Kecskeméti Lapok, 1870. július-december (3. évfolyam, 27-53. szám)
1870-09-17 / 38. szám
is szánt, vet és arat, miként apja meg nagyapja szántott, vetett és aratott; tengődik a földön , melyből élhetne tisztességesen; valóságos rabló gazdaságot tíz — mint nevezni szokták, mert a földet nem hitbizománynak tekinti, hogy abból még gyermeke és unokája is megélhessen, hanem oly vagyonnak nézi azt, mely csak saját hasznára szolgáljon; kizsarolja tehát, kirabolja annak minden jövedelmét, a nélkül, hogy termőképességét fentartani, évenkint belőle kisajtolt erejét okszerű kezeléssel visszapótolni tudná, — gyermeke aztán örököl utána, — ha marad valami — terméketlen göröngyöt. Az elhanyagolt iparosok mellett pedig az ország népe tovább is csak a kezdetleges hazai iparczikkek használatára szorul, vagy kénytelen külföldi gyártmányokra vesztegetni pénzét, miáltal az ország napról napra pénztelenedik és rohanva halad az elszegényedés örvénye felé. De ismét és újra tisztelet a tiszteletre méltó igen kevés kivételnek!! Mindamellett azonban, hogy némely emberek haladni nem akarnak, az idő nem vár senkit s a konok megátalkodottsággal maradozókat kímélet nélkül eltapodja. Körülöttünk az egész világ gyors előhaladása megcáfolhatlanul azt igazolja, hogy Magyarország anyagi felvirágzása a nemzetnek szellemi kimiveltetésétől feltételeztetik; ezen gyökeres átalakítás nagy művelete azonban a képen lesz elérhető, ha most még csupán csak gyakorlati felületes képzettség mellett tengődő gazdáink, iparosaink és kereskedőink, a gazdászat, ipar és kereskedelem terén mellőzhetlenül szükséges elméleti tudományokban is kellő oktatást nyerendenek. Az idővel haladó korszellem kiáltó szavát megértette már a nemzet, midőn az 1868: XXXVIII. törvényben a népoktatás új rendszerét megalapitotta, hanem az írott malaszt még mindedig csak a szép remény csillámaival papiroson kápráztatja szemeinket. De ugyanazon férfiú, ki e magasztos eszme igéjének megtestesítését az idézett törvény alkottatásával a nemzet tevékenységére átruházta. Magyarország ezidőszerinti közoktatási minisztere, tovább is a népoktatás zászlóját lobogtatva, az ország területén több tanintézet felállítását rendelte el, melyekben az ifjú nemzedék a gyakorlati életpályára kellőleg kiképeztetvén, ezáltal a nemzet zöme Európa legelőhaladottabb népei miveltségének színvonalára emeltessék, a hazai terményipar, kereskedelem és kézműipar kifejlesztessék s az ország óhajtott szebb jövője már az utánunk következő nemzedék korában megalapittassék. Ez új tanintézetek egyike a „Kecskeméti állami alreáltanoda“, mely azon növendékek oktatására állíttatott fel, kik az elemi iskolák 4-dik osztályát jó sikerrel végezvén, magukat a kereskedelemre, műiparra, gazdászatra, építésztre, gépészetre, mérnökségre, vagy más gyakorlati életpályára akarják kiképezni, é s mely tanintézetnek első osztálya már a legközelebb következő 1870/1-dik évi tanfolyam kezdetével megnyittatik. Ezen első osztályra ki van nevezve három tanár, kik közül kettő született kecskeméti polgártársunk s mindhárom a tudományos képzettség magas fokán áll és a közoktatás terén érdemeket szerzett férfiú, kiknek kezébe letett ezen tanintézet felvirágoztatásához legszebb reményre lehetünk feljogosítva. E tanintézet megnyitására vonatkozó értesítése az igazgató tanár úrnak lapunkban alább közöltetik: ugyanannak templomi gyülekezetek alkalmával egyházi szószékekből leendő hirdetése s az állami reál- iskolának az illető szülők figyelmébe hathatós ajánlása végett, nemcsak helyben valamennyi egyház lelkészi hivatala megkerestetett, hanem az értesítvény vidékünkön levő valamennyi községhez is a város részéről megküldetett. A megváltozott idővel a közvéleménynek is változnia, az embernek átalakulnia, tökéletesednie, haladnia kell. Most már a szabadság , egyenlőség, testvériség korszakában, midőn a nép osztályait egymástól elkülönítő kasztok erős korlátai lehullottak, midőn már nemcsak a pap, katona, vagy ügyvéd pályáján szerezhetünk szabad, kitűnő, független , és biztos állapotot, hanem a társadalom minden rétegében, bármely tisztességes életmód által, kiváltképen pedig a földmivelés vagy terményipar, kereskedelem és kézműipar terén, kellő képesség, szorgalom és szilárd becsületesség mellett, a független polgári önállóságot, tisztes állapotot és vagyonosságot biztosan elérhetjük, magunkat értelmes és tehetős polgárokká képezhetjük, a nemzet erkölcsi és anyagi erejét, a haza tekintélyét, a nép jólétét eszközölhetjük, a tudomány előhaladását és közmiveltségét kifejleszthetjük, — itt az ideje hogy minden előítélet bilincseit lerázzuk s nem készületlenül többé, hanem a kellő tanodai előkészület s elméleti képzettség megszerzése után kezdjük a gyakorlati életpályát. Ugyanazért a pár hét múlva megnyitandó reáliskolai tanfolyamot mindazon polgártársainknak figyelmébe ajánljuk , kik gyermekeiket nem valamely felsőbb tudományos kiképeztetésre, hanem gyakorlati életpályára kívánják alkalmazni, hogy azokból életrevaló gazdákat, műértő szorgalmas iparosokat, értelmes és takarékos kereskedőket, átalában okos, miveit és jó polgárokat neveltethessenek. Kottauer Helén emlékirata. A magyar szent korona eloroztatásáról és ötödik László király megkoronáztatásáról 1440-ik évben. (Francziából Horváth Béla). 1. A magyar sz. korona eloroztatása. (Folytatás.) Elvégezvén imádságomat, felkeltem, és bementem a kápolnába, hogy megnézzem, mennyire haladtak társaim. Örvendve adták tudtomra, hogy mindent elvégeztek. Az ajtó lakatjait lereszelték ugyan, de a koronát őrző szekrény zárai oly erősek voltak, hogy a szekrény fáját kellett átégetniök. Ebből nagy füst támadt, mi engem ismét nyugtalanított. — De isten nem engedte, hogy a füst árulónk legyen! Midőn a szent korona már kezeink közt volt, gondosan bezártuk az ajtókat, és az általunk letört lakatok helyeibe újakat helyeztünk. Rajok ütvén felséges asszonyunk pecsétjét, bezártuk a külső ajtót is, és ráillesztők a vászondarabot és viaszpecsétet, miként azt a várnagy után találtuk volt. A reszelőket a női lakosztálynak legtitkosabb zugába dobtam; talán még most is ott találhatók, mint elbeszélésemnek tanúbizonyságai. Társam kihozá a szent koronát a kápolnából, hol szent Erzsébet istenben nyugszik. Én Kottauer Helén, megfogadtam, hogy a kápolnának egy oltárkendőt és miseöltönyt fogok ajándékozni. Felséges királyom László, ezen tartozásomat lefogja róni. — Társam egy vörös bársony szekrényt szerzett, melynek belsejét kibővité, megtörné tollal, és belehelyezvén a koronát, gondjaimra bizá. E cselekmények alatt feljött a nap; a hölgyek és a kastély lakosai felkelvén, az utazásra készületeket tettek. Egy a nők szolgálatában álló vénasszony a királyné rendeletéből bérének kifizetése után engedélyt kapott szülővárosába Budára utazhatni. Eljött hozzám, és elbeszélte, hogy a kandallóban egy különös tárgyat talált, melyről nem tudja, hogy mi... Igen megijedtem, mert tudtam, hogy a koronát tartalmazott szekrény maradványait érti. Igyekeztem e gondolatot a fejéből kiverni, és titokban a kandallóhoz menvén, a szekrény összeszedett maradványait tűz által felemésztettem. Elhatároztam, hogy a vénasszonyt magam mellé veszem utazásom egész idejére, megígérvén neki, hogy Bécsben a szent Mártimhoz czimzett szegényházban felséges asszonyomtól számára egy helyet kérendek, amit később teljesítettem is. Midőn a hölgyek, s az egész udvar az útra készen állottak, társam átvevé a sz. koronát rejtő bőröndöt, és ha szolgájának adá, ki azt számunkba emelte. A derék szolga vállain vitte a bőröndöt, úgy hogy hüvelyének, egy tehénbőrnek a farka épen háta közepén lógyott le. A ki csak látta nevetett. Kiindulva a várból, midőn a vásártérre érkeztünk, már éhesek voltunk, nem kaptunk mást, mint heringet, miből csak keveset ettünk. A templomban épen a reggeli officiumot énekelték. E napra tizenkét mértföldnyi út volt elénk szabva, Visegrádtól Komáromig. Utazásunk alatt, valahányszor megindultunk, óvakodtam, nehogy a vánkos azon szögletére üljek, melyben a sz. korona volt; minden ily alkalommal hálát adtam istennek oltalmáért. Gyakran visszatekintettem , hogy nem követ-e valaki ? — Nyugtalanságom nem szűnt, nagy aggályban voltam. Midőn egy csárdában pihenés végett megszálltunk, a derék szolga a vigyázatába ajánlott vánkost az asztalra elém helyezé, hogy folyton szemem előtt legyen; midőn pedig kinyugodtuk magunkat, visszatevé a szánda előbbi helyére és úgy folytattuk útunkat. Sötét éjjel érkeztünk meg a Dunához, mely jéggel volt borítva. Némely helyen a jég már engedni kezdett; egyik kocsink, melyben az udvari hölgyek ültek, eltörött és összerogyott; a fiatal lánykák, kik a nagy sötétségben egymást sem látták, sikoltozni kezdtek. Megrémített a gondolat, hogy a sz. koronával együtt mindnyájan a hullámok alá merülünk. De isten őrködött felettünk: senki nem esett a jég alá, csak néhány darab holmi hullott le a kocsiról és bezuhant a vízbe. A siléziai herczegnőt és a többi nemes lánykát magamhoz vettem szánomba, és isten segélyével szerencsésen mindnyájan áthatoltunk a jégen. Midőn megérkeztünk Komáromba és betértünk a kastélyba, társam velem együtt megszabadulva a nyugtalanságtól, átvevé a szent koronát és biztos Párizs, Szeptember 9, 1870. Kedves Druszám! Mielőtt a közlekedés útja közöttünk végkép megszakadna, sietek e néhány sorokat elküldeni druszámnak, ki tudja mikor lehet ismét alkalmam magamról hírt adhatni. — Elhatároztam magamat Párisban maradni, bármi történjék is, és megosztani a veszélyt, örömöt, balszerencsét vagy diadalt, melyre a köztársaság hivatva van. Mióta a fegyvergyártás és árulás szabad, több mint 20,000 ember fegyverkezett föl saját költségén, a köztársaság minden nap 10—12,000 fegyvert oszt ki, a töltéseket ma este 5 órakor fogják kiosztani a nemzetőrségnek. A legutolsó hivatalos jelentés után 400,000 föl fegyverkezett ember van Párisban, melyek közül 210,000 jól begyakorlott régi katona, többi pedig a két nemzetőrséghez tartozik; azon kívül mint említém minden nap osztanak ki fegyvert. A város jól el van látva élelmiszerekkel (nagyon természetes, hogy sohá nem tarthatnak ez élelmiszerek, mert a lakosság roppantat fogyaszt naponként) a külörődök, (melyek a várost egy */4 vagy */8 óra távolságban környezik) igen jól el vannak látva mindennel, a helyőrség jól felfegyverkezett harczosokból áll. Alakulnak újonnan szabad lovas és vadászó csapatok, melyek hivatása a város környékén kalandozni, az ellent nyugtalanítani, közlekedését