Reformátusok lapja, 1936 (22. évfolyam, 1-38. szám)

1936-01-05 / 1-2. szám

2 REFORMÁTUSOK LAPJA 1. szám Kelj fel és járj Nagy köbe koppant, zúzott fejedet Veted-e már fel és mikor veted, Ember, te csüggedt, kínoktól átért? — Az ár, mely levert, rajtad átrohant, Már elhúzódott s halld ezernyi hang Hírli, hogy ismét megmozdult a lét. Az iszap által meghajtott füvek Rendre megint zsendülni kezdenek A föld sebei tünedeznek és Nyomukra is szorül a feledés... Csak te ne tudnál feledni, szegény, Ember... legárvább a föld kerekén? — Ejh! hadat vesd a szélbe könnyedén! S nézd a pacsirtát —, fölfelé nyilas! A nap, a nap is ott fenn, hogy ragyog. — Onnan melenget sugaraival, S rád fentről szórnak fényt a csillagok — Mozdulj te is hát és emelj fejet! Csillagok közt van neked is helyed, Lendülj feléjük, hisz azért vagy ember! S tudd meg, hogy még sok öröm, szenvedés vár Az élet szólít — hallod? —, kelj fel, kelj fel És járj! Tompa László oooooooooooooooooooooooooooooooooooo — Adományok nyugtázása. Dr. Nagy Mihály a KIÉ céljaira 10 P, Jávorka József 4.50 P, Balk Gá­bor 1 P, egy csütörtöki bibliaórás asszony 1 P, a szegények javára, Fülöp Béla 5 P, és Lőrincz Já­nos 1 P-t a Ref. Lapja céljaira adtak, mely ne­­messzívű adományokat ezúton is köszönettel nyugtázunk. Egy eltévedt napkeleti bölcs Karácsony utáni napok egyikének csöndes estéjén családlátogatásról tartottam hazafelé. De­cember végét járja s az újév is ott kandikál már a láthatár szélén, mégis olyan rendkívül enyhe az idő, mintha a nagy égi naptárban tévedésből ki­maradt volna a tél. A tavaszias hangulatban csak akkor vettem észre, hogy a kis akácos közön va­laki szembe jön velem, amikor már egészen kö­zel értünk egymáshoz. Nagy táska van a kezé­ben. .. Nem tudom, ki lehet. Köszönünk. — Nem ismersz? — kérdezi. — Nem. Válaszolom meglepetten. — Modern napkeleti bölcs vagyok, folytatja csodálatos meleg hangon. Az ámulattól alig tudok szóhoz jutni. De, mintha megértené a ki nem mondott kérdései­met is, olyan természetes hangon, mint valami régi ismerős, el­kezd beszélni. — Az első karácsony óta megszaporodott nap­keleti bölcsek az ünnepi megemlékezésnek az útján s minden évben újból elindulunk, hogy tisz­tességet tegyünk a Gyermek Királynak. De már A Mester járt itt... Szürke, ólmos felhők kajánul eltakarják a nap orcáját s a nedves hideg, a téli délután szür­kesége feltartóztathatatlanul lép be a papírral be­ragasztott ablakokon és dermesztő ölelésével át­karolja a rongyokba burkolt gyermekek vézna testét. Az apró, alacsony szobákban rozzant tűz­helyeken szomorúan pislákol a tűz, üres ágyak szalmáján éhségtől elbágyadt, egykedvű tekintet­tel ülnek kicsiny gyermekek. Mintha nem is gyer­mekek lennének, hanem remeteségben elmélkedő, agg aszkéták, kiknek tekintetéből már régen ki­égett az öröm ragyogása. Mintha azt mondanák: egyik perc olyan, mint a másik, mind elmúlik, csak a szoba lesz hidegebb, a gyomrunk üresebb. Ki tudná megmondani, hogy hány ilyen szo­morú hajlék van széles e hazában? A csüggedés és komor egykedvűség tanyái közül egynéhány előtt az advent utolsó napjai­ban egy kocsi állt meg különös teherrel megra­kodva. Egy csomó mosolygós képű, vidám gyer­mek ült a kocsin. Vájjon miért jöttek? Már szaporán ugrálnak le a kocsiról, az egyik kezébe kaparint egy csomagot, a másik komoly képpel keresget bibliájában, a harmadik fontos­kodóan, méltóságteljesen követi a többit, mintha valami felett mélyen gondolkodnék. A kicsi, szegényes szoba csakhamar üde, élet­vidám gyermekekkel telik meg. Az előbb még egykedvű, kis éhezők arcán is ott ül a várakozás. De nem is várnak hiába. Felcsendül a karácsonyi ének a kis gimnazisták ajkán, előbb bátortalanul, majd mind erősebben. Tisztán csengő hang hir­deti Krisztus születésének karácsonyi evangélia­nem Betlehembe megyünk, hanem a világ minden tájékára ellátogatunk, minden hajlékba, minden szívbe bekopogtatunk, ahol befogadják Krisz­tust, ahol az ő szeretetének isteni fényessége ragyog az arcokon. Nekem sokfelé kellett most mennem, de nagyon kevés helyre térhettem be, mert kevés helyen találtam meg őt. A nagy bo­lyongásban majdnem eltévedtem. — Nagyon elfáradhattál a hosszú úton, — szakítottam félbe —■ ne ácsorogjunk idekünn. Itt lakom nem messze, jöjj be hozzám, szívesen lát­lak. — Örömmel megyek, de csak pár percre, mert sok dolgom van — szólt, s már indultunk is. — Óriási birodalomba, Szovjet-Oroszországba indultam el — folytatta útközben az elbeszélést. Láttam hatalmas modern épületeket, városrésze­ket, gyártelepeket, mulatókat... Kis gyermekek­től megkérdeztem, merre van a karácsonyi Gyer­mek? Idegenül néztek reám. Sohasem hallottak Róla. Nagy gyártelepről kitóduló, fáradt arcú robotosoktól érdeklődtem, kinevettek. Menetelő katonák, sportoló férfiak, nők, kereskedők, bank­

Next