Kecskeméti Lapok, 1874. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1874-11-08 / 45. szám

Az esküdtszék következő tagokból áll: Satt­ler Károly, magánzó (protestáns), Kiliani Egid, szabó (kath.), Róza Károly, kereskedő (prot.), Engelhard Jakab, kereskedő (kath.), Heng Pé­ter, gazda (kath.), Holzapfel Miklós, gazda (kath.), Bing Salamon, kereskedő (Izrael.), Rind­­mann Ferenc, gazda (kath.), Dachl­er Konrád, serföző (kath.), Fakelmann János, polgármester (kath.), Fischer Ferenc, kereskedő (prot.), Schie­rer János, gazda (kath.), Bauer János András, gazda (prot.) Az asztalon a birák előtt a Kullmanntól elvett tárgyak, köztük a pisztoly, fekszenek. Az esküdtek leteszik az esküt, mire elnök behivatja vádlottat. Kullmann vádlott négy fegyveres közt a terembe lép. Fiatal, alig 19 évesnek látszó alacsony termetű fiú, telt arcán pelyhedző világos szőke szakál. Barna kopottas rokkba van öltözve. Miután elnök Kullmannhoz a szokásos kérdé­seket intézte születése stb. iránt, melyre vádlott egyszerű rövidséggel felelt, a királyi ügyész elmondja vádbeszédét. Kullmann ifjúságát tárgyazólag vádolja vádlottal azzal, hogy kora ifjúságától kezdve min­dig bosszúálló természetű volt, s hogy egy ízben csekély okból egyik társát meggyilkolni akarta, mi miatt 3 hóig fogságban ült. Bismarckot azóta gyű­lölte, mióta Sa­lzwedel városban az ottani katho­­likus legény-egylet tagja lön. Ez egyletben pipaszó és sörtivornya közt heves beszédek tartottak Bis­marck­­ egyházpolitikája ellen. Kullmannt e be­szédek fanatikus dühöngővé tették. Esküt tett, hogy a német birodalmi kancellárt megöli. Folyó év húsvétünnepén már megérlelődött benne a Bismarck meggyilkolására irányzott terv. Május 29-én Berlinbe utazott, hogy „Bismarckot fölkeressen. Berlinbe érkezése után közvetlen 6 golyót (erre való) vett, de tervét itt nem hajthatta végre, mert a herceg ugyanekkor Yarzinba utazott. Kullmann egy mészároslegény társával erre Pots­­damba utazott, s ottan június 19-én egy mészár­székben munkát vállalt. Gazdája házában egy asz­tallakban véletlenül néhány nagyobb golyót talált, s ezeket azonnal magához vette. Gazdája fiától egy nap hegyes golyót kért, de a fiú azt mondta, hogy ily golyókat nem adhat, mert atyja azokat zár alatt tartja. Kullmannak legkevésbbé sem volt szándékában hosszabb ideig Potsdamban időzni. Szándéka az volt, hogy a Rajnavidékre utazik, hol Bismarckot feltalálni hitte, de egy nap a hírlapok azt a hírt közölték, hogy Bismarck a kissingeni fürdőbe uta­zott — így természetesen változtatott tervén. Azonnal gyalog megindult Kissingen felé, s 6 napi folytonos gyaloglás után július 12-én este Kissingentől egy órányi távolságra fekvő Rüdlingen faluba ért, hol ez éjjel meg is halt. Másnap kora reggel Kissingen felé folytatta útját, s 9 órakor meg is érkezett oda. Útközben megtöltötte a pisztolyt, s pedig nagy adag lőporra papírfojtást tett, erre két golyót eresztett, melyeket ismét papírfojtással erősített le. Kullmann az­nap nem hajtotta végre merény­letét, mert ép vasárnap volt, s vádlott „a vasár­napot szent napnak tartja.“ A következő éjt a szabadban töltötte. Másnap déli 12 órakor Bismarck lakása elé állt, s várta a herceget. Pontban va2 órakor Bismarck fogata az utcára robogott. Kull­mann jobboldal felől állt, s midőn a kocsi közvetlen mellette volt, kirántotta oldalzsebéből felhúzott ra­­vaszszal készen tartott pisztolyát. Bismarck e pil­lanatban azt hitte, hogy Kullman köszönteni akarja őt, s sipkájához emelé kezét — ugyan e pillanatban dördült el a lövés, s Kullmann futásnak eredt, míg Lederer , nagyváradi születésű darmstadti operaéne­kes utána eredt, s harapásai dacára elfogta őt. Bis­marck a lövés következtében kezén, karján s­orra hegyén sérülést szenvedett. Keze még most is orvosi ápolást igényel. A vádak fölsorolását Kullmann nagy hideg­vérrel hallgatja; a kérdésekre röviden, kimérten, nehézkesen válaszol, mintha minden szó boszantaná. Az elnöknek minden alkalommal kérdést kell hozzá intézni. Saját jószántából egy szót sem beszél. Ifjú­kori verekedéseit itt-ott tagadásba helyezi, s védi magát az „elkésett“ vádak ellen. Vádlottról konstatáltatik, hogy 6 éves korától 14 éves koráig iskolába járt. Ekkor mészáros­inasnak ment és a magdeburgi Welsch székében nyert foglalkozást; később Salzwedelbe, majd Char­­lottenburgba ment szolgálni. Kullmann bevallja, hogy Welschtől azért ment el, mert ez őt, a­miért késő éjen jött haza a tivornyákról, s két társa ellen veszélyes fegyvert akart használni, elbocsátotta. Bevallja még, hogy a pisztolyt régebben, s egye­­­­nesen az ismert célra szerezte. Az elnök minden egyes esetnél vádlott mély boszúvágyát konstatálja. Kiderült a vizsgálat folya­mán az is, hogy vádlott egy ízben Thürrsiegel jelenlevő tanút pisztolylyal meg akarta támadni, a­­ miért őt egy tánchelyiségből kiutasította. Elnök: (vádlotthoz) Bizonyos, hogy ön boszu­­vágyó természetű, s barátai közt s közte fölmerült minden egyenetlenséget megtorolt. Salzwedelben tar­tózkodása alatt az ottani katholikus legény-egyletbe s belépett ön? Vádlott: Igen. Elnök: Hogyan van­­ az, hogy önt hirtelen oly vallási rajongás fogta el, s tulajdonképen miért is lépett az egyletbe? Vádlott: Unalomból, hogy ott szórakozzam. El­nök: Tehát nem vallási szempontból. Mit csinál­tak az egylet helyiségeiben? Vádlott: Előadások tartottak, alapokat olvastunk. Elnök: Dohányoz­tak és ittak is? Vádlott: Igen. Elnök: Bizonyos tanító előadásokat tartott ott. Hogy hívják e taní­tót ? Vádi.: Nem tudom. Elnök: Papok is meg­látogatták az egyleti helyiséget? Vádlott: Nem. Elnök: Ez a pap itt (rámutat) Stossmann ott volt? Vádlott: Ez igen. Elnök: Tartott ő is elő­adást? Vádlott: Nem emlékszem. Elnök: Tehát ön nem emlékszik, hogy ez (kifejezést keresve) ... itt beszédet tartott volna? Vádlott: (Kis szünet után) Egy alapítási ünnepély alkalmával tartott elő­adást. Elnök: Mily lapokat olvastak önök az egy­letben? Vádlott: A Ge­rmaniá­t s az ottani néplapokat. Elnök: Mily irányú­ak voltak e lapok? Vádlott: Ultramontán irányúak. Elnök: Olvasott ön szabadelvű lapokat is? Vádlott: A Magde­burger Zeitung-ot s másokat, a mint kezeimhez kerültek. Elnök: Mi érdekelte önt leginkább? Vádlott: Az egyházi harc. Elnök: Kikelt ön sokszor Bismarck herceg ellen? Vádi.: (szárazon) Igen! Ein.: Hogyan? mily szavakkal? Vádi.: Kü­­­lönféleképen. Ein.: Ön Bismarckot az egyház halálos ellenségének nevezte. Vádi.: Úgy van. Ein.: Mely alkalommal? Vádi.: Már nem emlékszem rá. Ein.: De mégis mondta? Vádi.: Igen. Ein.: Miért? Vádi.: Hiszen a szabadelvű lapok maguk is így nevezték. Ein.: Ön Bismar­ckot gazembernek is nevezte? Vádl.: (egyked­vűen.) Annak is. Ein.: Miért? Vádi.: Mert inge­relve voltam. Ein.: Hogyan, tehát ön is az ul­tramontán irányhoz csatlakozott? Vádl.: Úgy van. Ein.: Ön állítólag nyilatkozott, hogy: „Bár csak kiütne egy vallási háború, a tizennégymillió ultra­montán bizonyára meggyőzné a huszonhárommillió szabadelvűt.“ Vádi.: Azt nem mondtam. Ein.: Mondta-e ön azt: „Ha az ön papját elfogják, az a­ki elfogja meghal, s ön vele?“ Vádi.: Igen. Ein.: Ön a saját számára pisztolyt szerzett? Vádi.: Igen. Ein.: Mi szándéka volt önnek e pisztolylyal? Vádi.: (határozottan.) Az, hogy Bismarck her­ceget megöljem. Vádlott azután elbeszéli, hogy Berlinbe utazása alatt 4 ízben próbálta a pisztolyt, hogy jól lő-e? Berlinbe érkezvén, a fogadóban Bismarck lakása után tudakozódott, s az­nap csak abból az okból nem hajthatta végre merényletét, mert Bismarck lakására nem talált; a herceg pedig másnap már Varzinba utazott. Ein.: Kissingenbe érve, kitől tudta meg ön Bismarck herceg lakását? Vádi.: Egy barátomtól. E.: Hol találkozott ezzel ? V.: A fürdőkertben. E.: Azt is megtudta ön, hogy mikor szokott a herceg kikocsizni? V.: Azt is. Sokféle dolog után tudako­zódtam. E.: Mit tudott a még? V.: Azt, hogy a her­ceg 1­2 óra közt délután ki szokott kocsizni a sósfürdőbe. E.: Tudta ön, hogy miért kocsiz oda a herceg? V.: Avval nem törődtem. E.: Hogy töl­tötte ön el az időt vasárnaptól kezdve? V.: A korcsmában s a fürdőkertben. E.: És az éjszakát? V.: Esti 10 órától éjféli 12 óráig Bismarck la­kása körül járkáltam föl s alá. E.: Mi célból? V.: Olyan forma sejtelmem volt, hogy a her­ceg innen is kicsúszhatna kezeim kö­zül. (Óriási szenzáció a hallgatóság közt.) E.: Ön azt mondta a vizsgálat alatt, hogy egy éven át nem gyónt. V.: Úgy van. Bennem már meg volt érve a terv, s akkor a gyónás mit sem használ. (Mozgás.) Kullmann az elnök által kérdeztetvén, elbe­széli, hogy Bismarckot a ház kapuja előtt várta. Tudta, hogy a herceg az udvaron száll a kocsiba, s aztán léptetve kihajtat az utcára. Mikor a kocsi a kapu felé közeledett, vádlott azonnal fölismerte a herceget photographiája után. Néhány lépést előre tett s lőtt. A kocsis e pillanatban az ostorral feléje vágott, s ő futott , míg Lederer által elfogatott. Útközben tudta meg csak, hogy nem jól találta a herceget, s akkor úgy nyilatkozott, hogy nagyon sajnálja, hogy jobban nem talált, mert a „fickó­­ (Bismarck) megmozdult a lövés pillanatában. 6 TÁRCA. A magyar országgyűlések szervezetének fejlődési története. Irta: M. K. (Folytatás.) Ezután következik az 1839-diki országgyűlés, a mely Ferdinánd személyes jelenlétében nyittatott meg június 6-kán. A királyi előterjesztések képezték volna az első vita tárgyát, de ezek tárgyalása előtt a sérelmek orvoslását kívánták a rendek, s ezen kívánságukkal az országgyűlés irányát határozták el. A legkeserűbb kifejezések hallatszottak a kormány ellen. Maga Deák Ferenc is, ki jelenleg a reform­párt vezére volt, egy beszédében ünnepélyesen kijelenté a főrendeknek, illetőleg a kormánynak, hogy míg a nemzeti sérelem orvosolva nem lesz, addig az ellenzék semmi más tárgyba nem avatkozhatik. De az e tárgyban készítendő feliratot megelőzte egy királyi leirat, melyben kije­lenti Ferdinánd, hogy ő nem akarja az ország­gyűlés kívánságát korlátozni, hanem e te­­k­intetben annak többségére bízza a felmerült kérdések megvitatását. Természetesen e kérdés eldöntésénél meglehetős többséget aratott a reformpárt, a­mi miatt igen könnyű volt a javaslatokat tárgyalás alá venni, s nem is mulasztották el követeink a sérelmek minden pontját szigorúan megvizsgálni, és a javaslatokat, illetőleg azoknak törvénynyé tételét a nemzet boldogítására eszközölni. Az országgyűlés szervezetére vonatkozólag is emeltetett szó, t. i. a­midőn a városok országgyűlési szavazatának kérdése foglalkoztatá a rendeket, hogy váljon legyen-e a szabad királyi városoknak is egyenként külön sza­vazata a törvényhozó testületben? Azonban miután e tekintetben a leghosszabb discussiók keletkeztek, végzésbe ment, hogy ezen kérdés a jövő ország­gyűlésen döntetik el. A jelenlegi országgyűlés bezáratott 1840. évi május 13-kán, s azon reménynyel oszlottak szét az ország rendei, hogy egy részben megszűnvén a kormánynak mintegy kényuralmi rendszere, mind a nemzetiségi, mind a korszerű reformok tekinte­tében biztosabban és nyugodtabb kebellel nézhet a nemzet a jövő elébe. 1843-dik évben május 14-kére új országgyűlés hirdettetett Pozsonyba, melyet a király meghívó leveleiben személyesen ígért vezetni. Célja volt ezen országgyűlésnek, hogy mindazon elvetett magvak , melyek a múlt országgyűlésen elvettettek : gyümölcsöket hozzanak. Másik célja az volt a ren­deknek, hogy az ősiség, adó és városok kérdéseinek megfejtése által a nemzetet a fentebbiek kifejlődése útján egy stádiummal fentebb vigyék. Kitűnt ez már a követválasztási mozgalmaknál, midőn a kü­lönböző pártok mindent elkövettek , hogy elveiknek s irányuknak a törvényhozáson többséget s diadalt biztositani legfőbb törekvésük legyen, s épen ez által fájdalom a lélek­vásárlás és megvesztegetés a legnagyobb mértékben űzetett. A választási visszaélések és zavargások között elérkezett az országgyűlés megnyitásának határnapja. Itt újra találkozunk Deák Ferenccel, de voltak oly egyének is, kik részint a múlt, részint pedig a jelenlegi országgyűlésen is a kitűnőbb szerepet ját­szották. Leginkább kitűnnek pedig Ghyczy Kálmán Komárom-, Szemere Bertalan Borsod-, Vukovics­­ Sebő Temes-, Lónyai Menyhért Beregmegyék kép-­­ viselői, mindnyájan fiatal, politikai ismeretekben gazdag jeles szónokok voltak, és leginkább áradozó­­ beszédeikkel, s encyclopaediai ismereteik által von­ták magukra a közfigyelmet. A királyi előterjesztések május 20-kán a trón­­beszéd után adattak át a rendeknek. Ezek mind­­annyia azt látszók bizonyítani, hogy a kormány megértvén valahára a nemzet szükségeit, azokat őszintén, legálisan kívánja kisebbíteni. A hivatalos nyelvre is adatott be egy javaslat, mely kedvezőleg fogadtatott a rendek részéről, s határozatta jön, hogy ezután a törvényhozási, or­­száglási, hivataloskodási nyelv kizárólag a magyar­é legyen. Végre szóba jött a városok szavazati jogának kérdése is. A legtüzesebb szónoklatok folytak e tárgyban, némelyek ismét a jövő gyűlésre halasztván­­ annak megvitatását, mások pedig azt határozottan elfogadhatatlannak nyilvánították. Ily vita tárgyává lett a nagyfontosságú tárgy, melynek szerencsés megoldásához az országgyűlés előtt annyi szép re­mény csatlakozott. Elvkérdéseket foglalván magá­ban, párttusa tárgyává lett, ezzé válván pedig, bukásának a létező körülmények közt múlhatatlanul be kellett következni, Így vitáztak rendeink, a vélemények mindig két részre oszolván: mígnem végre beköszöntött az országgyűlés bezá­rásának határnapja, s az egyik párt bosszús ingerültségben, a másik meghasonlásban hagyta oda Pozsonyt, a legnagyobb rész azon­ban mégis valódi megnyugvással üdvözlé a napot, mely a kellemetlen helyzetnek véget vetett. A gyű­lés bezárásának szertartásait nem a király­­személyesen, ha­nem Kár­oly fő­h­er­c­eg, min­t annak biztosa hajtotta végre 1844. novem­ber 13-kán. (Folytatása következik.)

Next