Magyar Alföld, 1914. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1914-01-04 / 1. szám

,2 oldal­ egyharmadát ki tudja fizetni. Kü­lönösen 9—10 évvel ezelőtt szinte kínálták a pénzt és mindenki földet vett, mert hisz az igen csábító volt, különösen a mi vidékünkön, ahol egy jó termés mintha elkábította volna az em­bereket. Mindenki boldog volt, ha pár hold homokot vehetett, mert azt hitte, hogy ezzel meg­találta az ígéret földjét. De gyerünk tovább. Egy kis­iparos vesz 2 hold földet hori­­bilis árért. Mert hiszen mindenki földet akar venni és egy hold puszta homokbuckákért 1200— 1400 koronát is adnak így te­lepit a város 30 évi törlesz­tés mellett és a vevő csak a 6 százalékos kamatot számítja, de a tőketörlesztést nem. Voltak olyanok, akik valamit mégis csak törlesztettek, talán felét le is fizetgették. Tehát vegyünk pél­dának egy jobb körülmények között levő adóst. Szakállas János úr csizmadia­iparos és vett a várostól Balló­­szögben 2 hold földet 24000 ko­ronáért. Hozzá fogott és elkezdte művelni, telepíteni. Rigolirozás (fordítás), venyigeültetés, 4 éves várakozás, mire a venyige te­remni kezd , éppen kerek 4000 koronájába került Szakállas uram­nak. Tessék csak figyelemmel ki­sérni, hogy mi történik ilyen esetben. Először az iparos kis tőkéjét elvonja az iparától és nem tudja fölhasználni még az idejét sem, hogy raktárra dolgozhas­son; nincs pénz és így a mun­kás is meg fog ismerkedni az úgynevezett ugorkaszezonnal. De drágábban is veszi Szakállas uram az anyagot, hitelre is szo­rul és a homokba sok pénzt kell eltemetni. Simi, a bőrös is igen jól tudja ezt és úgy szabja az árat. Ezek után azt hiszik az olva­sók, hogy talán nem érdemes szőlőt ültetni? Pedig dehogy nem. Egész más itt a hiba. Az a baj, hogy az egy hold homok nem ér többet 400 koronánál és egy hold szőlő nem ér többet csak 1000 koronát. Ez esetben nem következne be az eladóso­dás s akkor minden embernek módjában lenne a reális és olcsó kölcsön, mert a nagyobb föld­hitelintézetek az ilyen értékfor­galom mellett szívesen foglal­koznak kölcsönökkel, öt és fél, vagy hat százalékos kamat mel­lett a tőke is letelik s akkor nem kénytelen a kis­ember 12 száza­lékos kamatot fizetni. És ha elő­fordul is a maihoz hasonló ne­héz idő, a pénzpiacon nem lenne annyi árverés. Igaz, hogy a kis pénzintézetek 200 koronás rész­vényei sem fognának elkelni 600—1800 koronáért. Ez az a kulcs, amely kinyit­hatja mindenki előtt a problémát. Ha olcsóbb lesz a birtok, keve­sebben fognak kivándorolni Ame­rikába. Hogy a nép olcsó földhöz jusson, parcellázni kell az állam­nak és a földet örökbérlet mel­lett átengedni a földmunkások­nak. A túlhajtott árak emelkedé­sét meg kell akadályozni és meg kell akadályozni azt is, hogy va­laki összeharácsolhassa a par­cellázandó földeket, hogy sza­porodjanak a Parcella Jánosok száma. Így aztán a földön futó mezei munkásból még jó adófizető alany is válna, míg Szakállas uramék majd ki tudják dolgozni a holtszezont is. Mert nem kell minden pénzt a homokba ölni, ha nagyon szeretnek is gazdál­kodni. Ha így lesz, a pénzintézetek akkor nagyobb erővel vetik rá magukat az ipari és kereskedelmi vállalatok alapítására. S mivel sok lesz az ilyen vállalat, a mun­kás is többször jut munkához s a bérén is jobban javíthat. A nagy tőke pedig majd talál pia­cot, azt nem kell félteni, mint ahogy megtalálta most a keleti vasutat. Nem mondjuk, hogy majd akkor boldog lesz a magyar, de legalább itthon marad, nem megy Amerikába. A parcellákra osztott bérleteken belterjesebben folyhat a gazdálkodás, mert a nagy­­családit, de kis gazdát találé­konnyá teszi a szükség. A konyhakertészet is föllen­dülne, ha kevesebb ágyút és több csatornát csinálnának. A vasúti tarifát pedig nem emelni, hanem leszállítani kell és az alkalmazottakat pedig nem a sztrájk eltiltásával, hanem jó fi­zetésekkel tegyék használhatókká. A sok Wien-be járó szalonkocsi A krumpli. Ebből van a szegény ember. A szegény ember csak krumpli­val él még a jó világban is, de a mostani drága világban még erre se igen jut neki. Csak krumpli­ból vagyunk mi, proletárok, mert másra nem telik. És ha krumpli nem volna, talán azóta már át­estünk volna néhány forradal­mon is. De a krumpli olyan, mint a bundapálinka, vagy mint a vallás, mert megbékít a sor­sunkkal. Nem lesz tehát fölösleges tudni, hogy a burgonya (magya­rul: krumpli!), amelyhez sor­sunk köt, hogyan került Euró­pába. Abból az alkalomból vet­jük föl ezt a kérdést, hogy most van 100 esztendeje annak, mi­szerint a burgonya föltalálója, Parmentier meghalt. Parmentier francia volt, aki 1737-ben született Mondidiesben és 17 éves korában belépett egy gyógyszertárba, hogy kereseté­vel támogathassa özvegy édes­anyját. Egy év múlva Párisba ment és a hét éves katonai há­borúban szolgálatot teljesített. Több ízben kitüntette magát, többször az ellenség kezébe került és fogsága idején a vegy­tannal foglalkozott. A béke megkötése után Par­­nentier visszatért Párisba, hogy tanulmányait folytassa és ekkor következett be Franciaországban a nagy élelmiszerdrágaság, az általános éhezés. A francia kor­mány, mikor azt látta, hogy az élelmiszerdrágaság nem akar megszűnni, 1771-ben pályázatot hirdetett azzal a kikötéssel, hogy miképpen lehetne a népnek jó és olcsó táplálékot nyújtani. Az első díjat Parmentier nyerte el, aki sok évi kísérletezés után rá­jött arra, hogy egyes növények gyökereinek elültetésével a föld­alatti gümőkben nagy táperő gyűlik egybe. Ekkor mutatta be a burgonyát, amely még akkor vadon tenyé­szett és sokan inkább méregnek, mint tápláléknak tekintették. Par­mentier azután több orvossal is bizonyította, hogy a burgonya nem káros a szervezetre, mire az egész országban, majd az egész világon föllendült a bur­gonyatermelés. De ez nem ment könnyen, mert a meggazdagodott élelmi­szerkereskedők erősen küzdöt­tek Parmentier fölfogása ellen. Azonban 1778-ban már akkora volt a föltaláló sikere, hogy XVI. Lajos is bevezette az új ételt az udvartartásába. Ezen kívül volt még több si­kere is Parmentiernek. Ő fedözte föl a gesztenyefák nemesítését, ő létesítette az első kukorica­­ültetvényeket és a növények be­oltásának elméletét ő vitte át a gyakorlati életbe. Most már azután nem tudjuk, hogy jót vagy rosszat tett-e ve­lünk az elmés francia, mert a krumplin élősködő szegény em­berek mintha jámborabbak len­nének a jól táplált kulturmunkás­­ságnál. A magyar földműves, a magyar gyári és ipari munkás, amelynek legnagyobb része silá­nyul táplálkozik és a legolcsóbb élelme a burgonyából kerül elő, szokatlan együ­gyüséggel tűri el­nyomatását. Még a Balkán né­peiben is több az emberi önér­zet, mint a szegény országunk­ban, ahonnét az emberek, ha már megunták a krumplievést, kivándorolnak Amerikába. Amerika és krumpli, Magyar­­ország szociálpolitikája. No de ne feledjük el, hogy az volt Franciaországé is 1771-ben. TÁRCA A pótadó és a nőszőpénz. Nagy viharok dúlnak most a pótadó körül és különösen Dé­­kány Károly úr szidja nem a pótadót, hanem az újságírókat, mert azok mindent analizálnak és mindent meglátnak. De azért jut ideje arra is, hogy indítvá­nyokat vigyen a közgyűlés elé, hogy mikép kellene a pótadót elemészteni. Csak az a baj, hogy a tanító urat, aki a „buták“ ok­tatója, senki sem veszi komo­lyan. Ha már az általános beszéd tárgya a pótadó, talán nem lesz közömbös az olvasóra, ha be­mutatjuk a török uralom alatti adózást.* A föntmaradt iratok szerint 1597. körül az elöljárók mellett a kádi (a török bíró) is paran­csolt és ítélt, szedte a bírságot és díjakat. Karácsony Tamást 4 forintra büntették meg azért, hogy az elvált feleségét a kádi előtt le­szidta. Bencze Mártont pedig azért büntették meg 7 forintra, mert a jegyzőnek, Deák István­nak azt mondta, hogy hamisan írt, hogy igazat nem mondott. A jegyzők tehát már akkor is nemcsak a falu eszei, hanem a falu kis zsarnokai is voltak. Az adózás sokszor ajándéko­zásban merült ki. Mikor a te­mesvári Szulejmant nevezték ki budai pasává, a kecskeméti bíró ajándékkal sietett az üdvözlésére. Szent Katalin asszony utáni nap utazott föl Budára a főbíró uram, aki 3 vég darazsfát, 1 kárpitot, 6 aranyos kést, 10 csontos kést, 1 mázsa faggyút, 8 zsák árpát, 1 zsák kását, 1 zsák hagymát, fél zsák almát, 3 zsák kenyeret, 8 zsák lisztet, 21 darab sajtot, 16 fazék vajat, 22 forint költsé­get, 11 szekér szénát és 30 „gya­­logembert“ vitt magával. Ha török tolmács érkezett a városba, azt is illendően fogad­ták. Például Hektár pasa tolmá­csának adott a város 1 gyolcs­inget, 1 gyertyát, 1 korsó égetett és 1 korsó nyersbőrt (összesen 11 pintet), 1 zsák kenyeret és ahoz sültet. Az adózásnak veszedelmesebb módja volt a harácsadó. A tö­rök, tatár és hajdú csapatok zak­latják a várost. Szent Gergely nap előtt Kürti Miklós, Nagy Lukács, Olasz Ferenc és Kőrös István esküdtek Budára viszik a harácsadót, amely 29930 pénz­ből (forintból), 3 aranyfejű­ kés­ből, 8 csontosnyelű késből, 16 sajtból, 25 tyúkból, 7 zsák ár­pából, 10 méter mázsa faggyúból és 2 pint vajból állott. Azonban a deputációt a tatárok elfogták és a városnak 165 arannyal és 3 hüvelykéssel kellett kiváltani. És hogy a város valamiképp védje magát a portyázó tatárok­kal szemben, két tatár őrt foga­dott föl, akiknek két hónapi szegedsége után kerek 311 arany járt. A rendes adózásról is van adat a sárgult levelek között. 1707-ben III. Mohamed szultán rendeletet ad ki, amelyben le­szállítja a kecskemétiek adóját és eszerint 125 ezer oszporát tartoznak fizetni évenként adóba. Ha megerősödnek, majd akkor többet fizethetnek. Tehát nemcsak Dékány tanító úrnak van szíve, hanem úgy látszik, hogy néha a töröknek is volt. De alig tudja az ember szá­mon tartani azokat a sarcoláso­kat, amiken átesett a város a török uralomban. Hol Szolnokba, hol Budára kellett az ajándéko­kat szállítani. Sajt, bor, szőlő, liszt, cipó, kenyér, kés, széna, pénz és több ilyesféle kellett nemcsak a töröknek, hanem a tatároknak és a hajdúknak is. Például egy ízben a szendrői hajdúk tették tiszteletüket Kecs­keméten, éppen Szent Lőrinc előtt való hétfőn. De bizony a vendéglátással alaposan vissza­éltek, mert megittak 100 pint bort és a város korcsmáját is kifosztották. Azonban történt olyan eset is, hogy egy kicsit disztingváltab­­bak voltak a vendégek. Újvári Miklós, szécsényi lovashad­nagy és Rácz István szécsényi MAGYAR ALFÖLD helyett pedig hűtőkocsikat kel­lene meneszteni, nem a minisz­ter urak részére, hanem a rom­landó termények szállítására. De hogy ez mikor lesz, azt csak a Pista, a nagy Pista tudja. 1. szám. Fáklyás zene. Csinnadratta, bum, bum. Arra a nagy örömre, hogy a király kitüntette Szabó Sándor kiskunfélegyházai munkapárti el­nököt, a hívei fáklyásmenetet rendeztek a tiszteletére. Karácsony másnapján volt a gyülekezés a Tulipán-csárda udvarán és az összeverődött mungók tragyogós banda hang­jai mellett vonultak föl az elnök úr háza elé, amelyben Petőfi Sándor töltötte el a gyermek­éveit.

Next