Reformátusok lapja, 1930 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1930-01-05 / 1. szám
A REFORMÁTUSOK LAPJA igény tűz elénk: megkeresni Isten országát. Ez a legelső kötelességünk. Először kell keresni Isten országát, hogy mindent megtaláljuk. Sokan eltévesztik a sorrendet és megfordítják azt. Sokan előbb eltékozolják ifjúságukat és csak azután indulnak el Isten országának a megkeresésére. Vannak, akik előbb káromkodni, haragudni, bosszút állni tanulnak meg és amikor belátják, hogy eltévesztették életü,ket, akkor határozzák el magukat arra, hogy megkeresik Isten országát. Ezt az országot megtaláljuk a világban is, — bár úgy van elrejtve benne, mint tengerben a drága gyöngy. — Megtaláljuk az egyes ember életében és a család körében is. Aki megtalálta, az minden más egyéb értéket megnyert. Ilyen kereséssel induljunk el az új esztendő útjaira ! V. E. Hűtlenek és gyöngék Azok mellett a fényes képek mellett, amiket gyülekezeti életünkben Istennek a lelke teremt, meg kell látnunk a sötét és a komor vonásokat is. Nem szabad elfeledkeznünk a gyülekezetnek hűtlen és gyönge tagjairól sem. Sokan egyházunk tagjai közül csodálkozva és töprengve gondolnak arra, hogyan lehet az, hogy valaki elárulja, vagy megtagadja a maga református egyházát? Milyen szörnyű kísértésnek kell körülvenni azt, aki a maga ősi, tiszta hitét lábbal tapodja meg? Lehet-e a megismert igazságot elfelejteni? Lehet-e az Isten igéjének őseinktől örökölt drága gyöngyét sárbahajítani? Lehetséges-e az, hogy valaki, aki a Bibliáján át Jézust a maga teljes dicsőségében megismerte a mi egyházunk által, az megtagadja, vagy elforduljon tőle? Erre a kérdésre egészen nyugodtan azt feleljük, hogy ez nem lehetséges. Csak egyszer kellett átremegni a hívő embernek a szívén az Isten kegyelmének, csak egyszer kellett világosan állni előtte, hogy a tiszta evangéliumban micsoda örök szép Krisztus arc néz reá és akkor soha a világon semmiféle hatalom el nem tudja tépni a maga ősi, tiszta református anyaszentegyházától. A nagy baj, hogy a mi egyházunk hűtlen, vagy elbotló tagjai tulajdonképen lelkükben sohasem voltak reformátusok. Mellettük volt az igének a forrása és nem merítettek belőle. Zörgetett az ajtójukon az Evangéliumnak az áldot Krisztusa és ajtót nem nyitottak neki. Ezer alkalom volt az imádságra és hallgatót az ajkuk. Százszor és százszor hívta a templom őket és elfordultak az utánuk csengő édesanyától. Fél reformátusok, vagy az őseik hitéből büszkeséget kovácsoló névleges reformátusok voltak, s amikor a kisértésnek a szájával körülfonták őket, nem volt a lelküknek elég erős a szárnya, hogy ebből a pókhálóból kiszabaduljanak. A mi református hitünk egyszerű és igaz, mert hiszen ez magának Jézus Krisztusnak meghamisítatlan ős, eredeti tiszta vallása. Az Isten egyszülött fiában, mint Megváltó Urban való rendületlen hit, az ő dicsőségét senki sem oszthatja meg vele, nem engedjük, hogy Krisztus elé odaáljonbármiféle főpap, vagy ember, akármilyen kegyes, akármilyen tiszta életű lett légyen bárhol és bármikor. Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet és senki sem mehet az Atyához, hanem ha én általam. — mondotta Jézus. Ez a református keresztyénségnek a nagy öröksége a teljes, egész dicsőséges Krisztus. Aki ezt egyszer megismerte, az semmiféle kisértésnek a csapdájába nem eshet bele. Mi tehát a teendő? Minden református egyháztag legyen lélekben, életében igazán és mélyen reformátussá, Istennek megváltott gyermekévé. Akik pedig hűtlenek voltak, vagy reverzálisban gyermekek odaígérésében megszaggatták az anyaszentegyház köntösét, azok zárassanak ki az egyház tagjai sorából, mint akik elárulták az anyaszentegyház ügyét. Azokat nem tekinthetjük többé a gyülekezet teljes joggal bíró tagjainak. Vegye kezébe mindenki a Bibliáját, találja meg a saját lelke számára benne a békességet és vezesse Jézushoz az ő családjának a tagjait is. Az ilyen családokban nem kell felzokogni az anyáknak gyermekeik hűtlensége miatt. ^ VASÁRNAPJA • •** - - -. - - **• Az árva írta Böszörményi Jenő Az öldöklés megszűnt. A harci zaj elült. A könnyel és vérrel agyonöntözött föld nagyot lélekzett. A város végén nádfedeles, rogyadozó ház búslakodik. Szomorúan néz a világba. Valahányszor viharfelhők futkároznak az égen, mindannyiszor rémülettel tekintget fel reájuk. Azt hiszi, hogy az életére törnek Pedig dehogy! A viharnak is van szíve. Egyik-másik elbizakodott háztetőt megtépázza ugyan néha-néha, de ezt az öreg fészket nincs lelke öszedönteni. Megtehetné, az bizonyos. Elég erős hozzá. De mi lenne akkor abból az öregasszonyból, aki benne lakik? Hova menne szegény? Az ágyúk elnémultak. A harcosok hazavonultak. A düledező viskóba új lakó költözött. Alig több három esztendősnél. A szegény öreg nem lesz olyan elhagyatott. Most már ketten vannak. Igaz, hogy csak egy szobájuk van. Egyetlenegy. Földes szoba. De azért pompásan elfér benne egy kis leány, meg egy öreg néni. Zsuzska, meg az öreganyja. A háború elmúlt. A világ tovább háborgott. A népeket gyűlölet szaggatta. A városvégi hajlékban azonban áldott béke honolt. És múlt az idő. A csöppség napról-napra okosabb lett. De egy dolgot sehogysem értett meg. Miért hullanak nehéz könnycseppek az öreganyja szeméből, mikor a zsoltárjából kikeresgél valami képet és azt sokáig nézegeti. Majd sóhajt, egyre sóhajt. Azután elénekel egy-két zsoltárt. Bánatosan, halkan, tört hangon. Nem nyughatott. Addig mesterkedett, míg meg nem látta a képet. Csakugyan szép. Már szebb nem lehet. Daliás huszár van rajta. Ugyan ki lehet? No, majd tudja a nagyanyja. Előkerült ismét a kép. Együtt nézték. — Látod, galambom, hogy mosolyog reád? — Látom. — Sipka van a fején. Virág a sipkáján. Látod? — Látom. — A gallérján meg csillag. Nem is egy. — Látom. 1. szám.