Kecskeméti Közlöny, 1920. július (2. évfolyam, 148-174. szám)
1920-07-10 / 156. szám
Kecskemét, 1920. julius SO Szombat II. évfolyam, 156. szám KECSKEMÉTI KÖZLÖMÉ n II ELŐFIZETÉSI ÁRAin n Fél ávra — — — — — — 120 korona. Negyed évre— — — — — 20 korona. Egy hóra — — — — — — 20 korona. Fejei és szerk. Dp. KISS ENDRE. Egyes szám óra I korona. Megjelenik minden nap. Szerkesztőség s III. ker., Szabadság-tér I. szám, II. emelet, 3 ajtó. Telefon 120. Kiadóhivatal , Széchenyi-tér 5. TELEFON-TÁVIRAT. Anarchia Kassán. Miskolci jelentés szerint Kassán egy gyalogezred letette a fegyvert. Munkás- és katonatanácsok alakultak. Teljes az anarchia. Az olasz követség cáfolja Valona elfoglalását. Párisi jelentés szerint D’Annunzio csapatai megszállották Durazzót. A harctéri események következtében a lengyel valuta Bécsben rohamosan esett. Bethlen István nyilatkozata szerint végleges döntés még nem történt a politikában. Hallerék támogatják az egységes kormányzópárt eszméjét és a fúziót is elősegítik. A bécsi lengyel követ kijelentette, hogy a helyzet a bolsevisták javára fordult, mert a lengyelek kénytelenek tervszerűen visszavonulni. Ebből viszont az a nagy előnyük, hogy déli frontjuk lényegesen megrövidült. Most is készek az oroszokkal a népek önrendelkezési joga alapján békét kötni. A gőzkazánok megpróbálásáért fizetendő kincstári illetéket és eljárási díjat a kereskedelmi miniszter a pénzügyminiszterrel egyetértőleg újból felemelte. A kincstári illeték a kazán tűzfelülete szerint 25 négyszögmétertől 200 négyszögméterig 10 és 200 korona között váltakozik, 200 on felül minden megkezdett 100 négyszögméter után további 40 kor. Az eljárási díj vizsgálandó gőzkazán után (vidéken) 150 kor; ha több kazán van, a második és az azt követő minden egyes gőzkazán után ennek fele, 75 kor. A felemelt dijak f. hó 10 én lépnek hatályba. Herman Ottó. Herman Ottó életrajzát olvasva, amelyet most irt meg egy hű tanítványa, Lambrecht Kálmán, azelőtt asszisztens Herman oldalán a m. kir. ornithologiai központban, — mintha egy boldogságos régmúltban vándorolnánk. Amelynek szintén megvoltak bár a maga problémái, ám vagy igazándi jelentőség nélkül valóak s csupán a közélet szereplői által — önmaguknak súly kölcsönzendő, a védett ügy nagy fontosságra való beállítása révén — felfúvódtak, vagy pedigs ebben rejlik jelenlegi végzetünk, amit első felütődéseik idején kihatásaikban föl nem ismertek, úgyhogy koruk a gondtalan hajós könnyű sajkájaként siklott még el a mélységek rejtett erőitől mind magasabbra emelkedő, bár egyelőre a víz tükre alatt maradt szirtek felett. Tragikus, hogy a kiegyezés utáni Magyarország csodásan gazdag tehetség termését a tűnő idő ily körülmények köztette föl, a problémák első kategóriájától lüktető közélet, az abszolút korszak sárban ragadtsága után a nyugati civilizáció minden berendezkedését gyorsvonaton hozó föllendülés t. i. még a tehetségek legtöbbjét is annyira lefoglalta, vagy elkábította, hogy a jövőben kelő részek születésének neszeit alig hallotta meg közülök is valaki. Lambrecht Kálmán könyve ennek a boldog kornak, amelyben az egyik oldal Magyarország minden jöhető bajának forrását csakis az átkos Ausztria Bécsben látja s egy fekete sárga standarttól hónapokra megbokrosodott s ellene, a kedvét még leginkább csak május elsejei majálisok rendezésében látó, de a vörös lobogót már itt is, ott is meglebegtető szociáldemokráciával is szívesen lép frigyre, míg a másik, posszibilitását féltve, a Hofburggal szemben a legtöbbször szervilis s a 67-es politikát és ezáltal lejárató sok ismeretlen vagy feledésbe merült, de mind megannyi érdekes adatát hozta össze, hogy hősét a maga való milienjében mutathassa be. Említés történik e soron két kecskemétiről is: Kada Elek segítőtársa volt Herman Ottónak a magyarok „nagy ösfoglalkozásá“-ról — a pásztorkodást nevezte igy — kiadott Előtanulmányaiban (megj. 1909), dr. Kovács Pál pedig — azidőben Verhovay Függetlenségének vezércikkírója — egy szerkesztőségben dolgozott vele a 80-as évek elején. Terünk sokkal kisebb, mintsemhogy körülményes ismertetését adhatnánk a természettudós, őstörténész és politikus Herman Ottó életének, csak arra mutatunk rá, hogy azon kevesek közé tartozott, ki nem ritka eltévelyedései dacára is, gyakran meghallotta a még messze távolban sejtelmesen konduló vészharangot s lett kiáltó szó, így a nemzetiségi kérdés sorsdöntő fontosságát a román passzivitás legkényelmesebb ideiben sem szűnt meg hangoztatni, amikor pedig a román kerületeknek Budapesten csak az a jelentőségük volt, hogy egy kis alkotmányos költséggel ezekben lehetett kit-kit legbiztosabban megválasztatni, miután Traján bocskoros utódai minden lelkiismeretfurdalás nélkül hagyták magukat lepénzelni. S bár utóbb maga beszélte el, hogy a 80 as évek kezdetén a magyarországi szocialista mozgalom úttörőivel, Frankel Leóval és Csillag Zsigmonddal sűrű érintkezésben volt, sőt a kötött birtokok felszabadítását s a szekularizációt mindvégig követelte, az általános választói jog jelszava ellen teljes fegyverzettel szállt ki; a szociáldemokraták szerinte a nemzet és alkotmány elvi ellenségeinek bizonyulván, megtagadta tőlük a szavazati jogot, mert a legbecsesebb jog szerinte csak annak járhat ki, aki azt a legfőbb kötelességgel, a hazafisággal viszonozza. Az egyházpolitikai vitában elfoglalt túlzó liberális álláspontja dacára a házas-ság szabadságából a zsidófaj bevegyülését várta ugyanis , hogy ami azután még hátramarad, annak már csak felekezeti színe lesz — észreveszi, hogy a zsidóság nem osztozik minden téren az államfentartás munkájában, legkivált pedig nem az őstermelésben, továbbá, hogy „a zsidóság legelőrehaladottabb népe is egészben véve kasztszerű jelleget mutat. S valóban e pontban rejlik a zsidóság kiemelkedő szerephez jutottságának fája is, a magyarságra is végzetessé válása. A zsidók öntudatlanul, saját egyéni hibájukon kívül idegenek és fogékonytalanok lévén a magyar történelem iránt, nem bírták megérteni s a legfőbb vezetés kezükbe hullása idején nem akarták akceptálni, hogy itt minden jövőbeli akarás a végén mégis csak a múlt hagyományainak szálaival van keresztülszőve. S aki ezzel szembehelyezkedik, a közvélemény megtévesztése és terror által, rövid ideig bár, tarthatja magát, de előbb-utóbb elbukik. Ez a fogékonytalanság tette oly könnyűvé Kunfinak, Jászinak, Biró Lajosnak stb. a pacifista, kantonista vagy a világpolgár szerepének játszását, az operációra azért voltak oly hidegkészek, mert egyszerűen nem tudták a magyar szívek bánatát. A zsidóság egyébként jóakaratú és jóhiszemű részének ezt az öntudatlan antinationalizmusát az 1918. október végi katonai kataklizma, melyet intő gyászok rettentő előérzetében élt át minden intelligens magyar, de amelyben a zsidó tisztek közömbössége általános volt. (per) Hogyan jönnek haza a hadifoglyok Szibériából? Elmondja egy Szibériában 5 évet eltöltött hadifogoly tiszt. IV. Előre elkészített tervvel útnak indulni nem lehet, mert sohasem tudhatja az ember, hol találkozik magyar vörös gárdista járőrökkel, akik a hazafelé iparkodó hadifoglyokat irgalmatlanul lefogják. Útnak indulásunkkor csak annyiban voltunk tájékoztatva, hogy tudtuk a nagyobb városokat, a vasútvonal mellett, ahol a vasúti, illetve állomási őrséget a magyar vörös gárdistások adják, amely városokat 50—60 kilométeres kerülő utakkal ki kellett kerülnünk, hogy az őrség kezébe ne essünk. Hogy miért a magyar vörös gárdistások adják az őrséget, annak okát megtudtam egy magas állású orosz tisztviselőtől, ki úgy nyilatkozott, hogy a bolsevik kormány maga kérte föl a magyar internacionalistákat a fontosabb őrségek adására, a kémszolgálatra s a rekvirálásokra, mert a kormánnyal már akkor is elégedetlen orosz nép e tekintetben nem megbízható s besorozott katonái közt laza a fegyelem és a személyes bátorság sincs meg oly mértékben, mint a magyar vörös gárdistásoknál. A bolsevik kormány ezen ajánlatán, illetve kérésén kapva-kaptak a magyar vörös gárdistások, mert ez az ajánlat abbeli törekvéseiket, hogy minden hazafelé iparkodó hadifoglyot föltartóztassanak, végtelen támogatta. Különösen amikor a bolsevik kormány távirati parancsa megérkezett minden állomásra, amely szerint „Szibériából Oroszországba utazó Kolcsak hadifoglyokat azonnal le kell tartóztatni és kényszermunkára alkalmazni“, teljes erejüket érvényesíteni tudták egy közönséges hamisítással, amennyiben a táviratokat sokszorosíttatták s a hadifoglyok minőségét jelző Kolcsák szót kihagyták s az eredetiként feltüntetett táviratok fölmutatásával, hogy „Szibériából Oroszországba utazó hadifoglyokat azonnal le kell tartóztatni s kényszermunkára alkalmazni“ — minden hadifoglyot az állomásokon föltartóztattak s a legocsmányabb kényszermunkára használtak föl. Ilyen kényszermunkán voltunk legelőször Omszk előtt 60 kilométerrel, ahol egész váratlanul tartóztattak le bennünket, mert az orosz vasutasok bemondása szerint, kik mindenütt a legnagyobb szívességgel és jóindulattal voltak irányunkban, meg voltunk arról győződve, hogy vörös gárdista őrséget csak Omszk előtt 30 km.-re fogunk találni. Letartóztattak s kisérgettek bennünket katonai, városi parancsnokságokhoz, a népbiztosokhoz, kik, ha oroszok voltak, nem sokat törődtek velünk, míg végre kivittek az állomásra, ahol a romok, a piszok fölcsákányozását és elhordását végeztük. Szerencsénk volt az, hogy csak ketten voltunk s ezért őrséget nem tartottak érdemesnek adni mellénk igy s a legelső éjjel elszöktünk, csomagjainkat hátunkon cipelve gyalogoltunk Omszk felé. Omszkon túl igazán megrendítő látványban volt részünk. Egy kézi szánt húzott egy invalidus magyar, kinek bal karja tőből hiányzott s a kézi szánban ült egy másik invalidus, kinek mindkét lába hiányzott térden alul. Más ember, aki még nem ment annyi megpróbáltatáson keresztül, mint mi, nem tudott volna a torkát folytogató