Kecskemét, 1906. január-március (34. évfolyam, 1-12. szám)
1906-01-07 / 1. szám
1906. — 1. sz. KECSKEMÉT Ennek a papiros-egyenlőségnek, ennek a Tacitus tollával is alig jellemezhető állapotoknak kellene hadat üzennünk. Hisszük, hogy a hadüzenet mihamarább meg is fog történni, amint új áramlatok frissítik föl közéletünk fülledt levegőjét . . . A kenyér problémái. (I.) Az 1905-ik esztendőt a történelem nem fogja aranybetűkkel bejegyezni gazdasági fejlődésünk évkönyveibe. Nem épen alkotmányunk szomorú sérelmei és az ezek nyomán támadt nagy izgalmak miatt, hanem mert széles e világon a gazdasági túltermelés és a fogyasztás csökkenése olyan aránytalan méretekben jelentkezett, amelynek káros következményei mindenütt éreztették és még hosszú időn át fogják éreztetni rettentő hatásukat. Mit szóljunk, mi magyarok, kik egy egész esztendőn át egyetlen törvényt sem tudtunk megalkotni! Az alkotmányos korszak visszaállítása óta ez lesz az első esztendő, amely nem kerül bele a corpus jurisba. Munka és vállakozás nem alkothatott semmit és amikor a szeretet, a magábaszállás ünnepi hangulatában visszatekintünk a szomorú útra, amelyen gazdasági életünk szekere végighaladt, aggodalom fog el a jövő alakulására gondolva. Alkományos korszakunk négy évtizeden át igazi, a jelenleginél sokkal súlyosabb, nagyobb megrázkódtatásokkal járó zavarok veszélyeztették a jövő fejlődését. Az ország azonban mindig kiheverte a válságokat és sem a politikai bonyodalmak, sem a gazdasági összeütközések nem voltak képesek tartósan rossz hatást gyakorolni gazdasági viszonyainkra. Bizonyos, hogy a jelenlegi politikai válság sem fog tartósan nagy veszedelmekkel járni. Azonban megvan ezúttal is az a szerencsétlenségünk, hogy a politikai krízis összeesik külkereskedelmi viszonylataink rendezésének szükségességével és hogy a külállamokkal szemben oly időpontban intézzük el hosszú időre szóló kereskedelmi szerződéseinket, amikor saját akaratunknak ura nem vagyunk és amikor még ezenfelül ki vagyunk szolgáltatva a külállamok diplomáciai kegyességének is, amit azok, mint jól látjuk, alaposan ki is használnak. A politikai bonyodalmak különben is zavaró hatása ezúttal tehát a veszedelem csíráit is előre kelti és a múló természetű hátrányokon kívül a tartós bajok forrását is felidézi. Ez a veszedelem nem volt elkerülhető és nem is lesz mindaddig elkerülhető, míg legelemibb feltétele gazdasági fejlődésünknek: a vámszövetség kérdése kizárólag politikai jellegű kérdés marad. Minden más országban a vám a leghatalmasabb tényező a gazdasági kormányzat kezében. Nálunk, nem a mi hibánkból, politikai fegyver. Amíg tehát a politikai csatákban nem sikerül ezt a kérdést végleges gazdasági kérdéssé tenni és kikapcsolni két állam egymásközti harcának politikai fegyverei közül, addig örökre a fejünk fölött fog lebegni a gazdasági bizonytalanság Damokles-kardja és gazdasági életünket örökösen az a veszély fogja fenyegetni, hogy leglényegesebb érdekeit a politikai taktika céljának fogják feláldozni. És, ami még ennél is nagyobb hátrány, gazdasági közvéleményünk egész figyelme, érdeklődése, tevékenysége erre a pontra koncentrálódik és más lényeges, egész gazdasági körök érdekeit befolyásoló, javító reformok megvitatása és életbeléptetése meg nem történhetik. Vagy ha meg is történik, nem az összes érdekeltség odaadó figyelme és szükséges befolyása alatt, hanem a hivatalok légmentes szobáiban, a lüktető élet tapasztalatainak ismerete nélkül, merő bürokratizmussal történik. Pedig gazdasági fejlődésünk a maga útján döntő fordulóhoz érkezett. A forrás, amely életének eddigi erőit fakasztotta, úgyszólván kiapadt. Az ifjúság enervált erői dolgoznak már benne. Mezőgazdaságunk a külterjes gazdálkodás tarthatatlan szélsőségéig jutott és a kultúrfejlődés mértékének megfelelő belterjes gazdálkodásra kellene áttérnie. Gazdasági társadalmunknak sem értelmi készültsége, sem anyagi erői erre a célra nem elegendők. Gazdasági szakoktatásunk kitűnően oldotta meg feladatát eddig, amíg a birtok és művelésének eddigi, primitív igényeire kellett az ifjúságot kioktatnia. Az oktatás a tényleges állapothoz, a tényleges szükséglethez alkalmazkodott. Ma azonban a szakoktatásnak nem a viszonyokhoz kellene alkalmazkodnia, nem a meglevő igények után kellene kullognia, hanem, mint mindenütt, nálunk is az iskolának kellene a reform útjait megjelölni és az iskolának kellene olyan képesítéssel ellátni a jövő társadalmát, hogy ez a modern belterjes gazdálkodás alkalmazására képesnek érezze magát. Másrészt a birtokos osztály anyagi helyzetének megjavításával a belterjes gazdálkodásra való átmenet eszközeit kellene megadni, mert amint csak egyesek, vagyoni viszonyaiknál fogva erre alkalmas gazdasági egyedek fogják az új kor modern tanításait alkalmazni, addig a modern elvek egyetemesen jelentkező, az egész ország helyzetére kiható folyását hiába várjuk. Tisztában kell lennünk, hogy az önálló vámterület előbb-utóbb élő valóság lesz. És bár hangosan hirdetik, hogy az ipar lesz az, amely a nemzeti vagyonosság új forrásait nyitja majd meg az ország számára, senki se hagyja figyelmen kívül, hogy elsősorban a mezőgazdaság az, amelynek az önálló vámterület várható hátrányait ellensúlyozni és esetleges előnyeit a legintenzívebben kihasználnia kell. A mezőgazdaság kettős feladat előtt áll: kockáztatja nyerstermény kivitelét, tehát gondoskodnia kell arról, hogy vagy másutt helyezze el a termésfelesleget, vagy pedig maga dolgozza fel és maga fogyassza azt el. Vagyis egyrészt változtatnia kell a termelendő anyag nemein, gondoskodnia kell a gazdasággal kapcsolatos ipartelepekről és alkalmazkodnia kell a belföldi fogyasztás igényeihez. Ez valósággal forradalmi átalakulást feltételez és ha minden erőnk szétforgácsolva, a tapasztalás mellőzve marad, mikor az átmenet időszaka elkövetkezik, ez a forradalmi átalakulás épúgy, mint a folyó, amely megárad, maga ássa meg medreit , és az országnak majd utólag kell azon dolgoznia, hogy védőgátakkal szabályozza és mentesítse az egészségtelen áradat iszapos vizeitől a magyron, a szerencsétlen nagy költő már nyolc éves korában szerelmes volt egy hét éves leányba. S mint maga írja, oly „eszeveszetten bele volt bolondulva, hogy nem volt nyugalma, nem tudott aludni.“ Midőn később házasságát meghallotta, beteg lett. Tizenkét éves korában már ismét szerelmes lett egy másik nőbe, unokatestvérébe. A mi Petőfink, mint első költeményéből gyanítani lehet, 11 éves korában érte először a szerelmet. Hogy mily heves és könnyen lobbanó szive volt a mi nagy lantosunknak, mutatja a következő eset. Egy este Prielle Cornéliát látta játszani valami igen kitűnő szerepében s ez annyira megzavarta fejét, hogy felvonás közben felrontott a színpadra s nőül kérte és kívánta, hogy rögtön esküdjék meg vele. Prielle Cornélia nagyot nézett és beleegyezett; rögtön rohant Petőfi a paphoz, de az nem akarta megesketni őket. Másnapra aztán lelohadt a tűz s elmaradt a házasság. Különben a költők többnyire hamar megszeretnek valakit s hamar kiszeretnek valakiből, tehát sokat szeretnek. E tekintetben Göthe áll legelső helyen, mert neki 12 ismert szerelmi viszonya volt. Az ellenkezőre például Dantét hozom fel, kinek csak egy szerelme volt egész életében s az is csak platói viszony volt, mert egy más nőt vett nőül, illemházasságot kötött. S csudálatos valami: amint a költők a házasság igáját nyakukba veszik, rendesen elhallgatnak. Ez nem épen hízelgő a hölgyekre nézve egyfelől, de másfelől bóknak is vehetik, hasonlítván a költőt a madárhoz, mely ha párját megtalálta, elvonul vele a boldogság élére, a puha fészekbe s nem dalol, hallgat, mert nincs hangja a legnagyobb boldogság magdalolására. Kivételt képez itt Petőfink, ki feleségéhez irta legszebb dalait a mózeshetekben. Még tömérdek érdekes apróságot találhat a kedves olvasó a költők szerelmében, melyek felsorolására sok kötet papír kellene. Költővel együtt jár a szerelem . . . Mi lenne a világból, ha még a költő sem táplálná ezt a szent lángot, mely mindinkább kezd kiveszni a szívekből ? Hisz már akadt egy francia író, ki vastag könyvet írt arról, hogy a szerelem a szagláson alapszik, hogy akik egymást szeretik, azok egymást „szívesen szagolják.“ E kor istene az aranyborjú, mely elnyeli Amor szobrait s lesz idő, mikor a szerelmet csak régi költők dalaiból fogják ismerni s a jövő kor gyermeke mosolyogva kérdi: „Mi lehetett az a bolond láz, mely annyira megzavarta az emberiség szivét? . . .“ S lesz majd a jövőben orvos, aki ki fogja sütni, hogy ez járványos betegség volt, melyet szállongó bacillusok terjesztettek tovább ... B. 3