Kecskeméti Lapok, 1870. július-december (3. évfolyam, 27-53. szám)

1870-09-17 / 38. szám

is szánt, vet és arat, miként apja meg nagyapja szántott, vetett és aratott; tengő­dik a földön , melyből élhetne tisztessége­sen; valóságos rabló gazdaságot tíz — mint nevezni szokták, mert a földet nem hitbizománynak tekinti, hogy abból még gyermeke és unokája is megélhessen, ha­nem oly vagyonnak nézi azt, mely csak saját hasznára szolgáljon; kizsarolja tehát, kirabolja annak minden jövedel­mét, a nélkül, hogy termőképességét fen­­tartani, évenkint belőle kisajtolt erejét ok­szerű kezeléssel visszapótolni tudná, — gyermeke aztán örököl utána, — ha marad valami — terméketlen göröngyöt. Az elhanyagolt iparosok mellett pedig az ország népe tovább is csak a kezdetle­ges hazai iparczikkek használatára szorul, vagy kénytelen külföldi gyártmányokra vesztegetni pénzét, mi­által az ország nap­ról napra pénztelenedik és rohanva halad az elszegényedés örvénye felé. De ismét és újra tisztelet a tiszteletre méltó igen kevés kivételnek!! Mindamellett azonban, hogy némely emberek haladni nem akarnak,­­ az idő nem vár senkit s a konok megáta­lkodott­­sággal maradozókat kímélet nélkül eltapodja. Körülöttünk az egész világ gyors elő­­haladása megc­áfolhatlanul azt igazolja, hogy Magyarország anyagi felvirágzása a nemzetnek szellemi kimiveltetésétől feltételez­­tetik; ezen gyökeres átalakítás nagy műve­lete azonban a képen lesz elérhető, ha most még csupán csak gyakorlati felületes kép­zettség mellett tengődő gazdáink, iparo­saink és kereskedőink, a gazdászat, ipar és kereskedelem terén mellőzhetlenül szük­séges elméleti tudományokban is kellő oktatást nyerendenek. Az idővel haladó korszellem kiáltó szavát megértette már a nemzet, midőn az 1868: XXXVIII. törvényben a népokta­tás új rendszerét megalapitotta, hanem az írott malaszt még mindedig csak a szép remény csillámaival papiroson kápráztatja szemeinket. De ugyanazon férfiú, ki e magasztos eszme igéjének megtestesítését az idézett törvény alkottatásával a nemzet tevékenysé­gére átruházta. Magyarország ezidőszerinti közoktatási minisztere, tovább is a népok­tatás zászlóját lobogtatva, az ország terü­letén több tanintézet felállítását rendelte el, melyekben az ifjú nemzedék a gyakorlati életpályára kellőleg kiképeztetvén, ez­által a nemzet zöme Európa legelőhaladottabb népei miveltségének színvonalára emeltes­sék, a hazai terményipar, kereskedelem és kézműipar kifejlesztessék s az ország óhaj­tott szebb jövője már az utánunk követ­­­­kező nemzedék korában megalapittassék. Ez új tanintézetek egyike a „Kecske­méti állami alreáltanoda“, mely azon növendékek oktatására állíttatott fel, kik az elemi iskolák 4-dik osztályát jó siker­rel végezvén, magukat a kereskedelemre, műiparra, gazdászatra, építésztre, gépé­szetre, mérnökségre, vagy más gyakorlati életpályára akarják kiképezni, é s mely tanintézetnek első osztálya már a legköze­lebb következő 1870/1-dik évi tanfolyam kezdetével megnyittatik. Ezen első osztályra ki van nevezve három tanár, kik közül kettő született kecskeméti polgártársunk s mindhárom a tudományos képzettség magas fokán áll és a közoktatás terén érdemeket szerzett férfiú, kiknek kezébe letett ezen tanintézet felvirágoztatásához legszebb reményre lehe­tünk feljogosítva. E tanintézet megnyitására vonatkozó értesítése az igazgató tanár úrnak lapunk­ban alább közöltetik: ugyanannak tem­plomi gyülekezetek alkalmával egyházi szó­székekből leendő hirdetése s az állami reál-­­ iskolának az illető szülők figyelmébe hat­hatós ajánlása végett, nemcsak helyben valamennyi egyház lelkészi hivatala meg­kerestetett, hanem az értesítvény vidékün­kön levő valamennyi községhez is a város részéről megküldetett. A megváltozott idővel a közvélemény­nek is változnia, az embernek átalakulnia, tökéletesednie, haladnia kell. Most már a szabadság , egyenlőség, testvériség korszakában, midőn a nép osztályait egymástól elkülönítő kasztok erős korlátai lehullottak, midőn már nem­csak a pap, katona, vagy ügyvéd pályá­­­ján szerezhetünk szabad, kitűnő, független , és biztos állapotot, hanem a társadalom­­ minden rétegében, bármely tisztességes életmód által, kiváltképen pedig a földmi­­velés vagy terményipar, kereskedelem és kézműipar terén, kellő képesség, szorgalom és szilárd becsületesség mellett, a független polgári önállóságot, tisztes állapotot és vagyonosságot biztosan elérhetjük, magun­kat értelmes és tehetős polgárokká képez­hetjük, a nemzet erkölcsi és anyagi erejét, a haza tekintélyét, a nép jólétét eszközöl­hetjük, a tudomány előhaladását és közmi­­veltségét kifejleszthetjük, — itt az ideje hogy minden előítélet bilincseit lerázzuk s nem készületlenül többé, hanem a kellő tanodai előkészület s elméleti képzettség megszer­zése után kezdjük a gyakorlati életpályát. Ugyanazért a pár hét múlva megnyi­tandó reáliskolai tanfolyamot mindazon polgártársainknak figyelmébe ajánljuk , kik gyermekeiket nem valamely felsőbb tudo­mányos kiképeztetésre, hanem gyakorlati életpályára kívánják alkalmazni, hogy azok­ból életrevaló gazdákat, műértő szorgalmas iparosokat, értelmes és takarékos kereske­dőket, átalában okos, miveit és jó polgá­rokat neveltethessenek. Kottauer Helén emlékirata. A magyar szent korona eloroztatásáról és ötödik László király megkoronáztatásáról 1440-ik évben. (Francziából Horváth Béla). 1. A magyar sz. korona eloroztatása. (Folytatás.) Elvégezvén imádságomat, felkeltem, és bemen­tem a kápolnába, hogy megnézzem, mennyire ha­ladtak társaim. Örvendve adták tudtomra, hogy mindent elvégeztek. Az ajtó lakatjait lereszelték ugyan, de a koronát őrző szekrény zárai oly erő­sek voltak, hogy a szekrény fáját kellett átéget­­niök. Ebből nagy füst támadt, mi engem ismét nyugtalanított. — De isten nem engedte, hogy a füst árulónk legyen! Midőn a szent korona már kezeink közt volt, gondosan bezártuk az ajtókat, és az általunk letört lakatok helyeibe újakat helyeztünk. Rajok ütvén fel­séges asszonyunk pecsétjét, bezártuk a külső ajtót is, és ráillesztők a vászondarabot és viaszpecsétet, miként azt a várnagy után találtuk volt. A reszelő­­ket a női lakosztálynak legtitkosabb zugába dobtam; talán még most is ott találhatók, mint elbeszélésem­nek tanúbizonyságai. Társam kih­ozá a szent koronát a kápolnából, hol szent Erzsébet istenben nyugszik. Én Kottauer Helén, megfogadtam, hogy a kápolnának egy oltár­kendőt és miseöltönyt fogok ajándékozni. Felséges királyom László, ezen tartozásomat lefogja róni. — Társam egy vörös bársony szekrényt szerzett, mely­nek belsejét kibővité, megtörné tollal, és belehelyez­vén a koronát, gondjaimra bizá. E cselekmények alatt feljött a nap; a hölgyek és a kastély lakosai felkelvén, az utazásra készü­leteket tettek. Egy a nők szolgálatában álló vénasszony a ki­rályné rendeletéből bérének kifizetése után engedélyt kapott szülővárosába Budára utazhatni. Eljött hoz­zám, és elbeszélte, hogy a kandallóban egy külö­nös tárgyat talált, melyről nem tudja, hogy mi... Igen megijedtem, mert tudtam, hogy a koronát tartalmazott szekrény maradványait érti. Igyekeztem e gondolatot a fejéből kiverni, és titokban a kan­dallóhoz menvén, a szekrény összeszedett maradvá­nyait tűz által felemésztettem. Elhatároztam, hogy a vénasszonyt magam mellé veszem utazásom egész idejére, megígérvén neki, hogy Bécsben a szent Mártimhoz czimzett szegényházban felséges asszo­nyomtól számára egy helyet kérendek, a­mit ké­sőbb teljesítettem is. Midőn a hölgyek, s az egész udvar az útra készen állottak, társam átvevé a sz. koronát rejtő bőröndöt, és ha szolgájának adá, ki azt számunkba emelte. A derék szolga vállain vitte a bőröndöt, úgy hogy hüvelyének, egy tehénbőrnek a farka épen háta közepén lógyott le. A ki csak látta nevetett. Kiindulva a várból, midőn a vásártérre érkez­tünk, már éhesek voltunk, nem kaptunk mást, mint heringet, miből csak keveset ettünk. A templomban épen a reggeli officiumot énekelték. E napra tizen­két mértföldnyi út volt elénk szabva, Visegrádtól Komáromig. Utazásunk alatt, valahányszor megindultunk, óvakodtam, nehogy a vánkos azon szögletére üljek, melyben a sz. korona volt; minden ily alkalommal hálát adtam istennek oltalmáért. Gyakran visszate­kintettem , hogy nem követ-e valaki ? — Nyugtalan­ságom nem szűnt, nagy aggályban voltam. Midőn egy csárdában pihenés végett megszáll­tunk, a derék szolga a vigyázatába ajánlott vánkost az asztalra elém helyezé, hogy folyton szemem előtt legyen; midőn pedig kinyugodtuk magunkat, vissza­­tevé a szánda előbbi helyére és úgy folytattuk útunkat. Sötét éjjel érkeztünk meg a Dunához, mely jéggel volt borítva. Némely helyen a jég már en­gedni kezdett; egyik kocsink, melyben az udvari hölgyek ültek, eltörött és összerogyott; a fiatal lánykák, kik a nagy sötétségben egymást sem lát­ták, sikoltozni kezdtek. Megrémített a gondolat, hogy a sz. koronával együtt mindnyájan a hullámok alá merülünk. De isten őrködött felettünk: senki nem esett a jég alá, csak néhány darab holmi hul­lott le a kocsiról és bezuhant a vízbe. A siléziai herczegnőt és a többi nemes lánykát magamhoz vettem szánomba, és isten segélyével szerencsésen mindnyájan áthatoltunk a jégen. Midőn megérkeztünk Komáromba és betértünk a kastélyba, társam velem együtt megszabadulva a nyugtalanságtól, átvevé a szent koronát és biztos Párizs, Szeptember 9, 1870. Kedves Druszám! Mielőtt a közlekedés útja közöttünk végkép megszakadna, sietek e néhány sorokat elküldeni dru­számnak, ki tudja mikor lehet ismét alkalmam magam­ról hírt adhatni. — Elhatároztam magam­at Párisban maradni, bármi történjék is, és megosztani a ve­szélyt, örömöt, balszerencsét vagy diadalt, melyre a köztársaság hivatva van. Mióta a fegyver­gyártás és árulás szabad, több mint 20,000 ember fegyverkezett föl saját költségén, a köztársaság minden nap 10—12,000 fegyvert oszt ki, a töltéseket ma est­e 5 órakor fogják kiosztani a nemzetőrségnek. A legutolsó hivatalos jelentés után 400,000 föl fegyverkezett ember van Párisban, melyek közül 210,000 jól begyakorlott régi katona, többi pedig a két nem­zetőrséghez tartozik; azon kívül mint említém min­den nap osztanak ki fegyvert. A város jól el van látva élelmi­szerekkel (nagyon természetes, hogy sohá nem tarthatnak ez élelmi­szerek, mert a lakosság roppantat fogyaszt naponként) a külörődök,­­ (melyek a várost egy */4 vagy */8 óra távolságban környezik) igen jól el vannak látva mindennel, a helyőrség jól felfegyverkezett harczosokból áll. Alakulnak újonnan szabad lovas és vadász­ó csapatok, melyek hivatása a város környékén ka­landozni, az ellent nyugtalanítani, közlekedését

Next