Kecskeméti Közlöny, 1923. február (5. évfolyam, 25-47. szám)
1923-02-01 / 25. szám
Kecskemét, 1923 február 1. Ára 8 korona. Csütörtök, V. évfolyam, 25. szám. KECSKEMÉTI KÖZLÖM ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Negyed évre................................... 500 korona. Egy hónapra...................................180 korona. Felelős szerkesztő: dr. KISS ENDRE. Egyes szám ára: 8 korona. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: III. Szabadság-tér I. szám, II. e. 3. ajtó. Telefon: 120. KIADÓHIVATAL: Széchenyi-tér 5. szám. Telefon: 114. Zsöngében. Valamelyik este bekukkantottam a színházba úgy nyolc óra körül. Csak éppen bekukkantottam, mert nem is maradtam ott tovább az első felvonás végénél. Néha az ember ingyon elfárad, annyira elfárad, hogy a különben utált operette ilyenkor valóságos áldás az idegeire. Igazán az operette léha vidámsága, felszínes érzelgőssége és fülbemászó muzsikája esik jól ilyenkor. Nem föltétlenül a Krausz—Kelecsényiek kedvéért megy mindenki a színházba. Elfogultság nélkül legyen mondva nem föltétlenül ezért, hogy Kelecsényiben a Krauszt lássa vagy a Königet, mert a régi nevet nem tudni biztosan, hanem hogy — bárkié az — a művészetet szedje magába. E sorok elfogulatlanságának bizonyítéka az a megállapítás, hogy meg is lehettünk elégedve. Már majdnem ezzel a kellemes megelégedéssel kellem föl a helyemről, mikor egy hirtelen elhatározás még egy pillanata odaragasztott. Várjuk meg a felvonásközi ünneplést. Ebben a pillanatban két hájas tenyér csattant össze a hátam mögött. Az egész úgynevezett tapsvihar szerény kisérőzenéje volt csak a nagy összecsapásnak. Az első összecsapás azonban nem szállot bele testvértelenül a nézőtér levegőjébe. A két hájas enyér szorgalmasan — éreztem — verejtékesen dolgozott saját magán. Mint egy Wagner vezérszólam nyargalászolt az egész taps vihart megélőive, ful* harsogva. ($&: Szegény dobhártyáim izgultak s majd megrepedtek a fülemben. Hajoltam jobbra, hajoltam balra, hajoltam előre. Tégy le halandó minden reményről. A rettenetes hájas tenyér úgy dolgozta fülembe a tapsot, hogy hiába volt minden. Szerettem volna veszélyben levő dobhártyáimat vattával védeni ez ádáz roham ellen, de vattát sohasem hordok magammal, meg aztán az is hiába való lett volna. Jobbnak láttam könyörgőre venni a dolgot. Nem lehetett fölényeskedni érettem, hogy ezek a tapsok leverően, megsemmisítő ég hajnak keszegen növekedett keresztény magyarságomra. Hátra néztem tehát szelíden és szemeimbe kiült ártatlan dobhártyáim rémülete, a teljes megketüléstől való félelem és velük karöltve az a jámbor kérés: szüntetné meg a két hájas kenyér szó szoros értelmében, testileg is korlátlan ura, és hallásom további veszélyeztetését. Kitűnően sikerült minden. (Nem hiába tanultam lélektant.) Azonban jól mondja a közmondás, hogy nyugta után dicsérd a napot. Az én tapsemberem napja pedig még nem nyugodott le, bár polgári időszámítás szerint kilencre járt az idő és odakünn olyan sötétség uralkodott, amilyennel Mózes hajdanában Egyptomot áldotta meg. (Apropos: az én tapsemberem nem véletlenül juttatta eszembe Mózest) Méltányolni méltányolta kérésemet. Azaz : ép hallásom veszélyeztetését abbahagyta, de nem a tapsot. Azt már nem. Kiállott az orehester elé s úgy verte tovább is a két hájas tenyerét, mint Rákóczi dobosa a doboz. De nem azt verte ám, hogy: mars, mars, mert a tenyerei ennél recsegőbb, élesebb zajjal csattogtak és minta azt zengték volna, hogy: Kruisz, Krausz. Egyet kettő! rikkantott is hozzá. Azt nagy érdeklődés nélkül konstatáltam, hogy a páholyokból kimosolyognak rá, mert engem többé nem bántott a zenebonája. (Nohát ilyen Önös az ember!) A harmadszori kihívásnál azonban gondoltam, már én szemügyit veszem egy kicsit az atyafig, mielőtt elindulnék. Jöhettem s jöttem is azonnal. Elég volt egy pillanat és láttam, hogy a tapsember maga a megtestesült zsidó szolidaritás. (Ámbár leggyűlölködőbb képzeletemben sem gondoltam a megtestült zsidó szolidaritást igen kövérnek) Ez a fölfedezés kiugrasztott a helyemről. Ez a fölfedezés mélyen felkavart, anynyira, hogy nem maradhattam tovább. Mert meggyőzőn arról, hogy a lapsok nem ordítottak volna ilyen erővel, ha Kelecsényi az az ükapjától örökölte volna a Kelecsényi nevet. És elgondoltam, hogy a zsidó szolidaritás mily véresen üldözheti künn az életi tusákban a magyart, ha ilyen apróságokig erős és még a színházi zsöligékben is anynyira eleven valóság, hogy szinte űzőleg hat az emberre. Az élet nem színházi zsöllye, az életben nemcsak a dobhártyák, hanem elmék, szivek, gyomrok és zsebek vannak veszélyben. Oh, sikerül e majd a magyar elméket, magyar sziveket, magyar gyomrokat és magyar zsebeket megvédeni a zsidó szolidaritás rettenetes erejéről ?! Panasz: Szabó Dezső könyve. ... a győzelemnek csak egy lehetősége van : ha minden front ellen egyszerre felvesszük a küzdelmet. Megjelent egy könyv, melyet sokan elolvasnak majd azok közül is, akik ma még nem gondolnak vele. Számos siralmas éneke van a magyar irodalomnak, de ilyen zengően, ilyen haladásán még egy sem szólót, mint Szabó Dezső Panasza. így panaszkodik szinte hallhatóan az arany, míg szurtos a földtől, melyből kibányásztak. Az arany a lángelme és szurok rajta a mostani magyar világ. Olvassák tehát majd az emberek Szabó Dezsőt. Az elolvasása után pedig azt mondják a gyomorlények: bolond ez a Szabó Dezső, hiszen ennek feje is van, szive is van. Akik meg az idealizmus hólyaggá dagadt fejével és szétfolyt szivével élnek, azok megint csak azt mondják: bolond ez a Szabó Dezső, hiszen ennek gyomra is van. Ez az író izmainak és agyának erejével valóságos Toldi Miklósa az uj magyar irodalomnak és igy válasol a fontoskodó félembereknek: Törődöm én vtletek, törődöm én a véleményetekkel? Vagyok mert ide születtem erre a veszendő magyar rögre és nem engedem magamat, de nem engedem a rögöt sem a talpam alól, mert az apám, a nagyapáim, az ükapáim testéből vált az magyar röggé. Tartsatok ennek vagy annak, de én ütök magam és fajtám ellenségeinek minden frontján: győzöm izmaimnak és agyamnak erejével. Ennek a lelki helyzetnek átérzése az első lépés Szabó Dezső új könyve felé. A második lépés pedig ennek fölgondolása. De bízom abban, hogy nem verekszem hiába ezt a zordán eposzt, a magyar ételakarat végső és döntő küzdelmét. Lesznek még szembogarak az ősi homlokok alatt, amelyek felcsillannak az én példám láttán. Mert ... jaj, nem tudok így maradni. Szeretn én magam megmutatni, Hogy látva lássanak, Hogy látva lássanak. A modern író — maga Szabó Dezső jegyezte ezt föl Tristan Corbiére ről szóló tanulmányában — beleszületik a versenyző demokráciába. Itt szabadon futja minden egyénke a tulajdon kis bitang versenyét. A nem passzív, hanem hódító lélekkel született író kénytelen velük csinálni az egész szabadversenyt minden fonákságával és sokszor minden erkölcstelenségével. A magyar demokrácia eleddig még förtelmesebb, még becstelenebb volt, mint az idegen. A magyar demokrácia oly pokolian volt berendezve, hogy annak szabadversenyében letört és útközben összerogyott minden magyar szellemi és gazdasági érték, de célhoz jutott minden szellemi és gazdasági nimoizmus, ami idegen. A nem passzív, de hódító lélekkel született magyar hó romlást, rothadást és egy gaznál is gazabb, mert biztosan élő jelszót talált itten, ezt a jelszót: mindegy. A magyar író már nem csak magáért, hanem tíz milió magyarért áll oda új versenyhez, ha hódító lélekkel született Ezt vegyék fontolóra azok, akik minden panasza és minden kiálllása dacára sem akarják meglátni Szabó Dezsőt, mert szertelen, mert ilyen-olyan. A magyart a földre gyűrték, a magyar nem szertelen s nem ilyen olyan, ha lép már még a körmével, a fogával is. Látva lássuk Szabó Dezsőt, aki a példát megmutatta minden front elleni magunkért és a talpunk alatti rögért. Húsz és egynéhány éve, mikor a halálos betegség kezdeti tünetei is alig mutatkoztak az örökszép magyar arcon, Vajda János írónak megjelent egy könyve „Magyarság és nemzeti önérzet“ címen. Felfakadt seb volt ez a könyv: irtózatos fájdalmak szépsége és a gennyedés visszataszító rútsága egyenlő erővel beszélt belőle. Azóta csak nőtt a fájdalom és terjedt a gennyedés, nemzed testünkön, meret négy felől meg is amputáltak, de amely annál jobban fáj és gennyezik öt darabban. Attól tarokt, hogy a Szabó Dezső könyvéből beszélő rútság ereje sok olvasóban legyőzi a szépség szavának erejét. Még nem olvastam kritikát a Panaszról, de már előre tudom se ide se oda nem nyilatkozó tartalmukat és látom az obiectivitás fekete szemüvegét azoknak orrán, akik az egyéni érvényesülés reményében oly subjectiv bírálói voltak Szabó Dezsőnek — hajdanán. A jóindulatú olvasók tájékoztatására: A város közgyűlése. A törvényhatósági bizottság közgyűlését negyed 10 órakor nyitotta meg Fáy István főispán. A gyűlés iránt rendkívül nagy érdeklődés nyilvánult, különösen a gazdák részéről. A közigazgatás 1922. december havi állapotáról szóló polgármesteri jelentés tuldonásul vétele után Héjjas István bizottsági tag szólalt föl. A vadvizek lecsapolását sürgeti, különösen a Méntelek és széktói lapos közötti részen. Mulaszthatatlanul fontosnak tartja, hogy a főcsatorna elkészüljön. A vadvizek nagy veszedelmet jelentenek a termőföldre, melynek fokozása különösen most, megcsonkított hazánkban elengedhetetlen. Felszólalása kapcsán a török cukorkaárusok kecskeméti terjeszkedésének meggátlására intézkedést kér. Sérelmesnek tartja, hogy a cukorkások mikor az üzletek zárva vannak, akkor is aludhatnak.— Szigorú ellenőrzést kér, továbbá azt, hogy új engedélyeket ne adjanak ki részükre. Zimay polgármester válaszában kifejti, hogy a vadvizek lecsapolásának kérdése egyik fő feladatát képezi és állandó napirenden van, tárgyalásokat tartanak ebben az ügyben s amint lehet, hozzákezdenek a munkálatokhoz. Legfontosabbnak tartja elsősorban Felsőszentkirály vadvizeinek lecsapolását. A felszólalás második részében említett cukorkások terjeszkedése csak látszólagos, új engedélyt nem adnak ki és az ellenőrzést a rendőrség fenntartja. A választ tudomásul veszik. Csikay Lajos bizottsági tag a házból-