 1. sz NEM HIVATALOS RÉSZ. Egyenlőség. Aki függetlenül tud ítélni egyes események fölött, bizonnyal sokszor döbben meg manapság, olyan sivár úton látva haladni az emberi társadalmat, amidőn még nem haladott soha. Mintha a vallás, a morál, a törvény és becsületérzés nem is léteznének, olyan őrült hajsza folyik minden téren az érvényesülésért; a felfelé való tolongásban tömérdek gyenge eltapostatik, mégpedig olyan könnyörtelenséggel, amely szinte fellázító. Schoppenhauer mondja egy helyen, hogy némelyik ember kész élni csak azért, hogy embertársa zsírjával csizmáját megkenhesse és hozzáteszi, hogy ezzel még nem is mondott nagyot az emberi szívtelenségről. Mit szólna a frankfurti remetefilozófus ma, ha látná, hogy az emberek minden téren egymást kihasználni vagy tönkretenni iparkodnak, hogy a nemesnek kürtött munka századában épen azt nézik le mindig a legjobban, aki legtöbbet dolgozik, ellenben tekintélyt, befolyást és rangot vindikálnak maguknak azok, akik csak mulatnak vagy szórakoznak. De nemcsak vindikálják mindezt, hanem tényleg lírják is, mert a közönség olyan együgyű, hogy szent áhítattal tekint föl reájuk, mint kiváltságos lényekre. A mostani állami és társadalmi rend keretében is szükséges volna tehát megszüntetni némely kiáltó ellentéteket, amelyek az embereket egymástól kínai fal gyanánt elválasztják a társadalom, a jog és a tisztesség terén egyformán. Mindez nem túlzott lamentálás, mert nap-nap után látunk és hallunk eseteket, amelyekből a korrupció szelleme nyilatkozik, s amelyek a kiváltságos osztályból, a felső tízezrek soraiból indulnak ki. Nemrég történt, hogy egy gazdag, de gyenge elméjű fiatalembertől egy „úr“ háromszázezer koronát nyert el a kártyán és minthogy a vesztes fél fizetni nem akart, a „magas társadalmi körök“ fel voltak e miatt háborodva. Micsoda szégyen ! — mondták e körökben; sem nem fizet, sem agyon nem lövi magát. Vagyis mégsem olyan bolond, aminőnek híresztelik. Ellenben a nyertes félt mindenki csodálta, mint egy modern hőst és lovagot. Micsodák e hozzá képest a középkor leventéi, egy Roland, aki kősziklákkal dobálódzott ez ellenségre, vagy egy Kinizsi Pál, aki félmázsás kardokkal harcolt? A szellemi óriásokról nem is szólunk, mert ezek minden korban alárendelt szerepet játszottak és például Jókai Mórnak sohasem volt akkora tekintélye a magas körökben, mint egy gazdag tökfilkónak, aki ott kártyán minden este tízezreket kockáztatott, vagy aki versenyistállót tart a közönség pénzén. Ugyancsak ezek a kiváltságos körök az egyedüli okai, hogy a párbajmánia nálunk is elterjedt és a becsület fogalma osztályoztatott a társadalmi állás szerint. Valakit kártyán kifosztani, szegény iparosoknak adós maradni gavallér tempó, de kártyaadósságot nem fizetni meg: ez becstelenség. A kiváltságos körök ma is lenéznek, sőt megvetnek mindenkit, aki nem közülök való, ha még úgy kitűnik is tudományban, észben és művészetben. A közönség pedig nem akad fenn ezen, ellenkezőleg, bámulja a nagy urat, aki valamely szellemi kitűnőséghez leereszkedik egy kézfogás erejéig. És így van ez minden vidéki városban is: a felső tízezernek ott levő tagjai csak egymás számára léteznek, a többi pedig úgy lesz tekintve, mintha nem is volna a világon. Nem használ itt még az előkelő állás sem; aki nem köztük született, az be nem fogadtatik. A polgárság aztán hasonlóan cselekszik, de csak lefelé. Vidéki városban jóformán mindenkinek meg van szabva a maga érintkezési köre, ha olyannal beszél, aki alacsonyabb körbe tartozik, már megszólják érte és sokáig tárgyalják a „botrányos“ esetet. Hogy az exkluzivitásnak felekezeti alapja is van, ez természetes; a gazdag keresztény hamarább talál elnézést a magas körökben, mint a gazdag zsidó. A társadalmi egyenlőség megteremtésén nálunk soha egyetlen kormány sem fáradozott komolyan. Államférfiaink megelégedtek azzal, hogy ha a törvény kimondja a törvény előtti egyenlőséget és nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, hogy társadalmi téren egy valóságos visszafejlődési processzus van folyamatban. Mindenki elkülöníti magát azokkal, akiket egyenlő rangúaknak tart, azoktól, akik szerinte alacsonyabb rangúak. Persze, kirívó példával jár elöl a magyar földbirtokos osztály, amely környezetében nem tűr meg mást, mint a nemességet. Szédítő magasságban képzeli magát a gentry joggyakornok is, mikor a kávéházban arra ügyel, nehogy közel találjon ülni egy kereskedőhöz vagy iparoshoz. Mert az ilyen népség csak arra való, hogy legyen kit lenézni. Mindenki legalább egy fokkal többnek akar látszani; a vagyonos polgár majmolja a gentryt, a vagyonos gentry az arisztokratát. A közönségben pedig nincsen önérzet, hogy ilyen törekvéseket egyszerűen kinevesse. Szóval az egyenlőség csak üres szólam, melyet senki se akar komolyan venni. TA. T2 C A költők szerelméről. Költő és szerelem, e két fogalmat nem is lehetne tán elválva képzelni? A szív az, ami a költőt költővé teszi s szerelem nélkül nincs poézis. Aki a költők életrajzait figyelemmel olvasta, az a mondottakról meggyőződhetik ; sok érdekes apróságot talál hatni azokban, a hajdankor költőjében épúgy, mint az alig a múltéban. A lesbosi dalnoknő, Sappho, egész életét szerelemnek áldozta s öngyilkos is lett boldogtalan szerelemből. Ovidius nagy mester volt a szerelemben, amit az „Amorum libri“ is mutat; az ő életének folyamában is a szerelem képezi a katasztrófát, amennyiben Augustus császár leánya, Julia miatt száműzték. Horatius is csak a szerelemnek élt, ami kitűnik kedveseinek hosszú sorozatából. Catullus szerelmi költeményeiből szinte kiviláglik, hogy egész életét udvarlásban tölte el. Hogy e korban más nézetek uralkodtak a szerelmet illetőleg, mint most, aztán fölösleges mondanom , pláne a köztársaság utolsó századában s a császárok alatt, hol az erkölcs s hitvesi erény fogalma kitöröltetik a szótárból s a ledérség és kéjelgés töltik be a helyüket. Eme bűnöket a költőkben sem lehet megróni, mert ők is csak koruk gyermekei valának. A középkori költők nőimádása meg éppen nevetséges; a troubadourok és a minnesengerek a nőt egy rangba helyezik az istenséggel s temérdek ostobaságot követnek el vak szerelmükben. Elég lesz ezekből csak egyet említenem, Liechtensteini Ulrikot, a liechtensteini hercegek ősét, a minnesengerek királyát, ki rendesen meg szokta inni kedvesének mosdóvizét s még verset is irt róla, mely így kezdődik: „Boldog az, ki kedvesének mosdóvizét megihatja.“ Dante, a költők legnagyobbika, már 9 éves korában szerelmes lett Beatriceba, akit később, 17 év múlva, mint 8 gyermekes anyát látott viszont, de ez nem ábrándítá ki őt s e regényes szerelmét megtartó haláláig. S az újabb kor költői is kivétel nélkül mind rabjai a szerelemnek. Göthe még nem volt 14 éves, midőn Gretchen iránt szerelemre gyúlt, s e viszonyára még aggkorában is gyönyörrel gondolt vissza s remekművének, Faustnak egyik alakját róla nevezi el. Burnst Róbert, a skót költő életcéljává tette a szerelmet; mindnyájan ismerjük Maryjét, kihez gyönyörű dalokat irt, de később kicsapongóvá lett s az okozta halálát. Egy dlubbot is alapított, melyben minden tagnak kötelessége volt egy vagy több szépség nyilvánvaló szeretőjének lenni.