Kecskeméti Közlöny, 1922. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1922-01-01 / 1. szám

Beszélgetés Pekár Gyula államtitkárral. Az egységes párt a konszolidált s erős Magyarország alapja. A politikai élet súlypontja az Alföld legyen és ne a Dunántúl. Pekár Gyula államtitkár ittartózkodása alatt — bár minden idejét lekötötték a te­­kintélyesebb polgároknál lett látogatásai s a sok küldöttség és kérvényező ügyeinek meghallgatása — időt szakított alá, hogy munkatársunknak interjút adjon. Pekár Gyula — mint mondotta — mindig a legnagyobb örömmel jön Kecske­métre, mert a 29 hónap óta tartó minisz­teri és államtitkári működés megfeszített munkájára valóságos felüdülés a választói közt való tartózkodás. Nagyon jól esik neki az az őszinte szeretet és tisztelet, mellyel elhalmozzák, akárhová megy. Munkatársunknak nagyon sok és ér­dekes dolgot mesélt el a politikai élet ku­lisszatitkaiból s az antant államok itteni kép­viselőivel folytatott tárgyalásairól, főleg a kommün bukása után történt s Kecskemé­tet is érdeklő dolgokról. Ezekről ma még nem aktuális írni, azonban annyit kijelent­hetünk, hogy Pekár Gyu­l akkor is annyit tett az ország és Kecskemét érdekében, hogy örök hálára vagyunk lekötelezve iránta. Pekár Gyula politikai hitvallása és célja egy magyar nemzeti egység megte­remtése a tiszta magyar öncélúság és ke­resztény fajiság alapján. Ennek a nagy egy­ségnek, amely egyedül teremt itt újra erős országot — alapeszméjét a nemzet többsé­gi ki­evő földmivelő nép programjának kell megadni. A politikai élet súlypontját a Dunán­túlról, a mágnás világ hazájáról és örökös puccsok színhelyéről, a Duna-Tisza közére kell áthelyezni, hogy a magyar föld egész­séges gondolkodású népe, az ő tiszta, haza­fias érzése irányítsa ezt az országot. Kecskemétet, ezt a tiszta, minden ha­zafias ügyben elsők közt járó és dolgozó várost ki kell fejleszteni minden áldozat árán is, hogy ne csak a nemzeti politiká­ban, de a gazdasági életben is vezető vá­rosa legyen az Alföldnek. Arra a kérdésünkre, hogy a mostani végtelen elszomorító politikai élet helyett mit kell tennünk és várnunk az új esztendő­től, a következő nyilatkozatot tette: „Az új esztendőnek a magyar egysé­ges kormányzópárt jegyében kell megvir­radnia. Ez az egységes párt ne legyen egy egyszerű párt trükk, ne legyen egy egyszerű mozaik változtatása, hanem legyen a mély­séges magunkbaszállás eredménye és a magyar közéletnek a kategórikus impera­tivusa. Nekünk azt, amit Bethlen István mi­niszterelnök mondott, meg kell szívlelnünk. Egységes frontot kell úgy befelé, mint ki­felé mutatnunk: a magyar egységesség, a magyar akarat frontját. Mutatnunk kell a külföld felé, amely külföld csak azon eset­ben hajlandó az élni akaró Magyarorszá­got a jövő számára elismerni, ha nem egy öntudatlan hadonázást lát ebben az ország­ban, hanem egy céltudatos emlékezést, a­mely arra enged következtetni, hogy ez a nemzet nemcsak szavakban, hanem cselekvő munkában is élni akar. Mihelyt az ideutazó külföldi kémek és nem kémek, rosszakaratú és jóakaratú előkelő idegenek előtt mi azt igazoljuk, hogy ez a nemzet egy céltudatos és való vitalitással dolgozik azon, hogy lábbado­­zásában is független nemzeti életre és ma­gyar faji életre rendezkedtek be, akkor egyszerre megszűnik a vita a fölött, hogy a magyar zavarok egy agónia hadonázásai (az eddigi destruktív életnek hadonászásai ezek) és tiszta lesz a kép, hogy az egész Magyarország egyet akar, az egészséget, a politikai, társadalmi, nemzeti, faji, erköcsi egészséget. És az ország egyszerre, mint számbajövő tényező fog szerepelni mind­azon államok előtt, melyek a pangó gaz­dasági életben biztos helyen óhajtják be­fektetni pénzüket. Szent meggyőződésem, hogy minden ezen múlik a jébbadovásunk mai stádiumá­ban Magyarország felkelt már, de csak térden áll.­­ A legközelebbi mozdulat az, hogy talpra álljon. Én, aki 29 hónap óta nézem napról­­napra megszakítás nélkül e rettentő ma­gyar betegség vergődését (minden agónia­­szerű hadonázás tízeára rendületlenül bí­zom a magyar faj őserejében), most ma­gam is azt mondom, hogy ezt az etappot nekünk nem szabad elmulasztanunk. Az egységes front nemcsak a küföld előtt rehabililálna minket, hanem önmagunk előtt is s az megadja nekünk, magunknak az önbizalomnak azt a conditio sine qua non­­ját, ame­l nélkül nagyo tenni, sem akarni, sem végrehajtani nem lehet. Mi agrár­ország vagyunk. Az agrár Magyarország ad enni ne­künk. Szükségtelen mondanom, hogy a Duna-Tisza közének fővárosára, Kecskemétre, e nemzeti feladatokban mily óriási szerep vár. Ez a város, mely a kommün bukása óta minden nemzeti és gazdasági kérdés­ben olyan intranzigens erővel és mindig legelőször adta tanú jelét a magyar munká­nak és magyar akarásnak, ez a Kecskemét ma is központi őre a turáni hagyományok­nak és a magyar jövőnek. Bárcsak megvolna már Kecskemét vár­megye, mely Kecskemétnek ezt az önkén­telen és természetből való szerepét alkot­mányos formába önthetné. Bár annyira el­lene volt az ősrégi Pestvármegye, nem a tőle való elszakadás a cél, hanem hogy olyan új fiatal vármegye alkottassék, hogy önmaga koncentráltabban élhesse a maga életét.“ Számadás a forradalom gazdálkodásáról A népköztársaság idejében az egyes forradalmi szervek törvényellenesen bele­avatkoztak a törvényhatóságok közigazga­tási életébe, a vörösuralom idejében pedig azt teljesen átalakították, illetve megszü­n­tették. A magyar állam a forradalmi szer­vek cselekményeiért nem vállal felelőssé­get, de a vagyonjogi kérdések rendezésére most következőképen intézkedett. A városi tanácsnak meg kell állapí­tania, hogy az általuk fentartott üzemek és a forradalmak alatt létesített új szervek mű­ködéséből milyen bevitelek, kiadások, kö­vetelések, tartozások, jogi tények származ­tak. A befolyt pénzek a várost csak abban az esetben illetik meg, ha azok saját tör­vényes jövedelmi forrásukból keletkeztek. Amennyiben a város a tanácsköztársaság idejében az akkor eljárt szervek törvény­ellenes intézkedései alapján az állampénz­­tárakból valamey cimen bevételhez jutott, de azt 1919 augusztus­á ig fel nem hasz­nálta, a­­fel nem használt összeget a köz­ponti állampénztárba befizetni köteles. Őrkiáltás. _ Ida: Leadva! István. Gondolkozásom, lelkiismeretem, a jö­vőbe beletapogatózó ösztöneim egyaránt azt diktálják elém, hogy ennek az új esztendő­nek a földerengésében ne kellemeteskedjek, ne hitelkedjek öngyilkos hiúságra és tétlen önbámulásra amúgy is végzetesen hajlamos nemzetemnek, hanem őrkiáltást hallassak száműzetésem tornyából. Nem holmi olcsó „pesszimizmus” szól belőlem, nem a hitnek, a reménységnek hijján beszélek, hanem a tényekbe belelátó arcával, és — engedjék meg ezt a talán méltatlan hasonlatot — a széchennyi istváni komolyságnak azzal a fáj­dalmas kötelességérzetéve­l, amely nélk­ül köz­állapotainkhoz nem is mernék hozzászólani, nem is szabadna hozzászólnom. Közállapotaink,­­ mondottam, s úgy érzem, nyomban meg kell mondanom azt is, hogy én az efféle többesszámokat min­dig egész Magyarországra értem, hogy te­hát az én gondolkozásomban, az én re­ménykedésemben és célratöréseimben soha és sehol darabokra nm szakadt, meg nem csonkult a Kárpátok mindenségének Ma­gyarországa. Kecskemét pompázatos város­házának üléstermében volt alkalmam elmon­dani 1920 nyarán, hogy én nem ismerek, nem látok „Csonka Magyarországot“, hogy én jóhiszemű, de szerencsétlen és akarat­lanul is defetista kifejezésnek tekintem azt, hogy „Csonka Magyarország“,­­ mert a megcsünkulás befejezett, definitív valami, míg a megszállás csak átmeneti, időleges. Pillanatig sem volna szabad élnünk ezzel a kifejezéssel, de ha már az abszolút, az elvi jogfenntartással ebben éppúgy nem tö­rődtünk, mint a magyar nemzeti királyság­nak olyan sokszor, olyan szégyenletesen és olyan gyámoltalanul „elintézett“ kérdésé­ben, akkor legalább legyünk tudatában an­nak, hogy kifejezéseink szótára tudhat ugyan Csonka-Magyarországról, de a gondolkozá­sunk, a politikai, a gazdasági és az erkölcsi célratörésünk csak egységes és csorbítatlan, min­den demarkációs dróthazugság alatt is együttélő Magyarországról tudhat. Nem hi­szem, hogy annak a gondolatnak a hang­súlyozása — amelyet Friedrich István na­gyon helyesen fogalmazott meg, amikor azt mondta, hogy Magyarország nem ez a néhány vármegye, hanem húszmillió lélek, — olyan időszerűtlen, olyan erőltetett volna. Látni én is látom, hallani én is hallom a tömérdek „irredenta” felvonulást, lakomát, verset, szavalatot, esküldözést és zenekölté­szeti izlésrontást, de mindez nem cselekvés, mindez nem alkotás, mindez nem Magyar­­ország visszahódítása. Ezek a görögt ízes mozdulatok és zengő hangtani jelenségek egyetlen menekültnek a vagonlakásába sem gyújtottak télire való szenet és főképp egyet­len lépéssel sem tolták hátrább a demar­kációs szégyen és hazugság vonalait. Nem titkolom , hónapok óta szemlé­lek egy nemzetgyűlést, amely pedig az ösz­­szeom­ás és a nyílt zsidó uralom okozta ha­rag és föleszmélés lelkéből fogantatott s amely e harag és föleszmélés történelmi parancs helyett jórészt egyéni és pártbeli érdekek diktárdiójára cselekszik. Nem tit­kolom : intézkedéseket láttam 1919 forró­­lázas augusztusa óta, amelyek — hiába kendőznék mindezt a hivatalos hazudozá­­sok­­ arra vallanak, hogy Kun Béláék me­nekülésük közben kifelejtettek Budapesten egy rettenetes és végzetes örökséget, azt a fölfogást, hogy vesszen akár a soroksári határig minden ebből az országból, csak bizonyos ingatag kis hatalmak, törékeny

Next