Kecskeméti Közlöny, 1922. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1922-01-01 / 1. szám
Beszélgetés Pekár Gyula államtitkárral. Az egységes párt a konszolidált s erős Magyarország alapja. A politikai élet súlypontja az Alföld legyen és ne a Dunántúl. Pekár Gyula államtitkár ittartózkodása alatt — bár minden idejét lekötötték a tekintélyesebb polgároknál lett látogatásai s a sok küldöttség és kérvényező ügyeinek meghallgatása — időt szakított alá, hogy munkatársunknak interjút adjon. Pekár Gyula — mint mondotta — mindig a legnagyobb örömmel jön Kecskemétre, mert a 29 hónap óta tartó miniszteri és államtitkári működés megfeszített munkájára valóságos felüdülés a választói közt való tartózkodás. Nagyon jól esik neki az az őszinte szeretet és tisztelet, mellyel elhalmozzák, akárhová megy. Munkatársunknak nagyon sok és érdekes dolgot mesélt el a politikai élet kulisszatitkaiból s az antant államok itteni képviselőivel folytatott tárgyalásairól, főleg a kommün bukása után történt s Kecskemétet is érdeklő dolgokról. Ezekről ma még nem aktuális írni, azonban annyit kijelenthetünk, hogy Pekár Gyul akkor is annyit tett az ország és Kecskemét érdekében, hogy örök hálára vagyunk lekötelezve iránta. Pekár Gyula politikai hitvallása és célja egy magyar nemzeti egység megteremtése a tiszta magyar öncélúság és keresztény fajiság alapján. Ennek a nagy egységnek, amely egyedül teremt itt újra erős országot — alapeszméjét a nemzet többségi kievő földmivelő nép programjának kell megadni. A politikai élet súlypontját a Dunántúlról, a mágnás világ hazájáról és örökös puccsok színhelyéről, a Duna-Tisza közére kell áthelyezni, hogy a magyar föld egészséges gondolkodású népe, az ő tiszta, hazafias érzése irányítsa ezt az országot. Kecskemétet, ezt a tiszta, minden hazafias ügyben elsők közt járó és dolgozó várost ki kell fejleszteni minden áldozat árán is, hogy ne csak a nemzeti politikában, de a gazdasági életben is vezető városa legyen az Alföldnek. Arra a kérdésünkre, hogy a mostani végtelen elszomorító politikai élet helyett mit kell tennünk és várnunk az új esztendőtől, a következő nyilatkozatot tette: „Az új esztendőnek a magyar egységes kormányzópárt jegyében kell megvirradnia. Ez az egységes párt ne legyen egy egyszerű párt trükk, ne legyen egy egyszerű mozaik változtatása, hanem legyen a mélységes magunkbaszállás eredménye és a magyar közéletnek a kategórikus imperativusa. Nekünk azt, amit Bethlen István miniszterelnök mondott, meg kell szívlelnünk. Egységes frontot kell úgy befelé, mint kifelé mutatnunk: a magyar egységesség, a magyar akarat frontját. Mutatnunk kell a külföld felé, amely külföld csak azon esetben hajlandó az élni akaró Magyarországot a jövő számára elismerni, ha nem egy öntudatlan hadonázást lát ebben az országban, hanem egy céltudatos emlékezést, amely arra enged következtetni, hogy ez a nemzet nemcsak szavakban, hanem cselekvő munkában is élni akar. Mihelyt az ideutazó külföldi kémek és nem kémek, rosszakaratú és jóakaratú előkelő idegenek előtt mi azt igazoljuk, hogy ez a nemzet egy céltudatos és való vitalitással dolgozik azon, hogy lábbadozásában is független nemzeti életre és magyar faji életre rendezkedtek be, akkor egyszerre megszűnik a vita a fölött, hogy a magyar zavarok egy agónia hadonázásai (az eddigi destruktív életnek hadonászásai ezek) és tiszta lesz a kép, hogy az egész Magyarország egyet akar, az egészséget, a politikai, társadalmi, nemzeti, faji, erköcsi egészséget. És az ország egyszerre, mint számbajövő tényező fog szerepelni mindazon államok előtt, melyek a pangó gazdasági életben biztos helyen óhajtják befektetni pénzüket. Szent meggyőződésem, hogy minden ezen múlik a jébbadovásunk mai stádiumában Magyarország felkelt már, de csak térden áll. A legközelebbi mozdulat az, hogy talpra álljon. Én, aki 29 hónap óta nézem naprólnapra megszakítás nélkül e rettentő magyar betegség vergődését (minden agóniaszerű hadonázás tízeára rendületlenül bízom a magyar faj őserejében), most magam is azt mondom, hogy ezt az etappot nekünk nem szabad elmulasztanunk. Az egységes front nemcsak a küföld előtt rehabililálna minket, hanem önmagunk előtt is s az megadja nekünk, magunknak az önbizalomnak azt a conditio sine qua nonját, amel nélkül nagyo tenni, sem akarni, sem végrehajtani nem lehet. Mi agrárország vagyunk. Az agrár Magyarország ad enni nekünk. Szükségtelen mondanom, hogy a Duna-Tisza közének fővárosára, Kecskemétre, e nemzeti feladatokban mily óriási szerep vár. Ez a város, mely a kommün bukása óta minden nemzeti és gazdasági kérdésben olyan intranzigens erővel és mindig legelőször adta tanú jelét a magyar munkának és magyar akarásnak, ez a Kecskemét ma is központi őre a turáni hagyományoknak és a magyar jövőnek. Bárcsak megvolna már Kecskemét vármegye, mely Kecskemétnek ezt az önkéntelen és természetből való szerepét alkotmányos formába önthetné. Bár annyira ellene volt az ősrégi Pestvármegye, nem a tőle való elszakadás a cél, hanem hogy olyan új fiatal vármegye alkottassék, hogy önmaga koncentráltabban élhesse a maga életét.“ Számadás a forradalom gazdálkodásáról A népköztársaság idejében az egyes forradalmi szervek törvényellenesen beleavatkoztak a törvényhatóságok közigazgatási életébe, a vörösuralom idejében pedig azt teljesen átalakították, illetve megszüntették. A magyar állam a forradalmi szervek cselekményeiért nem vállal felelősséget, de a vagyonjogi kérdések rendezésére most következőképen intézkedett. A városi tanácsnak meg kell állapítania, hogy az általuk fentartott üzemek és a forradalmak alatt létesített új szervek működéséből milyen bevitelek, kiadások, követelések, tartozások, jogi tények származtak. A befolyt pénzek a várost csak abban az esetben illetik meg, ha azok saját törvényes jövedelmi forrásukból keletkeztek. Amennyiben a város a tanácsköztársaság idejében az akkor eljárt szervek törvényellenes intézkedései alapján az állampénztárakból valamey cimen bevételhez jutott, de azt 1919 augusztusá ig fel nem használta, afel nem használt összeget a központi állampénztárba befizetni köteles. Őrkiáltás. _ Ida: Leadva! István. Gondolkozásom, lelkiismeretem, a jövőbe beletapogatózó ösztöneim egyaránt azt diktálják elém, hogy ennek az új esztendőnek a földerengésében ne kellemeteskedjek, ne hitelkedjek öngyilkos hiúságra és tétlen önbámulásra amúgy is végzetesen hajlamos nemzetemnek, hanem őrkiáltást hallassak száműzetésem tornyából. Nem holmi olcsó „pesszimizmus” szól belőlem, nem a hitnek, a reménységnek hijján beszélek, hanem a tényekbe belelátó arcával, és — engedjék meg ezt a talán méltatlan hasonlatot — a széchennyi istváni komolyságnak azzal a fájdalmas kötelességérzetével, amely nélkül közállapotainkhoz nem is mernék hozzászólani, nem is szabadna hozzászólnom. Közállapotaink, mondottam, s úgy érzem, nyomban meg kell mondanom azt is, hogy én az efféle többesszámokat mindig egész Magyarországra értem, hogy tehát az én gondolkozásomban, az én reménykedésemben és célratöréseimben soha és sehol darabokra nm szakadt, meg nem csonkult a Kárpátok mindenségének Magyarországa. Kecskemét pompázatos városházának üléstermében volt alkalmam elmondani 1920 nyarán, hogy én nem ismerek, nem látok „Csonka Magyarországot“, hogy én jóhiszemű, de szerencsétlen és akaratlanul is defetista kifejezésnek tekintem azt, hogy „Csonka Magyarország“, mert a megcsünkulás befejezett, definitív valami, míg a megszállás csak átmeneti, időleges. Pillanatig sem volna szabad élnünk ezzel a kifejezéssel, de ha már az abszolút, az elvi jogfenntartással ebben éppúgy nem törődtünk, mint a magyar nemzeti királyságnak olyan sokszor, olyan szégyenletesen és olyan gyámoltalanul „elintézett“ kérdésében, akkor legalább legyünk tudatában annak, hogy kifejezéseink szótára tudhat ugyan Csonka-Magyarországról, de a gondolkozásunk, a politikai, a gazdasági és az erkölcsi célratörésünk csak egységes és csorbítatlan, minden demarkációs dróthazugság alatt is együttélő Magyarországról tudhat. Nem hiszem, hogy annak a gondolatnak a hangsúlyozása — amelyet Friedrich István nagyon helyesen fogalmazott meg, amikor azt mondta, hogy Magyarország nem ez a néhány vármegye, hanem húszmillió lélek, — olyan időszerűtlen, olyan erőltetett volna. Látni én is látom, hallani én is hallom a tömérdek „irredenta” felvonulást, lakomát, verset, szavalatot, esküldözést és zeneköltészeti izlésrontást, de mindez nem cselekvés, mindez nem alkotás, mindez nem Magyarország visszahódítása. Ezek a görögt ízes mozdulatok és zengő hangtani jelenségek egyetlen menekültnek a vagonlakásába sem gyújtottak télire való szenet és főképp egyetlen lépéssel sem tolták hátrább a demarkációs szégyen és hazugság vonalait. Nem titkolom , hónapok óta szemlélek egy nemzetgyűlést, amely pedig az öszszeomás és a nyílt zsidó uralom okozta harag és föleszmélés lelkéből fogantatott s amely e harag és föleszmélés történelmi parancs helyett jórészt egyéni és pártbeli érdekek diktárdiójára cselekszik. Nem titkolom : intézkedéseket láttam 1919 forrólázas augusztusa óta, amelyek — hiába kendőznék mindezt a hivatalos hazudozások arra vallanak, hogy Kun Béláék menekülésük közben kifelejtettek Budapesten egy rettenetes és végzetes örökséget, azt a fölfogást, hogy vesszen akár a soroksári határig minden ebből az országból, csak bizonyos ingatag kis hatalmak, törékeny