Kecskeméti Közlöny, 1920. július (2. évfolyam, 148-174. szám)

1920-07-10 / 156. szám

Kecskemét, 1920. julius SO Szombat II. évfolyam, 15­6. szám KECSKEMÉTI KÖZLÖM­É n II ELŐFIZETÉSI ÁRA­­­i­­n n Fél ávra — — — — — — 120 korona. Negyed évre— — — — — 20 korona. Egy hóra — — — — — — 20 korona. Fejei és szerk.­­ Dp. KISS ENDRE. Egyes szám óra I korona. Megjelenik minden nap. Szerkesztőség s III. ker., Szabadság-tér I. szám, II. emelet, 3 ajtó. Telefon 120. Kiadóhivatal , Széchenyi-tér 5. TELEFON-TÁVIRAT. Anarchia Kassán. Miskolci jelentés szerint Kassán egy gyalogezred letette a fegyvert. Munkás- és katonatanácsok ala­kultak. Teljes az anarchia. Az olasz követség cáfolja Valona el­foglalását. Párisi jelentés szerint D’Annunzio csapatai megszállották Durazzót. A harctéri események következtében a lengyel valuta Bécsben rohamosan esett. Bethlen István nyilatkozata szerint végleges döntés még nem történt a politi­kában. Hallerék támogatják az egységes kormányzópárt eszméjét és a fúziót is elő­­segítik. A bécsi lengyel követ kijelentette, hogy a helyzet a bolsevisták javára for­dult, mert a lengyelek kénytelenek terv­szerűen visszavonulni. Ebből viszont az a nagy előnyük, hogy déli frontjuk lényege­sen megrövidült. Most is készek az oro­szokkal a népek önrendelkezési joga alap­ján békét kötni.­­ A gőzkazánok megpróbálásáért fizetendő kincstári illetéket és eljárási díjat a kereskedelmi miniszter a pénzügyminisz­terrel egyetértőleg újból felemelte. A kincs­tári illeték a kazán tűzfelülete szerint 2­5 négyszögmétertől 200 négyszögméterig 10 és 200 korona között váltakozik, 200 on fe­lül minden megkezdett 100 négyszögméter után további 40 kor. Az eljárási díj­­ vizs­gálandó gőzkazán után (vidéken) 150 kor; ha több kazán van, a második és az azt követő minden egyes gőzkazán után ennek fele, 75 kor. A felemelt dijak f. hó 10 én lépnek hatályba. Herman Ottó. Herman Ottó életrajzát olvasva, ame­lyet most irt meg egy hű tanítványa, Lambrecht Kálmán, azelőtt asszisztens Her­man oldalán a m. kir. ornithologiai köz­pontban, — mintha egy boldogságos rég­múltban vándorolnánk. Amelynek szintén megvoltak bár a maga problémái, ám vagy igazándi jelentőség nélkül valóak s csupán a közélet szereplői által — önmaguknak súly kölcsönzendő, a védett ügy nagy fon­­tosságra való beállítása révén — felfúvódtak, vagy pedig­­s ebben rejlik jelenlegi vég­zetünk, amit első felütődéseik idején kihatásaikban föl nem ismertek, úgyhogy koruk a gondtalan hajós könnyű sajkájaként siklott még el a mélységek rejtett erőitől mind magasabbra emelkedő, bár egyelőre a víz tükre alatt maradt szirtek felett. Tra­gikus, hogy a kiegyezés utáni Magyar­­ország csodásan gazdag tehetség­ termését a tűnő idő ily körülmények közt­ette föl, a problémák első kategóriájától lüktető közélet, az abszolút korszak sárban ragadt­­sága után a nyugati civilizáció minden be­rendezkedését gyorsvonaton hozó föllendü­lés t. i. még a tehetségek legtöbbjét is annyira lefoglalta, vagy elkábította, hogy a jövőben kelő részek születésének neszeit alig hallotta meg közülök is valaki. Lambrecht Kálmán könyve ennek a boldog kornak, amelyben az egyik oldal Magyarország minden jöhető bajának for­rását csakis az átkos Ausztria Bécsben látja s egy fekete sárga standarttól hónapokra megbokrosodott s ellene, a kedvét még leg­inkább csak május elsejei majálisok rende­zésében látó, de a vörös lobogót már itt is, ott is meglebegtető szociáldemokrá­ciával is szívesen lép frigyre, míg a másik, posszibilitását féltve, a Hofburggal szemben a legtöbbször szervilis s a 67-es politikát és ezáltal lejárató sok isme­retlen vagy feledésbe merült, de mind megannyi érdekes adatát hozta össze, hogy hősét a maga való milienjében mu­tathassa be. Említés történik e soron két kecskemétiről is: Kada Elek segítőtársa volt Herman Ottónak a magyarok „nagy ösfoglalkozásá“-ról — a pásztorkodást ne­vezte igy — kiadott Előtanulmányaiban (megj. 1909), dr. Kovács Pál pedig — az­­időben Verhovay Függetlenségének vezér­cikkírója — egy szerkesztőségben dolgozott vele a 80-as évek elején. Terünk sokkal kisebb, mintsemhogy körülményes ismerte­tését adhatnánk a természettudós, őstörté­nész és politikus Herman Ottó életének, csak arra mutatunk rá, hogy azon kevesek közé tartozott, ki nem ritka eltévelyedései dacára is, gyakran meghallotta a még messze távolban sejtelmesen konduló vész­harangot s lett kiáltó szó, így a nemzeti­ségi kérdés sorsdöntő fontosságát a román passzivitás legkényelmesebb ideiben sem szűnt meg hangoztatni, amikor pedig a román kerületeknek Budapesten csak az a jelentőségük volt, hogy egy kis alkotmá­nyos költséggel ezekben lehetett kit-kit legbiztosabban megválasztatni, miután Tra­­ján bocskoros utódai minden lelkiismeret­­furdalás nélkül hagyták magukat lepénzelni. S bár utóbb maga beszélte el, hogy a 80 as évek kezdetén a magyarországi szo­cialista mozgalom úttörőivel, Frankel Leó­val és Csillag Zsigmonddal sűrű érintke­zésben volt, sőt a kötött birtokok felszaba­dítását s a szekularizációt mindvégig kö­vetelte, az általános választói jog jelszava ellen teljes fegyverzettel szállt ki; a szo­ciáldemokraták szerinte a nemzet és alkot­mány elvi ellenségeinek bizonyulván, meg­tagadta tőlük a szavazati jogot, mert a legbecsesebb jog szerinte csak annak jár­hat ki, aki azt a legfőbb kötelességgel, a hazafisággal viszonozza. Az egyházpolitikai vitában elfoglalt túlzó liberális álláspontja dacára­­ a házas-­­ság szabadságából a zsidófaj bevegyülését várta ugyanis , hogy ami azután még hátra­marad, annak már csak felekezeti színe lesz — észreveszi, hogy a zsidóság nem oszto­zik minden téren az államfentartás munká­jában, legkivált pedig nem­ az őstermelés­ben, továbbá, hogy „a zsidóság legelőreha­­ladottabb népe is egészben véve kasztszerű jelleget­ mutat. S valóban e pontban rejlik a zsidóság kiemelkedő szerephez jutottsá­­gának fája is, a magyarságra is végzetessé válása. A zsidók öntudatlanul, saját egyéni hibájukon kívül idegenek és fogékonytala­­nok lévén a magyar történelem iránt, nem bírták megérteni s a legfőbb vezetés ke­zükbe hullása idején nem akarták akceptálni, hogy itt minden jövőbeli akarás a végén mégis csak a múlt hagyományainak szálai­val van keresztülszőve. S aki ezzel szembe­helyezkedik, a közvélemény megtévesztése és terror által, rövid ideig bár, tarthatja ma­gát, de előbb-utóbb elbukik. Ez a fogé­­konytalanság tette oly könnyűvé Kunfinak, Jászinak, Biró Lajosnak stb. a pacifista, kantonista vagy a világpolgár szerepének játszását, az operációra azért voltak oly hidegkészek, mert egyszerűen nem tudták a magyar szívek bánatát. A zsidóság egyéb­ként jóakaratú és jóhiszemű részének ezt az öntudatlan antinationalizmusát az 1918. októ­ber végi katonai kataklizma, melyet intő gyászok rettentő előérzetében élt át minden intelligens magyar, de amelyben a zsidó tisztek közömbössége általános volt. (per) Hogyan jönnek haza a hadifoglyok Szibériából? Elmondja egy Szibériában 5 évet eltöltött hadifogoly tiszt. IV. Előre elkészített tervvel útnak indulni nem lehet, mert sohasem tudhatja az em­ber, hol találkozik magyar vörös gárdista járőrökkel, akik a hazafelé iparkodó hadi­foglyokat irgalmatlanul lefogják. Útnak in­dulásunkkor csak annyiban voltunk tájékoz­tatva, hogy tudtuk a nagyobb városokat, a vasútvonal mellett, ahol a vasúti, illetve ál­lomási őrséget a magyar vörös gárdistások adják, amely városokat 50—60 kilométeres kerülő utakkal ki kellett kerülnünk, hogy az őrség kezébe ne essünk. Hogy miért a magyar vörös gárdis­tások adják az őrséget, annak okát meg­tudtam egy magas állású orosz tisztviselő­től, ki úgy nyilatkozott, hogy a bolsevik kormány maga kérte föl a magyar interna­cionalistákat a fontosabb őrségek adására, a kémszolgálatra s a rekvirálásokra, mert a kormánnyal már akkor is elégedetlen orosz nép e tekintetben nem megbízható s be­sorozott katonái közt laza a fegyelem és a személyes bátorság sincs meg oly mérték­ben, mint a magyar vörös gárdistásoknál. A bolsevik kormány ezen ajánlatán, illetve kérésén kapva-kaptak a magyar vö­rös gárdistások, mert ez az ajánlat abbeli törekvéseiket, hogy minden hazafelé ipar­kodó hadifoglyot föltartóztassanak, végtelen támogatta. Különösen amikor a bolsevik kormány távirati parancsa megérkezett min­den állomásra, amely szerint „Szibériából Oroszországba utazó Kolcsak hadifoglyokat azonnal le kell tartóztatni és kényszermun­kára alkalmazni“, teljes erejüket érvényesí­teni tudták egy közönséges hamisítással, amennyiben a táviratokat sokszorosíttatták s a hadifoglyok minőségét jelző Kolcsák szót kihagyták s az eredetiként feltüntetett táviratok fölmutatásával, hogy „Szibériából Oroszországba utazó hadifoglyokat azonnal le kell tartóztatni s kényszermunkára alkal­mazni“ — minden hadifoglyot az állomá­sokon föltartóztattak s a legocsmányabb kény­szermunkára használtak föl. Ilyen kényszermunkán voltunk legelő­ször Omszk előtt 60 kilométerrel, ahol egész váratlanul tartóztattak le bennünket, mert az orosz vasutasok bemondása szerint, kik mindenütt a legnagyobb szívességgel és jó­indulattal voltak irányunkban, meg voltunk arról győződve, hogy vörös gárdista őrsé­get csak Omszk előtt 30 km.-re fogunk ta­lálni. Letartóztattak s kisérgettek bennün­ket katonai, városi parancsnokságokhoz, a népbiztosokhoz, kik, ha oroszok voltak, nem sokat törődtek velünk, míg végre kivittek az állomásra, ahol a romok, a piszok föl­­­csákányozását és elhordását végeztük. Sze­rencsénk volt az, hogy csak ketten voltunk s ezért őrséget nem tartottak érdemesnek adni mellénk igy s a legelső éjjel elszöktünk, csomagjainkat hátunkon cipelve gyalogol­tunk Omszk felé. Omszkon túl igazán megrendítő lát­ványban volt részünk. Egy kézi szánt hú­zott egy invalidus magyar, kinek bal karja tőből hiányzott s a kézi szánban ült egy másik invalidus, kinek mindkét lába hiány­zott térden alul. Más ember, aki még nem ment annyi megpróbáltatáson keresztül, mint mi, nem tudott volna a torkát folytogató

Next