Kecskemét, 1920. január-június (48. évfolyam, 1-25. szám)

1920-05-30 / 23. szám

­­ipponyi Albert beszámolója. A nemzetgyűlés május 27-én tar­tott ülésén jelentette be gróf Teleki Pál külügyminiszter, hogy a kormány a békeszerződést, a kényszerítő okok hiatása alatt aláírja és erről, válasz­­jegyzékében már értesítette, is a hatal­mak tanácsát. A békedelegáció elnöke gróf Apponyi Albert emelkedett ezután szólásra és siri csendben­, az egész ház osztatlan figyelme mellett, lélek­emelő és magasztos hangulatban, is­mert ékesszólásával a következő be­számoló beszédet mondotta : Tisztelt nemzetgyűlés ! Azért kértem fü­gedélyt a felszólalásra, mert a békedele­­gáció elnöke voltam. (Éljenzés az egész százban. Mindenki, tapsol, kivéve Friedrich Istvánt és híveit.) És ebben a minőségemben inkább kötelességemnek, mint jogomnak tar­tom azt, hogy számot adjak eljárásunkról. A­mint t. barátom, a külügyminiszter úr isiondola, a békedelegáció működéséről és eljárása történetéről jelentés fog a tisztelt Ház elé kerülni és akkor lesz a nemzetgyű­lés abban a helyzetben, hogy ítéletet mond­jon a felett, várjon hűségesen jártunk-e el abban a megbízásban, a­melyet az ország bizalma ruházott reánk. Annyit már most is megjegyezhetek, hogy a sikertelenséget én a­z első pillanatban láttam és így az ered­mény engem nem­ lepett meg. Ez a reánk kényszerített békeszerződés összes igazságtalanságaival, lehetetlenségei­vel, Magyarországgal és a népjoggal való soorlatlanságaival senkit mélyebben és na­gyobb keserűséggel nem tölt el, mint azo­kat, a­kiknek heteken át volt az a feladatuk, hogy a békeszerződésen változásokat eszkö­zöltessenek. A közérzületnek nincs az a tényezője, a­melyben nagyobb fájdalmat válthatna ki a békeszerződés, mint a békedelegáció tag­jaiban. A békedelegáció nem tartotta hatás­körébe tartozónak, hogy az aláírás, vagy alá nem írás kérdésében a nemzetet kötelez­ze. Azt csak tudnunk kellett, hogy a helyzet­tel ránk háruló nyomás és a nagyhatalmak változó hangulatának szimptómái következ­tében ezt a békeszerződést alá kell írnunk. É­e ez a határozat nem a békedelegáció ha­táskörébe tartozik, hanem azokéba, a­kik végső soron felelősséggel tartoznak a nem­zetnek Mi nem tartottuk feljogosítottnak f­águnkat arra, hogy az elutasítás, vagy alá­­írás kérdésében végleg határozzunk. De fűzem azt a kötelességemet, hogy a kormány elhatározásához hozzászóljak, mert a kor­­­­ány elhatározásához hozzájárult az én jel­lentésem és kötelességem­ azt kijelenteni, hogy én a kormány ezen eljárását helyeslem és a vele járó erkölcsi felelősségben teljesen osz­­tozom. Indokaim a következők: Az érzület­nek leginkább megfelelt volna, ha a béke aláírását megtagadjuk, azonban a nemzetek fejlődő belátása és a belőle eredő rokoszenv­­um még nem olyan, hogy rideg magatartá­sunkat méltányolta volna, sőt ellenkezőleg, állíthatom, hogy inkább visszafejlődést idé­zett volna elő, a­hol még pár héttel ezelőtt voltunk, a­mikor sem egy fénysugár, sem a rokonszenvnek egyetlen jele nem mutatko­zott. A békeszerződés aláírása roppant koc­kája­, a nemzet legfőbb kincseivel való va­bank- játék volna, de jobbnak látszott a vég­zettel is szembeszállni, mint aláírásunkkal is szentesíteni ezt a szerződést, a­mely az or­szág területét megcsonkítja, a szerződést kísérő pétrévé­ a hatalmaknak azt a szán­dékát fejezi ki, hogy a szerződés igazság­talanságait majd bé­tős megegyezéssel igye­keznek jóvátenni. Ez az egyetlen vigasztaló momentum az egész békeszerződésben. Amikor párisi utam­ra mentem, úgy első ízben, mint másodszor is rideg józansággal jelentettem ki, hogy semmi reményt sem fűzök a békeszerződéshez, de azért kijelen­tettem azt is, hogy kétségbeesésre nincs ok. Nem látok feketén ma sem. A nagyhatalmak a kisérő iratban olyan reményeket nyújta­nak, amint azokra a kormány válaszjegy­­zéke is igen helyesen rámutatott, hogy nem lehet helye kételynek, ha a nagyhatalmaknak ez a jóvátételi szándéka valóban fenn is áll. Kételynek csak ott van helye, hogy az or­szág meg tud-e birkózni azokkal a nehéz­ségekkel, amelyek elé most állították. (Úgy van! Úgy van!) A sötét kétségbeeséssel szemben az egyetlen derűs, vigasztaló mo­mentum, hogy olyan úton járunk, amely nem a l­ülyedés felé, hanem a felemelkedés felé vezet. Megmondom egész­ világosan, hogy egyénileg m­ért nézem bizakodó hangulatban a helyzetet Nem elbizakodottan, nem bizto­san, hanem bizakodóan. A békeszerződés a bosszú mentalitásának megrögzítése. Meg­rögzítése egy olyan mentalitásnak, amely ma már nincs, amely fő szempontjában Magyar­­ország meggyöngítését tűzte ki célul maga elé. Ez a megrögzítés olyan időben történt, amidőn Magyarország egyáltalában nem hal­lathatta szavát. Ez a megrögzítés nem felel már meg a m­ai mentalitásnak és a mentalitás megvál­tozásának alapja nem érzelmi momentum, nem valami hirtelenül egyszerre felébredt rokonszenv, hanem egyszerűen a jobb po­litikai belátás, az az észlelés, hogy Kelet- Európa rendjének leghatásosabb biztosítéka egy belül konszolidált, kifelé akcióképes Magyarország. (Zajos helyeslés minden ol­dalról.) Amitől kezdetben féltek, abban ma­­ már felismerik az európai érdeket. (Úgy van!) Ismétlem, hogy kifelé való érvényesü­lésünknek, Magyarország hatalmi állása meg­szerzésének első, második, harmadik és utolsó feltétele a belső konszolidáció. (Zajos taps.) E nélkül elvesztettünk mindent. Ma úgy áll a dolog, hogy körül va­gyunk véve szomszédoktól, akikre semmit mondani nem akarok, de akiknek belső meg­szilárdulása, nyugvópontra jutása mostani összeállításukban teljesen lehetetlen. Föld­rajzi egység nélkül, természetes gazdasági összefüggés nélkül, kultúrfölény nélkül, ho­mogén erők nélkül modern államot fentar­­tani nem lehet. Ha ezzel szemben Magyar­­ország itt áll, mint a belső rendnek, mint a nemzeti szolidaritásnak, mint a valamennyi­ünket egyesítő közös hazaszeretetnek az or­szága, akkor megnyertük a partit, különben elvesztettük. A nekünk kedvező mentalitás nem han­gulat, hanem politikai meggyőződés ered­ménye s hiszem, hogy ez a mentalitás egyre mélyebben fog hatolni a nagyhatalmak lel­kébe. A békeszerződés súlyát — merem mondani — a nemzetgyűlés tagjai közül senki sem érezte annyira, mint a békedelegáció tagj­a, akik valóságos internáltságban éltek Páris környékén. Egyetlen egy cáfolatot sem helyezhettünk el a sajtóban, amikor rólunk a legképtelenebb rágalmakat terjesztették. Ren­­­­delkeztünk a legjobb fegyverek egész arze­náljával és sem a kormánnyal, sem a közö­s véleménnyel nem tudtunk érintkezésbe lépni. Az aláírásnak meglesz az az előnye is, hogy­­ összeköttetésbe léphetünk az idegen kormá­­­­nyokkal, az idegen közönséggel és zavarta­lanul folytathatjuk propaganda munkánkat, s a­kikre egy pillanatig sem szűnök meg­­ gondolni, hozzájárulhatunk elszakadt testvé­­­­reinkk helyzetének megkönnyítéséhez. Íme, tisztelt nemzetgyűlés, beszámol­tam azokkal az indokokkal, a­melyek engem arra bírtak, hogy a békeszerződés aláírását tanácsoljam a kormánynak. A helyzet iszo­nyú presziója folytán nem­ maradt más hát­ra, s nekem ezt a tanácsot kellett adnom. Azokban az órákban, a­melyeket neuilli­­ elzártságunk szabadon hagyott, foglalkoztam­­ Széchenyi István egy általam nem ismert­­ életrajzával és mondhatom szomorú benyo­­­­mást tett Magyarország ébredő, fejlődő kor­­­­szaka e nagy alakjának élete ama rettenetes benyomások között. Mindig csak arra gon­doltam, várjon Széchenyi mondaná-e most is, túl sokat idézett halhatatlan mondását, hogy „Magyarország nem volt, hanem lesz“. Nos, meg vagyok győződve róla, megismé­telné ezt a mondását ma is, de hozzátenné: Rajtatok áll! (Hosszantartó viharos taps a Ház minden oldalon.) * Tehát értsük meg jól, értse meg az egész ország, értsék meg a külön­féle egyesületek, csoportok, különít­mények és magánvállalkozók, hogy Magyarország hatalmi állása megszer­zésének első, második, harmadik és utolsó feltétele a belső konszolidáció. Ha Magyarország, itt áll, mint a belső rendnek, mint a nemzeti szolidaritás­nak, mint a valamennyiünket egyesítő közös hazaszeretetnek az országa, ak­kor megnyertük a partit, kü­lönben elvesztettük ! Tehát konszolidálódnia kell az egész országnak. Dolgozni, dolgozni és folytonosan, engedetlenül dolgoznia kell mindenkinek azon a területen, a­hová a sorsa rendelte. Ez az első és legfontosabb feladat a konszolidáció nogy munkájában. Azután legyen rend, békesség,jog és törvény tisztelet. Álljon helyre a személy- és vagyon­biztonság, hogy lássa és tudja meg a ránk figyelő mű­veit világ is, alantas színvonalon álló és a testünkön élősködő ellenségeink is, hogy ez a nemzet tisztességgel, be­csülettel élni kiván, élni óhajt, élni akar és ha megfogadjuk Apponyi in­telmét és bölcs útmutatását: élni is fogunk időtlen időkig és kiérdemeljük a művelt világ kultúr népeinek szere­­tetét, tiszteletét és nagyrabecsülését! Tehát előre a nemzetet újjáte­­remtő nagy munkára és világítsa be utunkat a haza, az Isten és az ember­­szeretet világossága, amely eggyé ol­vadva sugárzik magyar és testvér szi- I vünkből. E§? péidimis én­­ korom«. frotskoimier, 118.2€­. 48-ik évfolyam. 23-ik szám VMáimnap, nMpje 36. KECSKEMET Politikai és vegyestartalmú hetilap. — Megjelenik minden vasárnap._________ Felelős szerkesztő és lapkiadótulajdonos. Szerkesztőség és kiadóhivatal: V. Kurucz-körút 3. Ide címzendő minden küldemény, hirdetések felvétele mérsékelt árak szerint. Eötvös Nagy Imre: A lap előfizetése­éra: Egy évre 60 K. Félévre 30 K. Negyedévre 15 K. Egy szám ára: 1 katona.

Next