Reformátusok lapja, 1930 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1930-01-05 / 1. szám
1. szám. REFORMÁTUSOK LAPJA Január 5. Hogy mindnyájan egyetek legyetek, hogy elhigyje a világ, hogy Te küldtél engem. János 17 :21. — 6. A keresztyén egység: Hálaadás és bűnvallás. Zsolt. 65. Dán. 9:3—9. és 17-19. I. Ján. 1. — 7. A keresztyén egység: Az egyetemes anyaszentegyház. Zsolt. 133. I. Kor. 13. Ef. 3:14—21. — 8. A keresztyén egység: A népek közti barátság és együttműködés. Zsolt. 46. I. Krón. 16 : 23 —36. I. Tim. 2:1 — 8. — 9. A keresztyén egység: A misszió. Zsolt. 67. Ésalás 55. Ef. 3:1 —12. — 10. A kersztyén egység: Családi, iskolai és egyetemi élet. V. Móz. 11:18 — 21. Zsolt. 112. II. Tim. 3: 14 — 17. és 4: 1 — 8. — 11. A keresztyén egység: Belmisszió és Izrael megtérése. Zak. 10. Róm. 11:1 — 11. Jel 22:12 — 21. Az én békességem* A békességem szelíd kis fiú, Kékszemü, csöndes, halkléptü gyerek. Kezemet fogja, — szívemnek beszél, Mindenütt, ahol járok és kelek. Csodák szárnyán jött egyszer én hozzám. Ajtót nyitott egy téli alkonyat. A hó már mindent betakart kívül S én a sötétben szőttem álmomat. Harcos leszek és hatalmas, erő. — Mind márványarccal engem ünnepel. Diadalszekér robog sok halott Szíven, és rajtam leng bíborlepel. Fejem övezi ékes korona. — A hír, dicsőség, borostyán, babér . . . . . Ekkor megszólalt halk szavú csodám: ,,öveznek harag, könny, halál s vért“ Ránéztem . . . Eltűnt arcomról a pír . . . Fáradt fény játszott szép arany haján . . . * Mutatvány Tollas Béla: „Ének a napsugárról" c. legújabb verseskötetéből. A mellén meg mekkora ezüst pénz. Tudod-e, kitől, kapta? — Kitől? — A tábornok úr tűzte a mellére a csata legkellős közepén. — És nem mondott neki semmit? — Dehogynem! Azt mondta: Derék huszár vagy! — Kardja is van? — Van. Hogyne volna. Még sarkantyús csizmája is. — És kicsoda ez a huszár? — A te édesapád! — szólt elcsukló hangon az öregasszony. — Az édesapám! Az édesapám! — ujjongott Zsuzska. Másnap, megint elővették Majd mindennap megnézték a képet. — Hol van most az édeapánt? — kérdezte egy alkalommal a kis leány. — Hol van? Idegen országba került. Idegen temetőben piheni a háborút. Csupa virág mindig a sírja. Hófehér márványból van a sírköve. Aranybetűkkel írták rá: Itt nyugszik Nagy János. A Zsuzska édesapja. Nagy jóság volt, mit látott két szemem, S új élet köszönt szívem hajnalán. Azóta csöndes, szent dalokba öntöm Az életem, e szomorú tezét, S el nem eresztem a szent békesség Drága gyermekét, a lelkemnek felét. ________ _______ TOLLAS BÉLA: Az egyház Amikor egy esztendő útján megindulunk, számot kell vetnünk magunkkal, hogy hova és merre megyünk ? Számba kell vennünk, mit kell magunkkal vinnünk, hol kell erőt gyűjteni, hogy utunk célját érje. Föltétlen bizonyos az, hogy földi életünk egyetlen útja sem lesz sikeres, ha lelki értékekben szegények vagyunk. Ebből az következik, hogy mindenekfelett lelki értékeket kell szereznünk. Ezeket a lelki értékeket pedig a maguk igazi fényében és tisztaságában az anyaszentegyház őrzi és közvetíti. Isten az egyháznak adta át mindazokat a drága értékeket, törvényeket, melyek nem függnek változó emberi gondolatoktól, mert szentek és örökkévalók s arra valók, hogy megszenteljék az ember minden földi viszonyát, családi, társadalmi, nemzeti életét. Ha ez így van, mint ahogy feltétlen így van, akkor minden egyház arra van hivatva, hogy buzgóságával, szolgálatával, hűségével, példaadásával megszentelje, jobbá tegye, tisztábbá tegye, Istenhez közelebb vigye nemcsak a saját tagjainak életét, de a társadalomnak s a nemzetnek is egész életét és jövendőjét. Az egyház hűsége, buzgósága, tagjainak életében tükröződik. S így egy nemzet sorsa függ attól, hogy milyen lélekkel bírnak a református egyház tagjai. Itt tűnik ki, hogy senki sem élhet önmagának, hogy élete szoros vonatkozásban van a közösség életével. Gondoltál-e erre, Testvérem, tudod-e azt, hogy életed hűségétől, szíved szeretetétől, munkád szorgalmától, hited bizonyosságától, egy ország sorsa függ!? Református Testvérem! Erre irányítom figyelme— Az én nevem is rajta van? — Igen. Aranybetűkkel. Zsuzska nemsokára megismerkedett egy másik képpel Véletlenül esett ki a zsoltárból A földön találta meg. Hanem ez már nem olyan mosolygós. Ravatal a képen. A ravatalon fiatal asszony. Halálra sárgult az arca. Lecsukódva a szeme. Imára összekulcsolva a keze. Fekete a fejkendője. Fekete a ruhája. Szegény halott. Ugyan ki lehet? — Ez a te édesanyád, szegény. Nyugodjon. A halál kegyetlenül összetörte. Amíg élt, nem volt nála szebb. A haja aranyszőke volt. Szeme kék, mint az ég. Hangja csengő, mint dalos madáré. Szíve áldott, drága szív. Keze dolgos, áldott kéz. Senkit soha meg nem bántott. A te édesanyád. — A én édesanyám! Hát ő hol van? Messze? Nagyon messze? — A lelke az égben, teste a temetőben. Ha elmúlik a tél és megint tavasz lesz, meglátogatjuk a sírját. Telehintjük fehér rózsával. Bizony. Vonatra ülünk és meg sem állunk Pestig. Ettől kezdve mindig készülődtek. Az út azonban mindig elmaradt. Pedig harmadik tavasz közelgett már. ”