Reformátusok lapja, 1930 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1930-01-05 / 1. szám

A REFORMÁTUSOK LAPJA igény tűz elénk: megkeresni Isten országát. Ez a legelső kötelességünk. Először kell keresni Isten országát, hogy mindent megtaláljuk. Sokan eltévesz­tik a sorrendet és megfordítják azt. Sokan előbb eltékozolják ifjúságukat és csak azután indulnak el Isten országának a megkeresésére. Vannak, akik előbb káromkodni, haragudni, bosszút állni tanulnak meg és amikor belátják, hogy eltévesztették életü­,­ket, akkor határozzák el magukat arra, hogy meg­keresik Isten országát. Ezt az országot megtaláljuk a világban is, — bár úgy van elrejtve benne, mint tengerben a drága gyöngy. — Megtaláljuk az egyes ember életében és a család körében is. Aki megtalálta, az minden más egyéb értéket megnyert. Ilyen kereséssel induljunk el az új esztendő útjaira ! V. E. Hűtlenek és gyöngék Azok mellett a fényes képek mellett, amiket gyü­lekezeti életünkben Istennek a lelke teremt, meg kell látnunk a sötét és a komor vonásokat is. Nem szabad elfeledkeznünk a gyülekezetnek hűtlen és gyönge tag­jairól sem. Sokan egyházunk tagjai közül csodálkozva és töprengve gondolnak arra, hogyan lehet az, hogy valaki elárulja, vagy megtagadja a maga református egyházát? Milyen szörnyű kísértésnek kell körülvenni azt, aki a maga ősi, tiszta hitét lábbal tapodja meg? Lehet-e a megismert igazságot elfelejteni? Lehet-e az Isten igéjének őseinktől örökölt drága gyöngyét sárba­­hajítani? Lehetséges-e az, hogy valaki, aki a Bibliáján át Jézust a maga teljes dicsőségében megismerte a mi egyházunk által, az megtagadja, vagy elforduljon tőle? Erre a kérdésre egészen nyugodtan azt feleljük, hogy ez nem lehetséges. Csak egyszer kellett átremegni a hívő embernek a szívén az Isten kegyelmének, csak egyszer kellett világosan állni előtte, hogy a tiszta evangélium­ban micsoda örök szép Krisztus arc néz reá és akkor soha a világon semmiféle hatalom el nem tudja tépni a maga ősi, tiszta református anyaszentegyházától. A nagy baj, hogy a mi egyházunk hűtlen, vagy el­botló tagjai tulajdonképen lelkükben sohasem voltak reformátusok. Mellettük volt az igének a forrása és nem merítettek belőle. Zörgetett az ajtójukon az Evan­géliumnak az áldot Krisztusa és ajtót nem nyitottak neki. Ezer alkalom volt az imádságra és hallgatót az ajkuk. Százszor és százszor hívta a templom őket és elfordultak az utánuk csengő édesanyától. Fél refor­mátusok, vagy az őseik hitéből büszkeséget kovácsoló névleges reformátusok voltak, s amikor a kisértésnek a szájával körülfonták őket, nem volt a lelküknek elég erős a szárnya, hogy ebből a pókhálóból kiszabadulja­nak. A mi református hitünk egyszerű és igaz, mert hiszen ez magának Jézus Krisztusnak meghamisítatlan ős, eredeti tiszta vallása. Az Isten egyszülött fiában, mint Megváltó Urban való rendületlen hit, az ő dicső­ségét senki sem oszthatja meg vele, nem engedjük, hogy Krisztus elé odaáljon­­bármiféle főpap, vagy em­ber, akármilyen kegyes, akármilyen tiszta életű lett légyen bárhol és bármikor. Én vagyok az Út, az Igaz­ság és az Élet és senki sem mehet az Atyához, hanem ha én általam. — mondotta Jézus. Ez a református keresztyénségnek a nagy öröksége a teljes, egész dicső­séges Krisztus. Aki ezt egyszer megismerte, az semmi­féle kisértésnek a csapdájába nem eshet bele. Mi tehát a teendő? Minden református egyháztag legyen lélek­ben, életében igazán és mélyen reformátussá, Istennek megváltott gyermekévé. Akik pedig hűtlenek voltak, vagy reverzálisban gyermekek odaígérésében meg­­szaggatták az anyaszentegyház köntösét, azok zárassa­nak ki az egyház tagjai sorából, mint akik elárulták az anyaszentegyház ügyét. Azokat nem tekinthetjük többé a gyülekezet teljes joggal bíró tagjainak. Vegye kezébe mindenki a Bibliáját, találja meg a saját lelke számára benne a békességet és vezesse Jézushoz az ő családjának a tagjait is. Az ilyen családokban nem kell felzokogni az anyáknak gyermekeik hűtlensége miatt. ^ VASÁRNAPJA • •** - - -. - - **• Az árva írta Böszörményi Jenő Az öldöklés megszűnt. A harci zaj elült. A könnyel és vérrel agyonöntözött föld nagyot lélekzett. A város végén nádfedeles, rogyadozó ház búslako­dik. Szomorúan néz a világba. Valahányszor viharfel­hők futkároznak az égen, mindannyiszor rémülettel tekintget fel reájuk. Azt hiszi, hogy az életére törnek Pedig dehogy! A viharnak is van szíve. Egyik-másik elbizakodott háztetőt megtépázza ugyan néha-néha, de ezt az öreg fészket nincs lelke öszedönteni. Megtehetné, az bizonyos. Elég erős hozzá. De mi lenne akkor abból az öregasszonyból, aki benne lakik? Hova menne sze­gény? Az ágyúk elnémultak. A harcosok hazavonultak. A düledező viskóba új lakó költözött. Alig több három esztendősnél. A szegény öreg nem lesz olyan elhagya­tott. Most már ketten vannak. Igaz, hogy csak egy szobájuk van. Egyetlenegy. Földes szoba. De azért pom­pásan elfér benne egy kis leány, meg egy öreg néni. Zsuzska, meg az öreganyja. A háború elmúlt. A világ tovább háborgott. A né­peket gyűlölet szaggatta. A városvégi hajlékban azon­ban áldott béke honolt. És múlt az idő. A csöppség napról-napra okosabb lett. De egy dolgot sehogysem értett meg. Miért hullanak nehéz könnycseppek az öreganyja szeméből, mikor a zsoltárjából kikeresgél valami képet és azt sokáig nézegeti. Majd sóhajt, egyre sóhajt. Azután elénekel egy-két zsoltárt. Bánatosan, halkan, tört hangon. Nem nyughatott. Addig­ mesterkedett, míg meg nem látta a képet. Csakugyan szép. Már szebb nem le­het. Daliás huszár van rajta. Ugyan ki lehet? No, majd tudja a nagyanyja. Előkerült ismét a kép. Együtt nézték. — Látod, galambom, hogy mosolyog reád? — Látom. — Sipka van a fején. Virág a sipkáján. Látod? — Látom. — A gallérján meg csillag. Nem is egy. — Látom. 1. szám.

Next