Magyar Alföld, 1914. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1914-01-04 / 1. szám
,2 oldal egyharmadát ki tudja fizetni. Különösen 9—10 évvel ezelőtt szinte kínálták a pénzt és mindenki földet vett, mert hisz az igen csábító volt, különösen a mi vidékünkön, ahol egy jó termés mintha elkábította volna az embereket. Mindenki boldog volt, ha pár hold homokot vehetett, mert azt hitte, hogy ezzel megtalálta az ígéret földjét. De gyerünk tovább. Egy kisiparos vesz 2 hold földet horibilis árért. Mert hiszen mindenki földet akar venni és egy hold puszta homokbuckákért 1200— 1400 koronát is adnak így telepit a város 30 évi törlesztés mellett és a vevő csak a 6 százalékos kamatot számítja, de a tőketörlesztést nem. Voltak olyanok, akik valamit mégis csak törlesztettek, talán felét le is fizetgették. Tehát vegyünk példának egy jobb körülmények között levő adóst. Szakállas János úr csizmadiaiparos és vett a várostól Ballószögben 2 hold földet 24000 koronáért. Hozzá fogott és elkezdte művelni, telepíteni. Rigolirozás (fordítás), venyigeültetés, 4 éves várakozás, mire a venyige teremni kezd , éppen kerek 4000 koronájába került Szakállas uramnak. Tessék csak figyelemmel kisérni, hogy mi történik ilyen esetben. Először az iparos kis tőkéjét elvonja az iparától és nem tudja fölhasználni még az idejét sem, hogy raktárra dolgozhasson; nincs pénz és így a munkás is meg fog ismerkedni az úgynevezett ugorkaszezonnal. De drágábban is veszi Szakállas uram az anyagot, hitelre is szorul és a homokba sok pénzt kell eltemetni. Simi, a bőrös is igen jól tudja ezt és úgy szabja az árat. Ezek után azt hiszik az olvasók, hogy talán nem érdemes szőlőt ültetni? Pedig dehogy nem. Egész más itt a hiba. Az a baj, hogy az egy hold homok nem ér többet 400 koronánál és egy hold szőlő nem ér többet csak 1000 koronát. Ez esetben nem következne be az eladósodás s akkor minden embernek módjában lenne a reális és olcsó kölcsön, mert a nagyobb földhitelintézetek az ilyen értékforgalom mellett szívesen foglalkoznak kölcsönökkel, öt és fél, vagy hat százalékos kamat mellett a tőke is letelik s akkor nem kénytelen a kisember 12 százalékos kamatot fizetni. És ha előfordul is a maihoz hasonló nehéz idő, a pénzpiacon nem lenne annyi árverés. Igaz, hogy a kis pénzintézetek 200 koronás részvényei sem fognának elkelni 600—1800 koronáért. Ez az a kulcs, amely kinyithatja mindenki előtt a problémát. Ha olcsóbb lesz a birtok, kevesebben fognak kivándorolni Amerikába. Hogy a nép olcsó földhöz jusson, parcellázni kell az államnak és a földet örökbérlet mellett átengedni a földmunkásoknak. A túlhajtott árak emelkedését meg kell akadályozni és meg kell akadályozni azt is, hogy valaki összeharácsolhassa a parcellázandó földeket, hogy szaporodjanak a Parcella Jánosok száma. Így aztán a földön futó mezei munkásból még jó adófizető alany is válna, míg Szakállas uramék majd ki tudják dolgozni a holtszezont is. Mert nem kell minden pénzt a homokba ölni, ha nagyon szeretnek is gazdálkodni. Ha így lesz, a pénzintézetek akkor nagyobb erővel vetik rá magukat az ipari és kereskedelmi vállalatok alapítására. S mivel sok lesz az ilyen vállalat, a munkás is többször jut munkához s a bérén is jobban javíthat. A nagy tőke pedig majd talál piacot, azt nem kell félteni, mint ahogy megtalálta most a keleti vasutat. Nem mondjuk, hogy majd akkor boldog lesz a magyar, de legalább itthon marad, nem megy Amerikába. A parcellákra osztott bérleteken belterjesebben folyhat a gazdálkodás, mert a nagycsaládit, de kis gazdát találékonnyá teszi a szükség. A konyhakertészet is föllendülne, ha kevesebb ágyút és több csatornát csinálnának. A vasúti tarifát pedig nem emelni, hanem leszállítani kell és az alkalmazottakat pedig nem a sztrájk eltiltásával, hanem jó fizetésekkel tegyék használhatókká. A sok Wien-be járó szalonkocsi A krumpli. Ebből van a szegény ember. A szegény ember csak krumplival él még a jó világban is, de a mostani drága világban még erre se igen jut neki. Csak krumpliból vagyunk mi, proletárok, mert másra nem telik. És ha krumpli nem volna, talán azóta már átestünk volna néhány forradalmon is. De a krumpli olyan, mint a bundapálinka, vagy mint a vallás, mert megbékít a sorsunkkal. Nem lesz tehát fölösleges tudni, hogy a burgonya (magyarul: krumpli!), amelyhez sorsunk köt, hogyan került Európába. Abból az alkalomból vetjük föl ezt a kérdést, hogy most van 100 esztendeje annak, miszerint a burgonya föltalálója, Parmentier meghalt. Parmentier francia volt, aki 1737-ben született Mondidiesben és 17 éves korában belépett egy gyógyszertárba, hogy keresetével támogathassa özvegy édesanyját. Egy év múlva Párisba ment és a hét éves katonai háborúban szolgálatot teljesített. Több ízben kitüntette magát, többször az ellenség kezébe került és fogsága idején a vegytannal foglalkozott. A béke megkötése után Parnentier visszatért Párisba, hogy tanulmányait folytassa és ekkor következett be Franciaországban a nagy élelmiszerdrágaság, az általános éhezés. A francia kormány, mikor azt látta, hogy az élelmiszerdrágaság nem akar megszűnni, 1771-ben pályázatot hirdetett azzal a kikötéssel, hogy miképpen lehetne a népnek jó és olcsó táplálékot nyújtani. Az első díjat Parmentier nyerte el, aki sok évi kísérletezés után rájött arra, hogy egyes növények gyökereinek elültetésével a földalatti gümőkben nagy táperő gyűlik egybe. Ekkor mutatta be a burgonyát, amely még akkor vadon tenyészett és sokan inkább méregnek, mint tápláléknak tekintették. Parmentier azután több orvossal is bizonyította, hogy a burgonya nem káros a szervezetre, mire az egész országban, majd az egész világon föllendült a burgonyatermelés. De ez nem ment könnyen, mert a meggazdagodott élelmiszerkereskedők erősen küzdöttek Parmentier fölfogása ellen. Azonban 1778-ban már akkora volt a föltaláló sikere, hogy XVI. Lajos is bevezette az új ételt az udvartartásába. Ezen kívül volt még több sikere is Parmentiernek. Ő fedözte föl a gesztenyefák nemesítését, ő létesítette az első kukoricaültetvényeket és a növények beoltásának elméletét ő vitte át a gyakorlati életbe. Most már azután nem tudjuk, hogy jót vagy rosszat tett-e velünk az elmés francia, mert a krumplin élősködő szegény emberek mintha jámborabbak lennének a jól táplált kulturmunkásságnál. A magyar földműves, a magyar gyári és ipari munkás, amelynek legnagyobb része silányul táplálkozik és a legolcsóbb élelme a burgonyából kerül elő, szokatlan együgyüséggel tűri elnyomatását. Még a Balkán népeiben is több az emberi önérzet, mint a szegény országunkban, ahonnét az emberek, ha már megunták a krumplievést, kivándorolnak Amerikába. Amerika és krumpli, Magyarország szociálpolitikája. No de ne feledjük el, hogy az volt Franciaországé is 1771-ben. TÁRCA A pótadó és a nőszőpénz. Nagy viharok dúlnak most a pótadó körül és különösen Dékány Károly úr szidja nem a pótadót, hanem az újságírókat, mert azok mindent analizálnak és mindent meglátnak. De azért jut ideje arra is, hogy indítványokat vigyen a közgyűlés elé, hogy mikép kellene a pótadót elemészteni. Csak az a baj, hogy a tanító urat, aki a „buták“ oktatója, senki sem veszi komolyan. Ha már az általános beszéd tárgya a pótadó, talán nem lesz közömbös az olvasóra, ha bemutatjuk a török uralom alatti adózást.* A föntmaradt iratok szerint 1597. körül az elöljárók mellett a kádi (a török bíró) is parancsolt és ítélt, szedte a bírságot és díjakat. Karácsony Tamást 4 forintra büntették meg azért, hogy az elvált feleségét a kádi előtt leszidta. Bencze Mártont pedig azért büntették meg 7 forintra, mert a jegyzőnek, Deák Istvánnak azt mondta, hogy hamisan írt, hogy igazat nem mondott. A jegyzők tehát már akkor is nemcsak a falu eszei, hanem a falu kis zsarnokai is voltak. Az adózás sokszor ajándékozásban merült ki. Mikor a temesvári Szulejmant nevezték ki budai pasává, a kecskeméti bíró ajándékkal sietett az üdvözlésére. Szent Katalin asszony utáni nap utazott föl Budára a főbíró uram, aki 3 vég darazsfát, 1 kárpitot, 6 aranyos kést, 10 csontos kést, 1 mázsa faggyút, 8 zsák árpát, 1 zsák kását, 1 zsák hagymát, fél zsák almát, 3 zsák kenyeret, 8 zsák lisztet, 21 darab sajtot, 16 fazék vajat, 22 forint költséget, 11 szekér szénát és 30 „gyalogembert“ vitt magával. Ha török tolmács érkezett a városba, azt is illendően fogadták. Például Hektár pasa tolmácsának adott a város 1 gyolcsinget, 1 gyertyát, 1 korsó égetett és 1 korsó nyersbőrt (összesen 11 pintet), 1 zsák kenyeret és ahoz sültet. Az adózásnak veszedelmesebb módja volt a harácsadó. A török, tatár és hajdú csapatok zaklatják a várost. Szent Gergely nap előtt Kürti Miklós, Nagy Lukács, Olasz Ferenc és Kőrös István esküdtek Budára viszik a harácsadót, amely 29930 pénzből (forintból), 3 aranyfejű késből, 8 csontosnyelű késből, 16 sajtból, 25 tyúkból, 7 zsák árpából, 10 méter mázsa faggyúból és 2 pint vajból állott. Azonban a deputációt a tatárok elfogták és a városnak 165 arannyal és 3 hüvelykéssel kellett kiváltani. És hogy a város valamiképp védje magát a portyázó tatárokkal szemben, két tatár őrt fogadott föl, akiknek két hónapi szegedsége után kerek 311 arany járt. A rendes adózásról is van adat a sárgult levelek között. 1707-ben III. Mohamed szultán rendeletet ad ki, amelyben leszállítja a kecskemétiek adóját és eszerint 125 ezer oszporát tartoznak fizetni évenként adóba. Ha megerősödnek, majd akkor többet fizethetnek. Tehát nemcsak Dékány tanító úrnak van szíve, hanem úgy látszik, hogy néha a töröknek is volt. De alig tudja az ember számon tartani azokat a sarcolásokat, amiken átesett a város a török uralomban. Hol Szolnokba, hol Budára kellett az ajándékokat szállítani. Sajt, bor, szőlő, liszt, cipó, kenyér, kés, széna, pénz és több ilyesféle kellett nemcsak a töröknek, hanem a tatároknak és a hajdúknak is. Például egy ízben a szendrői hajdúk tették tiszteletüket Kecskeméten, éppen Szent Lőrinc előtt való hétfőn. De bizony a vendéglátással alaposan visszaéltek, mert megittak 100 pint bort és a város korcsmáját is kifosztották. Azonban történt olyan eset is, hogy egy kicsit disztingváltabbak voltak a vendégek. Újvári Miklós, szécsényi lovashadnagy és Rácz István szécsényi MAGYAR ALFÖLD helyett pedig hűtőkocsikat kellene meneszteni, nem a miniszter urak részére, hanem a romlandó termények szállítására. De hogy ez mikor lesz, azt csak a Pista, a nagy Pista tudja. 1. szám. Fáklyás zene. Csinnadratta, bum, bum. Arra a nagy örömre, hogy a király kitüntette Szabó Sándor kiskunfélegyházai munkapárti elnököt, a hívei fáklyásmenetet rendeztek a tiszteletére. Karácsony másnapján volt a gyülekezés a Tulipán-csárda udvarán és az összeverődött mungók tragyogós banda hangjai mellett vonultak föl az elnök úr háza elé, amelyben Petőfi Sándor töltötte el a gyermekéveit.