Kecskeméti Lapok, 1874. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1874-10-18 / 42. szám

Hetedik évfolyam.___________________________42. szám.__________ Október 18. 1874. S­lefizet^si díj: ^ ^ d. t ' ^ tojjak: T sLvkcrtői • ^ ^ t^i B ''slyegdij m£en beféri iaPal'tszael­emfmZLI Weaves tartalmú hetilap­ja,TM közlemények küldendők. W J r*' tized Budai-nagy-utcza 184. sz. Váltó-láz. Ily cím alatt jelent meg a „Népzászló“­­ban Helfy Ignác képviselő úrtól egy cikk­sorozat, melyben az a váltó-szédelgés ré­­mítően lábrakapott nyavalyáját találó és élénk színekkel festi. Számadásokkal bizo­nyítja, mily óriási mérvben és csaknem gyermeteg könnyelműséggel írnak alá vál­tókat minden rangi­ és rendű emberek­ egész sorozatát idézi a megrendítő példáknak, hol a legbecsületesebb emberek és egész csalá­dok meggondolatlanság miatt végpusztulásra jutottak, és igen találóan mondja, miszerint most Magyarországban az embereket három osztályba lehet sorolni: olyanokra kik el­fogadók, kibocsájtók és forgatók. Amit idézett cikkekben általánosságban olvasunk, mind igaz , annyira , hogy abban semmi túlzást nem találunk, és részben annyira ráillik a mi állapotainkra itt Kecs­keméten is, mikép időszerűnek találjuk, hogy e sajnos jelenséggel foglalkozzunk , és polgártársainkat ez iránti gondolkodásra rá­bírjuk.­­ Mondjuk, a cikkben felhozott tények csak részben illenek ránk; ránk illik nevezetesen az, hogy rémséges sokan írunk váltó alá, de meg lettünk kímérve eddig a sok aláírás könnyen végzetessé válható következményeitől. A váltó-szédelgés nálunk már­is nagy mérveket öltött, de polgárságunkban, az elsőtől a legutolsó napszámosig, a kölcsönző takarékpénztárak irányában vállalt kötelezettségre nézve — dicsekedéssel mondhatjuk — oly élénk be­csületérzés uralkodik, hogy annak mindenki a legvégső erőmegfeszítéssel eleget tenni igyekszik, és minthogy a váltó-törlesztés kisebb részletfizetésekben történhetik, még eddig kevés kivétellel fizetőképesek marad­hattunk. Csak egyetlen egy nagy katastrófánk volt tavai, mely kiválóan a kereskedelmi köröket érte, egy pillánkig nagyon nyomott volt a légkör, feszülten és ijedten várták mi fog következni, de kereskedőink bár drágán, de beváltották féltett becsületüket. Eddig tehát a baj nem volt nagy, de tar­tani lehet, hogy sokaknál, hol az már mé­lyebben elharapódzott, az ideiglenes takar­­gatás és kuruzsolás felmondja a szolgálatot; vannak már előjelek , melyek azt sejtenünk engedik. Azért vigyázzunk! A helybeli három pénzintézet körülbelül egy és fél millió forintot adott ki leszámíto­­láskép váltókra; a ki ismeri viszonyainkat, a ki tudja, mily kis arányban veszi igénybe az intézetek hitelét a kereskedelem, az kény­telen bevallani, hogy ez összeg óriási és nem indokolt; a­hol a kereskedelem kicsiny, s nagy ipar épen nincs, ott ily összeg a tényleges viszonyoknak nem felel meg, mert a gazdálkodó és kis­iparos osztály meglehetős magas kamatláb melletti kölcsöntőkével nem dolgozhat, és ha mégis teszi, az végre is jóra nem vezethet. Nem akarunk nagyítani, nem akarunk nagyon sötéten látni, de úgy hisszük megközelítettük a valót, ha kimond­juk , hogy annak az összegnek egy negyede elveszett, tényleg nincs meg, másik negyede csak nagy keresésre lenne megta­lálható , és ha a takarékpénztárak valamikép oly helyzetbe jönnének, hogy a kiadott összeg felének teljes befizetését lennének kény­telenek követelni, akkor egyszerre oly pusz­tulást látnánk a gazdák, cserzővargák, csizmadiák, szabók és egyéb céhek, kisebb és nagyobb kereskedők, kupecek és kofák közt, hogy annak a leírásához hozzá nem mernénk fogni.­­ Pedig a mi népünk szo­lid , a felvett kölcsön­ pénzzel vagy nyerész­kedni akart, vagy örökbe fektette azt, a terméstől várván a törlesztést, kiszámították előre: a barack ennyit fog adni, az alma, közte annyit, a többit meg a kukorica fedezi; arra, hogy mindebből semmi se fog teremni, nem szeret senki se számítani, pedig emlé­kezünk már oly évekre, midőn ily számí­tások csaltak, és most újra még érzékenyeb­ben tanulhattunk 1874-ben. Tény, hogy most már sokan a váltó-törlesztést nem a­­ felvett kölcsönpénzből, hanem egyéb meg­levő vagyonukból teljesítik, azaz apasztjuk a tőkét, vagyis szegényedünk. Nem ritkaság most már hallani, hogy azok, kik tévesztett és erőltetett spekuláci­­ókra vettek fel kölcsönt, most midőn bele­buktak, átkozzák a pénzintézeteket, mint a sok baj okozóját, pedig a dolog nem úgy áll. El van ismerve, hogy a takarékpénz­táraknál üdvösebb és áldásosabb intézeteket, a vagyonosodás, kereskedelem , szóval egy vidék jólétének emelésére nézve, nem isme­rünk, hanem tessék azzal okosan bánni. Olyan emberre nézve, ki dertíre-borúra, boldognak boldogtalannak aláír, a­nélkül, hogy aláírásának jogi következményeit ma­gára nézve ismerné vagy ismerni igyekez­nék , olyanra nézve persze átok, de azt csak magának tulajdoníthatja, és ráillik oly érettkorú emberre, ki pénz dolgában gyer­mekes kényelműséggel jár el, hogy azért meglakoljon. — Hiába, mi könnyűvérír nép vagyunk, nem gondoljuk meg a dolgot hegyiről-tövire, csak azon vesszük észre ma­gunkat, hogy ott vagyunk hol a part sza­kad, és busásan megadjuk hevességünknek és könnyelműségünknek az árát. De ha már így magunkra terítjük a vizes lepedőt, nem hallgathatjuk el, hogy a nagy­mérvű váltó-szédelgést, melybe belesodor­tattunk , jórészben elősegítették maguk a helybeli pénzintézetek is. A­ki többször megfordult takarékpénztárainknál, s tudja miként történnek ott a váltó­bírálatok , igaz­­nak fogja találni állításunkat. A bíráló bizottságok nem kevesebb könnyelműséggel jártak el a váltók megszavazásánál, és el­járásukkal bátorították a kétkedőket, a gyengéket is. Azért talán az eset, hol 100—150 forintot megszavaztak oly három embernek, kik közül alig ismertek egyet vagy mást. Hiszen három mesterembernek vagy gazdálkodónak csak lehet nyomorult 100 forintot adni, ez volt az érvelés. Hátha még jónevű­ és vagyonosnak ismert ember aláírása szerepelt, ott még a szavazás is fölöslegesnek látszott, hitele pedig korlátlan volt. Csak mikor már tíz vagy talán húsz váltón fordult elő neve, kezdték egy kicsit sokalni a dolgot. Így történhetett, hogy egy ember, ki péld. 4—5 ezer forintnyi hitelt érdemelt , különböző minőségben ez összeg­nek négy- és ötszörös értékéig volt és van érdekelve. Lévén pedig ez idő szerint vá­rosunkban három pénzintézet, könnyen el­képzelhető, mennyire megijedne magán ily készséges váltó-aláíró polgártársunk, ha eszébe jőne feljegyezni és összeszámlálni (a­mit ugyan aligha tesz egy is) azon össze­geket, melyekkel nevét terhelte. Hogy ily jóhiszemű, de a váltó-bírálat szigorának semmikép meg nem felelő eljárás mellett találkoztak hitvány emberek , kik e bizalommal visszaéltek, és még hitványab­bak , kik névhamisítást is elkövettek, azon épen nem csodálkozhatni. Mindamellett pénzintézeteink eddig sze­rencsések voltak, és kevés veszteséget szen­vedtek , de nagy ideje, hogy óvatosabban járjanak el. Eljárásuktól függ, hogy min­denki magának vallja meg az őt megillető hitelt, hogy a meggondolatlan aláírásoknak eleje vétessék, és hogy az a helyes vád ne érje őket, miszerint segédkezet nyújtanak egyesek megrontására. Kecskemét szab. kir. város köztörvény­hatóságának 1874. évi október hó 14-én tartott rendes havi közgyűlése. Elnök: Dani Ferenc főispán úr ő méltósága; jegyzők: Hornyik, Szálkai, Bagi, Boodor; bizottsági tagok középszámmal. Kilenc órakor megszokott pontosságával főispán úr a gyűlést megnyitottnak kijelentvén, felhívta polgármester urat, hogy havi jelentését tenné meg, mire Bagi polgármester úr következő elnöki je­lentést adott elő: „A szeptember havi rendes közgyűlés óta tör­vényhatóságunk életében igen nagy fontosságú ügyek merültek fel, melyeknek foganatosításával a közgyű­lés által részben a városi tanács, részben pedig én bízattam meg. Ilyenek a bugaci puszta egy részének az al­­zálogos birtokosoktól visszaváltása; a reáliskola helyiségének visszaszerzése; a törvényszéki épület átadása; a Ladányi- és Millhoffer-féle házaknak visszavétele és átalakítása; a Kiss Pál-féle háznak

Next