Pestmegyei Hirlap, 1897 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1897-01-02 / 1. szám
2. A »nemes« város külső piaczai. Ha átjövünk a híres-nemes városba Nagy-Kőrösről és leszállunk a vonatról, mindjárt szemünkbe tűnik, hogy nem közönséges provincziába tettük be lábunkat. A vasúti pályaháznál van immár szép restaurácziónk, a várakozó helyek előtt pompás, hosszú gangunk, hogy amint a podgyászainkat összeszedjük, ne csurogjon mindjárt nyakunkba az eső. Azután ott találjuk mindjárt a bejövetelnél a csinos kis sétatért, a halhatatlan Katona József szobrával, tovább pedig két oldalt a nagy házak között, nem egy kerül a nagykőrösi utczán olyan palota, hogy díszére válnék az a budapesti Andrássyútnak is. A piacz terünk is szépen kinyílt s ott emelkedik körül dísznek a zsidótemplom, a református templom, a remek stilű nagytemplom, a kollégium, az új városházi palota stb. . . . Kövesek az utcza közepek, aszfaltosak a járdák s három helyen szalad és érinti városunkat a dupla-kigyós vasúti sín, ami összeköt bennünket széles e világgal . . . Szóval: szépek vagyunk mi és igen praktikusak, kecskemétiek. S ki hinné, hogy bizonyos tekintetben mégis, milyen ósdiak és gondatlanok ! Nevezetesen: a külső piaczaink feneketlen sárfertőivel úgy állunk, hogy Petőfitől való Pató Pál bátyánk valóságos serény vitéz volt hozzánk képest. Összevissza szépítettünk a városban mindent, a széna, szalma -fa- és barompiacz pedig olyan utálatos sárfészek, hogy azt az őszi és téli saras hónapokban megközelíteni is tiszta merénylet. Pedig ez is valami ám, ez a néhány piacz! Az az, hogy: külső piaczok nélkül úgy volnánk, mint a test kar nélkül, vagy láb nélkül. A külső piaczok révén jutunk minden táphoz ezren és ezren, mert nem terem ám minden embernek szénája, szalmája, fája, apró és nagyobb jószága, amikre szüksége van! Nem lehet mindenki gazda, ép úgy, mint nem lehet minden ember, úr. Nem lehet mindenki tőkepénzes, hogy kazal szénákat, szalma osztagokat, falka jószágokat avagy erdőrészeket vegyen, szükségleteinek kiegészítésére! Kell a piacz is. Pedig a kecskeméti külső piacz sokaknak — ezreknek! — hiába kell, mert azt bizony a förtelmes sarak miatt számtalan esetben igénybe nem vehetjük. Tegyük fel, most az elmúlt hetekben is olyan sárpempő bontotta a külső piaczokat, épen az ünnepi bevásárlási alkalmakra, hogy csak: vagy kocsin lehetett oda bejutni, vagy nagy, erős emberek hátán pályázhattak közel a szalmához és apró jószághoz az asszonyok. Czipőben, tegyük fel: a kenyérsütögető asszonyoknak, vagy aprójószág kereskedőknek, a külső piaczok portékáihoz eljutni, valóságos lélekvesztő! Pedig azok a kenyérsütögető aszszonyok is fizetnek ám — adót. És azok a kis és nagyobb baromfiakkal kereskedők is megvannak ám terhelve — közfizetésekkel. Ha azután az a kenyérsütő nép nem láthat az undorító sárpiacz miatt kellően a mesterségéhez és az a kereskedő csak léghajóról kacsintgathat be a portékáját rejtegető piaczba: hiába megy el a t.er. végrehajtó úr a gondosan lerakott flaszterkákon a házakhoz, nem talál »kállomista olvasót,« azaz garasokat, sőt még vánkuskát se, amit lefoglaljon és amit elvigyen, mert a rossz üzlet és az üzlethez való mostoha »városi atyáskodás« olyan, hogy felemészt mindent és ez alapon kibúvik ám a czipő a hajából; sőt mi több, ha a lakosság bizonyos nemének és részének nem sietünk alkalmat szolgáltatni kenyérkeresetéhez, még az is megesik, hogy elsőbb egy-két beteg gyereke, azután az anyja, később pedig az apja is kegyelemkenyérre szorul annak a kenyérsütögető nép családjának . . . S igy megy ez sorban, kapcsolatosan ! A népre, annak megélhetésére, s piaczára: gondolni kell! Ne csak a város arczulatját szépitgessük folyton, mint a hiú személy a képét és a hetyke fráter a bajuszát, hanem tekintsünk lejjebb és feljebb is . . . Jól lehet, hogy mire e sorok napvilágra jutnak, már fagyó hideg lesz és kemény göröngyön lehet ismét bejutni a külső piaczba, de ez ne mosolyra késztesse a t. városatyákat, hogy: »Ni, most beszél az újság sárról, mikor szikrázik a fagytól az út/« Hanem inkább most, a télen, fagygyal és olcsó fuvarral, hordassák meg kaviccsal vagy apró kővel azt a külső piaczokat, mert igy , az ábrázatunkat látva, azt mutatjuk ám, hogy aranyos, rendes város vagyunk, akik majd meghalunk a rendszeretetért és a nép érdekeiért; pedig valójában nem vagyunk különbek Arany János macskástudósánál, aki könyvet írt a bölcsességről, azt meg nem vette észre, hogy azért döglött éhen a macskája, mert más itta meg helyette a tejet. * Ez a fonákság arra vezet, miszerint Kecskemét t. h. város se igen látja be, hogy sok esetben még abból is nyakába szakadhat egyes szegények tartása, ha nem nyújt nekik elég alkalmat a tiszta és rendezett piaccal, jó üzlethelyekkel, a tisztességes megélhetésre! Sár Búvár. PEST MEGYEI HÍRLAP Éva bűne. Éva anyánkról nagyon érdekes és kissé pikáns legenda van világszerte elterjedve, amelyben az a bizonyos alma szerepel. Ő nagyságát határozottan bajba sodorta a kíváncsisága, de a bajból kijutott szegény Adamnak is, akinek minden addigi kényelemszeretetéről le kellett mondania, mert munka nélkül immár nem adott neki többé kenyeret a föld. — így van megírva, de hogy az Ádámék kenyere milyen volt, arról ugyan semmiféle krónika se beszél. Legvalószínűbb, hogy mégis csak termett akkor is datolyafa és mézet gyűjtöttek a méhecskék; gyümölcs volt bőven és patakok csörgedeztek erdőn-mezőn; — enni-inni való tehát akadt elég és kenyérre nem igen való szükség. Mindaz a veszedelem, ami az első emberpárt érte, azt hisszük, sokkal kevésbbé volt félelmetes, mint ahogy kire jár. És majdnem bizonyos, hogy az utódok, a fiúk, leányok és unokák, rosszabbul jártak azzal, hogy az örökletesség révén (amiről akkoriban még nem írtak tudományos könyveket) beléjök is cseppent valamit az ősanya kíváncsiságából. Mert be kell vallanunk, hogy ma is kíváncsiak az emberek nagyon. De ki meri mondani, hogy minden következménye rossz a kíváncsiságnak ?!.... Ki meri kétségbe vonni, hogy kíváncsiság nélkül tulajdonképpen nem haladtunk volna előre egyetlen lépést sem, sem a tudományokban, sem egyebekben ?! Avagy egyéb okozza-e a fejlődést, a haladást, a tapasztalatok összegyűjtésének a lehetőségét, mint a kíváncsiság, amely örökké azt a kérdést állítja elénk: hogyan lehetne jobban ? még jobban ? a legjobban ? !. . Ennek a kíváncsiságnak valamelyes rabszolgái vagyunk mindannyian. Mohón akarnánk tudni mindent, legyen az nagyfontosságú, vagy jelentéktelen esemény. És felkelti érdeklődésünket minden, ami ennek a kíváncsiságnak tárgya lehet. Jóformán ehhez rendezkedünk egész életünkkel. Napjaink a kérdések ezre közt telnek és ha akadna statisztikus, aki ezzel a témával akarna foglalkozni, könnyen kisüthetné, hogy az emberek általában jóval többet kérdeznek, mint amennyit felelni tudnak. Ha két ismerős találkozik, rögtön van egymástól mit kérdezniök. Ha mást nehát azt, hogy »hogy szolgál drága egészség«. De az igazi kérdések, amiket Éva bűne diktál, persze másformák szoktak lenni. Az igazi kíváncsiság kielégítésének csak egyetlen tökéletes közvetítője van. Az újság. Ez az ezerszájú trombita, amely mindenkinek a fülébe harsogja azt, ami őt legjobban érdekli. Ma már meg sem élhetünk nélküle. Ma már alig van ember, akinek — ha csak módjában van —, ne az ő újsága lenne korán reggel a legelső gondja. Kivált a nagyvárosi ember ilyen, de ilyen lenne a vidéki is, ha a mai posta helyett galambposta lenne rendszeresítve, amely a hajnali három órakor elkészült újságot már reggel hat órára az ország túlsó szélére vihetné Budapestről. A nagy kíváncsiság, ez az Éva bűne okozza a hírlapok rendkívüli szaporodását. Minden kasztnak külön hírlapjai vannak ma már, s újabban a legszegényebb néposztály számára is készülnek újságok, amelyek ára csak egy krajczár. Ennél olcsóbban jutni szellemi táplálékhoz, már igazán nagy kivácsiság volna. Az 1. szám