Üzenet, 1937 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1937-01-01 / 1. szám

г és csak akkor látják meg a tévedésüket, amikor szo­morúságok fekete felhőiben szerencsétlenségek villámai gyülekeznek össze a fejük felett s nekik menekülni kell — mint egy szétvert kirándulás népének — oda, ahonnan védelmet nem kértek az indulásnál, az Isten közelébe s akkor romok felett siratják a rossz kezdet átkát... Ott vannak 1937. év vándorló seregében a gőgösök is, akik bizakodókból elbizakodottak lettek s úgy men­nek előre, hogy még a meglátott veszedelemtől sem rettegnek. Mintha hadsereg védené őket minden bajtól. Azt mondják: egészséges vagyok, ha pedig beteggé leszek, hivatom a legjobb orvost, van módom rá... ha elveri a jég, vagy letarolja a fagy a földem termé­sét, van még a tavalyiból. Ugyan mi baj érhet engem, amikor mindenem megvan? Így gőgösködnek holnap­jukkal, mert nem hiszik, hogy a holnap még nem az övék. Újév kezdetén elbizakodottak, könnyelműek és gőgös szivüek rettenjenek meg az ige igazságától „ ... nem tudod, mit hoz a nap tereád.“­­ De szól ez az ige még másoknak is, mert az újesztendő vándorló seregében vannak nemcsak bi­zakodók és el­bizakodottak, hanem vannak gyáva félénkek is. Babonás félelemmel akarják az esztendő elejéről a jövőt biztosítani és a végét is meglátni. Jeleket vél­nek látni és ebből bizonyosra veszik, hogy már talán holnap szomorúság éri őket. Álmokat látnak s ha ez rossz, úgy félnek a jövőtől, mint kisgyermek a sötét szoba árnyaitól. Lelküket körülszövi a sokféle babona ezer szinü szála s nincs egy nyugodt órájuk, mert a „jelek“ ijesztgetik őket.­­ Pedig: „ ... nem tudod mit hoz a nap tere­d.“ N­­ - 2 Az öreg harangozó álma Kárpáti András java férfi korában furcsa gon­dolatokat forgatott az agyában. Világot akart látni, de csak határainkon belül. Szóval megismerni szép ha­zánkat. Gondolta, hogy a szorgos­kezű ember min­denütt megkeresheti a maga kenyerét. Azt azonban eleve elhatározta, mielőtt felveszi a vándorbotot és vállalkozik a földönfutók nem éppen mézes sorsára, előbb eleget tesz egy fontos kötelességnek : megháza­sodik. Feleségül veszi régi jó szívét a Vass Rozit az alvégről, ha őt is magával viheti, a faluban úgysem hagy semmit, mert hiszen teljesen árva sorsban élt. Mégis volt még valami, ami szülőfalujához kötötte és ez a luteránus templom két harangja volt, ugyanis tizenöt esztendőn át ő volt azoknak ápolója, tanítója és kongatója. Még iskolás korában nagyon megszerette a két harangot, ő volt a leghűségesebb toronyba siető a gyerekek között. Alighogy elhagyta az ismétlő isko­lát, a nagytiszteletű úr jóvoltából nagy kitüntetés érte, kinevezte segédharangozónak az öreg Gáspár Péter mellé. András még gyerekkorában elárulta egyszer a kántor úrnak boldog harangozásának titkát, hogy az öreg Péter bácsi hogyan tanítgatta őt a nagy meg a kis harang kongatására és csendítésére, hogy azok azt az éneket zúgják közösen: eről vár a mi Istenünk! A titok mikéntje András boldog öröksége maradt, azt nem tudta meg soha senki, mert a második tavaszra meghalt a kántor úr, harmadévre pedig elbúcsúzott Gáspár Péter bácsi, így András örökölte a főharan­­gozói állást. Tizenöt esztendő alatt minden egyes al­kalommal ő húzta meg a harangokat, amikor azok híveket hívogattak az Isten házába, vagy tűnő életeket kísértek a temetőkert felé. És ez a bizonytalanság nem csak a dicsekedő remény­ségeket fojtja el, hanem megtiltja a felesleges félelmet is, mert ha Isten megh­atta, hogy „nem tudod, mit hoz a nap tere­d“, akkor azok sem mondhatnak biztosat néked, akik a rossz idők, vagy szomorúságok fenye­getéseivel ijesztgetnek téged újév elején. Úgy indulunk hát az újév útjára, mint a tenger­alattjáró hajói, amikor eltűnik­­mögötte a indulás partja, de ködben van még az érkezés kikötője. Amikor bizakodásodat megrontja a holnap bizonyta­lansága, ugyanakkor elveszi a félelmedet is, hiszen éppen azért nincs mitől félned, mert „nem tudod, mit hoz a nap tere­d.“ Mégis szomorú indulásunk lenne újévi útunk elején nekünk az evangélium népének, ha csak ennyi útravalót kapnánk. Igaz, hogy mi nem akarunk sem játékosan bizakodók, sem gőgösen indulók, sem gyáva félénkek lenni, mégis a hitünk gyengülne meg, ha minden bizonytalan lenne számunkra az indulásnál. Van azonban valami, ami az esztendő eseményeinek bizonytalan alakulása felett is állandó és bizonyos. Egy ige mondja meg ezt is. Nem atestamentomi, ha­nem az Újszövetségből való: Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz. Amikor már elnémult minden emberi dicseke­­désed és alázatosan állasz a jövő elé, akkor kapja meg hited ezt a bizonyosságot. És többet ér ez neked, mintha magad előtt látnád a bizonytalan jövőt bizonyossá téve. Mert így, ha szenvedés ér, Krisztus ma is, holnap is megtanít téged, úgy ahogy tegnap, arra, hogy a szenvedésben is veled van és segít. Ha öröm ér Krisztus ma is, holnap is megtanít, mint tegnap, hogy Istentől kaptad, Istennek köszönd az Kárpáti András nagyon becsületes harangozó volt. Hite, igazi luteránus hűség volt. Szerette is őt mindenki. Csoda-e hát, hogy amikor búcsúzott a kis falutól, elsősorban a harangokat siratta. A szép tervek elindultak a megvalósulások felé. A házasság is megköttetett. Egy napsugaras májusi vasárnapon megkezdődött a lázas pakolgatás. Igaz, hogy ez nem sokáig tartott hiszen minden ingóságuk elfért egy talicskában. András a délutáni könyörgésen húzta meg utol­jára a kis harangot. Amikor annak utolsó kongása is elveszett a völgyben, a karcsú toronyból halk sirás hallatszott. András siratta tizenöt esztendőn át hűsé­ges bajtársait. Lassan jött lefelé a lépcsőkön és du­­dálgatta halkan: „Szegény fejem, hová hajználak.“ A templomajtóban már várták a nagytiszteletű, a kántor és a gondnok urak. Átadták Andrásnak a gyülekezet ajándékát: 100 forintot, meg egy bőrkö­téses Bibliát. Minden kézfogásra könnyek pottyantak. Ekkora már odaérkezett Rozi is és Andrással elindultak a temető felé végső tisztességet tenni. Közeledtek a jó öregek sírjai felé. Közeledett a nehéz feladat is : meg­állni a keresztek előtt, ahol sem meleg szív, sem ölelő kar nem várta őket; még csak egyetlen apai, vagy anyai szó sem, csak fába vésett fekete betűk akarják felidézni a régi arcot, a régi szivet, a régi szeretetet. Hétfő reggel. Hajnalban ébredt az ifjú házaspár. Meg is indultak napnyugat felé. A jó ismerősök ki­jöttek a kiskapuba, meg meglengették tarka kendőiket és Isten hozzádot kiáltottak a kezdő fiatalok felé. A nap verőfényében meg-megcsillant egy könnycsepp. A faluvégi dombon megálltak. Összeölelkeztek és visszanéztek. Látják-e még valaha azt a rozzant kis

Next