Reformátusok lapja, 1936 (22. évfolyam, 1-38. szám)
1936-01-05 / 1-2. szám
2 REFORMÁTUSOK LAPJA 1. szám Kelj fel és járj Nagy köbe koppant, zúzott fejedet Veted-e már fel és mikor veted, Ember, te csüggedt, kínoktól átért? — Az ár, mely levert, rajtad átrohant, Már elhúzódott s halld ezernyi hang Hírli, hogy ismét megmozdult a lét. Az iszap által meghajtott füvek Rendre megint zsendülni kezdenek A föld sebei tünedeznek és Nyomukra is szorül a feledés... Csak te ne tudnál feledni, szegény, Ember... legárvább a föld kerekén? — Ejh! hadat vesd a szélbe könnyedén! S nézd a pacsirtát —, fölfelé nyilas! A nap, a nap is ott fenn, hogy ragyog. — Onnan melenget sugaraival, S rád fentről szórnak fényt a csillagok — Mozdulj te is hát és emelj fejet! Csillagok közt van neked is helyed, Lendülj feléjük, hisz azért vagy ember! S tudd meg, hogy még sok öröm, szenvedés vár Az élet szólít — hallod? —, kelj fel, kelj fel És járj! Tompa László oooooooooooooooooooooooooooooooooooo — Adományok nyugtázása. Dr. Nagy Mihály a KIÉ céljaira 10 P, Jávorka József 4.50 P, Balk Gábor 1 P, egy csütörtöki bibliaórás asszony 1 P, a szegények javára, Fülöp Béla 5 P, és Lőrincz János 1 P-t a Ref. Lapja céljaira adtak, mely nemesszívű adományokat ezúton is köszönettel nyugtázunk. Egy eltévedt napkeleti bölcs Karácsony utáni napok egyikének csöndes estéjén családlátogatásról tartottam hazafelé. December végét járja s az újév is ott kandikál már a láthatár szélén, mégis olyan rendkívül enyhe az idő, mintha a nagy égi naptárban tévedésből kimaradt volna a tél. A tavaszias hangulatban csak akkor vettem észre, hogy a kis akácos közön valaki szembe jön velem, amikor már egészen közel értünk egymáshoz. Nagy táska van a kezében. .. Nem tudom, ki lehet. Köszönünk. — Nem ismersz? — kérdezi. — Nem. Válaszolom meglepetten. — Modern napkeleti bölcs vagyok, folytatja csodálatos meleg hangon. Az ámulattól alig tudok szóhoz jutni. De, mintha megértené a ki nem mondott kérdéseimet is, olyan természetes hangon, mint valami régi ismerős, elkezd beszélni. — Az első karácsony óta megszaporodott napkeleti bölcsek az ünnepi megemlékezésnek az útján s minden évben újból elindulunk, hogy tisztességet tegyünk a Gyermek Királynak. De már A Mester járt itt... Szürke, ólmos felhők kajánul eltakarják a nap orcáját s a nedves hideg, a téli délután szürkesége feltartóztathatatlanul lép be a papírral beragasztott ablakokon és dermesztő ölelésével átkarolja a rongyokba burkolt gyermekek vézna testét. Az apró, alacsony szobákban rozzant tűzhelyeken szomorúan pislákol a tűz, üres ágyak szalmáján éhségtől elbágyadt, egykedvű tekintettel ülnek kicsiny gyermekek. Mintha nem is gyermekek lennének, hanem remeteségben elmélkedő, agg aszkéták, kiknek tekintetéből már régen kiégett az öröm ragyogása. Mintha azt mondanák: egyik perc olyan, mint a másik, mind elmúlik, csak a szoba lesz hidegebb, a gyomrunk üresebb. Ki tudná megmondani, hogy hány ilyen szomorú hajlék van széles e hazában? A csüggedés és komor egykedvűség tanyái közül egynéhány előtt az advent utolsó napjaiban egy kocsi állt meg különös teherrel megrakodva. Egy csomó mosolygós képű, vidám gyermek ült a kocsin. Vájjon miért jöttek? Már szaporán ugrálnak le a kocsiról, az egyik kezébe kaparint egy csomagot, a másik komoly képpel keresget bibliájában, a harmadik fontoskodóan, méltóságteljesen követi a többit, mintha valami felett mélyen gondolkodnék. A kicsi, szegényes szoba csakhamar üde, életvidám gyermekekkel telik meg. Az előbb még egykedvű, kis éhezők arcán is ott ül a várakozás. De nem is várnak hiába. Felcsendül a karácsonyi ének a kis gimnazisták ajkán, előbb bátortalanul, majd mind erősebben. Tisztán csengő hang hirdeti Krisztus születésének karácsonyi evangélianem Betlehembe megyünk, hanem a világ minden tájékára ellátogatunk, minden hajlékba, minden szívbe bekopogtatunk, ahol befogadják Krisztust, ahol az ő szeretetének isteni fényessége ragyog az arcokon. Nekem sokfelé kellett most mennem, de nagyon kevés helyre térhettem be, mert kevés helyen találtam meg őt. A nagy bolyongásban majdnem eltévedtem. — Nagyon elfáradhattál a hosszú úton, — szakítottam félbe —■ ne ácsorogjunk idekünn. Itt lakom nem messze, jöjj be hozzám, szívesen látlak. — Örömmel megyek, de csak pár percre, mert sok dolgom van — szólt, s már indultunk is. — Óriási birodalomba, Szovjet-Oroszországba indultam el — folytatta útközben az elbeszélést. Láttam hatalmas modern épületeket, városrészeket, gyártelepeket, mulatókat... Kis gyermekektől megkérdeztem, merre van a karácsonyi Gyermek? Idegenül néztek reám. Sohasem hallottak Róla. Nagy gyártelepről kitóduló, fáradt arcú robotosoktól érdeklődtem, kinevettek. Menetelő katonák, sportoló férfiak, nők, kereskedők, bank