Katolikusok Lapja, 1940 (17. évfolyam, 1-20. szám)
1940-06-02 / 11. szám
KATOLIKUSOK LAPJA XVII.-IK ÉVFOLYAM Kecskemét 1940. junius 2 II. szám A hála és köszönet telíti most a lelkünket, amikor visszatekintünk egy elmúlt évnek a munkájára. Hogy a Katolikusok Lapja pontosan bekopogtathatott minden katolikus család otthonába, hogy töretlenül folytathattuka munkát, azért sokaknak tartozunk köszönettel. A jó Isten bőséges áldását kérjük elsősorban M. Balogh Mária, Soror Bencze M. Anna angolkisasszonyokra és dr. Szauder Gyulára, akik mindenkor szeretettel és készséggel vették ki részüket a szerkesztés munkájából. Hálásan mondunk köszönetet a tanyai lelkész uraknak, a hitoktatóknak és a tantestület tagjainak, akik átérezték és értékelték a Katolikusok Lapja nemes célkitűzését, nevelő, nemesítő hatását és ennek megfelelően áldozatos lélekkel vállalták magukra lapunk széles rétegekben való terjesztését. Amikor ismételten megköszönjük a sok-sok segítséget, annak a reményünknek adunk kifejezést, hogy szeptemberben újra lelkes munkásokként köszönthetjük majd azokat, akik az elmúlt évben annyi Isten iránti szeretettel segítettek nekünk. Liliomos körmenet. A Ferencrend az előző évekhez hasonlóan, most is fényes külsőségek között ünnepli meg kimagaslóan nagy szentjének, Páduai Szent Antalnak a névünnepét. Az ünnepet megelőző három napon este 6 órakor szentbeszédek lesznek. Június 13-án, a Szent névünnepén ünnepi szt. misét tartanak, melynek keretében dr. Szauder Gyula rk. s. lelkész mondja az ünnepi beszédet. Utána lesz a gyermekek megáldása. Ugyanazon nap délután 6 órakor tartják a kedves liliomos körmenetet. Pro juven catholica! Kedves jó Híveim! Szokatlan ez a latin cím lelkipásztori írásom homlokán, de semmi sem tudja jobban kifejezni a szeretetemet, aggódásomat, tiszteletemet és imádságomat a magyar katolikus ifjúságért, mint éppen a jövőbe látó székesfehérvári próféta, Ottokár püspök fenti programmja. Amikor 1918. május 26-án magyarságunkért vívódó lelke nem nézhette a magyar ifjúság pusztulását a vérmezőkön, felsikoltott, hogy a »világégést ne nemzetpusztulás, a hősiességet ne szolgaság váltsa fel.« Kiáltására nagy volt a visszhang, de senki sem sejtette, hogy a háborús események pusztító következményei a legnagyobb megpróbáltatás elé állítják ifjúságunkat. Úgy érzem, hogy a nasty püspöknek szavát tovább kell hangoztatni, hogy veszedelemben forgó reményeinket összefogással megmentsük, mert pro juventute catholica életfeladatunk lett. Azt hiszem, nem kell külön megindokolni jelen írásomat előttetek se, kedves jó Híveim. Most zárulnak be az iskolák kapui, sok öreg diák okmánnyal a kezében tétován néz körül, ugyan mit kezdjen, mihez fogjon, vagy pedig dologtalanul tovább szüleinek kenyerét fogyassza?! Nagyon is időszerű egy kissé megállni ifjúságunk nagy kérdésénél és rágondolni, hogy milyen helyzettel kell nekik megküzdeni, mivel tartozunk mi nekik és ők viszont mivel tartoznak nekünk! Kedves jó Híveim! Évvégi vizsgán vagyok egyik, Városkörüli iskolában. Nézem a gyermekeket. Egy-kettő jól öltözött gyermek, a többi oly hiányos öltözetben, hogy nyomorúságuk kiált le róluk. Szinte leolvastam az arcokról, hogy ezek a gyerekek nem hiányos táplálkozás, hanem az éhezés miatt ilyen szánalmas külsejűek. Hányszor jönnek az iskolába és alig kezdődik meg az óra, elszédülnek. A tanító kérdésére az a felelet: tanító úr kérem, ma még nem ettén! És ez a szolmorii kép nem szűkül össze egy kis apró putris területre, hanem — sajnos — mind jobban szélesedik. Ki tudja megszámolni azokat a szerencsétlen gyermekeket, idillinek nincs fekhelyük, ki tudja megszámolni azokat a szomorú, mosolytalan szerencsétleneket, akik saját hibáinkon kívül, sokszor a szülők bűnei miatt válton, bénán, süketen jönnek az életbe s számukra csak szenvedés és nymorgás az élet. Megtörtént, hogy korpalével tartottak égi kihelyezett 10 éves kisleányt, akinek szemléletére az erősszívű rendőrségi vezetők is megborzadtak. És a testileg ennyire megnyomorgatott gyermek és ifjú hogyan tud majd védekezni az élet nagy kísértései és veszedelmei ellen?! A helyzet nem javul, hanem csak rosszabbodik. A múlt század második felének legnagyobb ifjúságbarátja, P. Doss jezsuita könnyekre fakadt, amikor az ifjúságról prédikált: »Bocsássanak meg, én nagyon közelről láttam az ifjú lelkek nyomorúságát!« S ha ma látná, amikor a szórakozás és művészet, irodalom és áltudomány összefognak megrontásukra, nem apadhatna ki az ifjúság barátjának könnye! De ezeknek a szomorú, mint