Kecskeméti Lapok, 1870. július-december (3. évfolyam, 27-53. szám)
1870-09-17 / 38. szám
Harmadik évfolyam. 38. szám. Szeptember 17.1870. Előfizetési díj: _______________Hirdetési dijak: Vidékre^postau Tj gl TgIf Ifi IP jpf ||Ti j§ T ft 'fig 5 hasábos petit sor, egyszeri helyben, házhoz hordva: 1/ || I | 1/ ll II || || I I I fi III I 1/ Negyedévre . . tVt. 50 kr. HK Hfl H HI IIIH Hfl ■ H I JUB Bur I ■ nél árleengedés adatik. Egész évre ! ! 5 ” - ” j Nk | | | m | fl 1 if É I ■ I I Ilii I 11 ük A nyilt térben való közlell IlUUlli Slilli 11 ifill Uil. ”urs==“ot SOT Előfizetési pénzek elfogadtatnak Galla Fülöp ■ Kecskeméten. — Hirdetések ezenkönyv kereskedésében Kecs- ISmeretterje SZl O ll 6 t E I ( D. keméten. J r úteza 60 SZ) Kecskemét, szept. 12. 1870. Hajdan a magyar ember kizárólag csak három előkelő életpályát ismert, s azért aztán boldog — boldogtalan arra törekedett, hogy pappá, katonává, vagy prókátorrá lehessen, mert csak e három pálya nyújthatott tért valakinek nagy uraságra, vagy magas hivatalra. Az úgy nevezett kenyér-tudomány hajdanában alárendelt állapotnak tekintetett,— s azért az orvos, mérnök, gyógyszerész stb. — bármily szükséges vagy hasznos tagja volt is a társadalomnak, tüzetett csak, de annak nem tartatott. A földmives, iparos vagy kereskedő pályája oly lenézett állapotnak tekintetett hajdanában, melyre akkori fogalmak szerint, egy jó családból származott, vagy valamely vagyonnal biró tisztességes ember nem vállalkozhatott. A földmives parasztnak, az iparos mestertankónak, a kereskedő pedig Jánosdeáknak, Istvándeáknak neveztetett, vagy egyszerűen szomszédnak gúnyoltatott. Régi tanintézeteink, iskoláink nem értek gyakorlati életben egy fapultúrát. A pap, katona, prókátor, midőn hosszas tanulását, vagy nehéz pályáját bevégezte, a gyakorlati közéletben nem bírt egy gyurszűnyi tapasztalással. Az orvos, mérnök, gyógyszerész stb. ha szakmájában becsülettel megélni kívánt, iskolái bevégzése után csak magánszorgalommal, folytonos tanulás mellett képezhette magát szakemberré. A földmíves, iparos és kereskedő folytatta pályáját épen úgy, mint apja, I N nagyapja, vagy előde. Így aztán ez utóbbiak bízvást elmondhatták magukról a közéletben , hogy örökösen inasoknak maradtak — mester volt az idő, czéhmester pedig az úristen. Még a pap, katona, prókátor, mérnök, orvos stb. csak jártak iskolába, melyből aztán ha csak mint féltudósok, tudálékosok, minden élettapasztalás nélkül kerültek is ki; de már a földmives, iparos és kereskedő lenézett állapota nem is tartatott arra méltónak , hogy az időt iskoláztatással vesztegesse , hanem az első azon kezdte, hogy gyermekkorában lett apja mellet lovász, béres, vagy kanász; utóbbiak tíz éves korukban beállottak inasnak, és igy történt, hogy a földmives ritkán tudta, vagy csak alig bírta saját nevét izzadozva felkarmolni; az iparos nem volt képes egy kis árjegyzéket penderíteni; a kereskedő aztán amazok irányában tudott vagy sem mindegy, de bízvást számíthatott a képen, hogy — hatot az ötből marad nyolcz, — mellyel sokszor épen maga járta meg legjobban. Most már az idők változtak, de még nem javultak. Aki a társadalom különféle rétegeivel mai viszonyok közt gyakrabban érintkezik, elég szerencsétlensége van mindenféle furcsaságot tapasztalnia. Vérző szívvel látja ugyanis az ember, hogy szép vagyonnal bíró némely földműves polgártársaink megöregedtek anélkül, hogy az ABC elemeig elhatottak volna, számosan pedig találtatnak az élemedettek közt, kik egész életükben egy márjás értékű imakönyvnél s évenként egy petákos kalendáriumnál egyéb könyvben soha meg nem botlottak. Iparosaink közül némely idősebbek, ifjú korukban szerzett gyakorlati gyarló képzettségük kezdetleges fokozatán, a tökéletesedésnek minden képzelhető kizárásával híven megmaradtak, üzletükből annálfogva többnyire becsülettel kikoptak, s vagy egyéb vagyonkájukból tengődnek, vagy vénségükben többi mestertársaiknál segédekként nyomorognak. Tisztelet a tiszteletre méltó kivételeknek ! De hagyján, — az idősbeket, a kivénültteket nem is tekintve többé, — megfacsarodik az ember szive, midőn tapasztalja, hogy a három éves tanulási időt kitöltött ifjú, mint felszabadított iparsegéd, munkakönyvét kérve a hatósági hivatalos helyiségen megjelenvén, — tizközt kettő-három még ma sem tudja nevét leírni, — tiz közül e számnak fele megizzad bele, mig saját nevét nagy nehezen, de mégis rosszúl és hibásan felkarmolja; számolni vagy egyéb szükséges tanképzettséggel bírni, még fogalmán is kívül esik; pedig többnyire mind elemi tanfolyamot végzett s a fenálló szabályrendeletek szerint csaknem egytőlegyig vasárnapi iskolába járt, sőt legalább egy évről bizonyítványt is mutat. Mi lesz aztán ezekből a jámbor ifjú emberekből, midőn a szabad ipart engedélyező iparrendtartás szerint 24 éves életkoruk betöltése után önálló iparüzletet ily képzetlen korlátolt lelki tehetséggel kezdenek ?! Bizonyára semminél is kevesebb valami: önmaguknak ellensége, polgártársaiknak terhe, a társadalomnak átka. Az igy elhanyagolt földmivelő tovább TÁRCZA. Legyen elfeledve ... Legyen elfeledve minden a mi történt: Hogy ki szegett esküt, ki taposott törvényt, Kinek zsarnoksága dönté meg nemzetét, Kiért áldozá fel annyi hős életét, Ki a nagy világnak legnagyobb gyávája, Örökös szenyfoltot ki hozott magára, Ki a nagy világnak nagy komédiássá, Szerepkezelésben kinek nincsen mássá, Kinek koronája ragyogott a könytül, — Melynek súlya alatt fejéről legördült, — Kinek menydörögnek átkot a fejére, Ki számíthat sírban is a megvetésre, Ki volt olyan minden, s ki jön olyan semmi, Ki fog már e földön a pokolban lenni! Legyen elfeledve... Oh ne mond, nem lehet, Nem engedi a bús, kínos emlékezet: Az ártatlan vér- és könyárnak tengerét, Szilaj kétségbeesés dúlt arczú gyermekét, Ezrek végtusáját, halálos hörgését, Oly sok ifjú kebel kora kihűlését, Könytől ázott árvák- siró özvegyeknek Jajgatásait, kik átkot menydörögnek, — Nem lehet feledni, habár csendes a sir: A sebzett szív értük egyre zokog és sir! Ám a feldúlt kebel végső tusáinál Roncsolt sebeire kétféle irt talál, Egyik az istenhez emelkedett ima, Mit az ég urának meg kell hallgatnia. Oh jer ide mellém te rongyfedett árva, Te busongó özvegy, arczod könytől árva, Te jajgató szülő, testvér, rokon, barát, Jertek, keressük fel a mindenség urát: Legyen áldott a hant, mely takarja őket, A dicsőn elesett, mélyen szendergőket; Legyen édes, szelíd s csendes örökálmuk, Mígnem egymást amott újra feltaláljuk; 8 a por, mit sírjukról felölel a szellő, Legyen itt e földön legdúsabban termő; Keljen ki abból a szent szabadság fája, Melynek testvériség legyen a virága, A jogegyenlőség leveliből álljon, — Hadd legyen boldogság ezen a világon! A másik balzsamirt a megsebzett kebel Kinos fájdalmi közt, átokban lelje fel. Hah, jer ide mellém, te szánandó árva, úgy sem találhatsz rá atyád sirhalmára; S te hitves, hiában jajgatsz keservesen, A kit úgy szerettél, nyugszik már csendesen; Szüle, testvér, barát, te gyászoló rokon , Jertek ide, s üljön átok aj kitokon : Hogy a ki százezrek fájdalminak oka, Legyen a sors hozzá örökké mostoha; Merre lépte visz, a földből vér fakadjon , Tőle minden a mi élő, hadd szaladjon; Az anya nevével ijessze gyermekét, Sehol se találja perezre is nyughelyét; Kóboroljon mindég széles e világon Gyilkosoknál is csak megvetésben álljon. És ha hogy szemére olykor álom szállna: Fojtogassa őt a meghalt véres árnya! * * * Te pedig győzelmes fehér hajú király, Állj meg az ős Frankhon szabad hazárinál, Gondold meg mit teszesz, mi szándékod vége, Jogtalan harcz-e, vagy becsületes béke? Az utóbbit válaszd, mert különben hidd el, Könnyen ott maradhatsz sok szép seregiddel, Megveri az isten, átok legyen rajta, Ki a szabadságot elnyomni akarja! Gyula. * //p (J 1 fi in * \! *