Kecskeméti Lapok, 1882. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1882-09-17 / 38. szám

TIZENÖTÖDIK ÉVFOLYAM. 38. Szám, 1882. SZEPTEMBER 17. KECSKEMÉTI LAPOK MEGJELENiK MINDEN VASÁRNAP delmes hirdetéseknél árleengedés adatik. Előfizetni az év folytán minden hónap elején lehet. SZERKESZTŐ LAKIK: HALASI-UTCZA, 17. SZ. KIADÓ-HIVATAL, BUDAI-ÚTCZA, 184. SZ. Bélyegdij minden beigtatásért 30 kr. rr..r....... politikai és társadalmi hetilap Félévre . . 2 „ 50 „ Egy szám ára 12 kr. Egy új párt. Sokféle párt van hazánkban, van városunkban is, melyek mind más el­veket vallva, más úton járva , más esz­közöket választva törekednek a közös czél, a haza boldogságának elérésére. A politikai harczok heves küzdel­meiben felismerhetjük e pártokat, s ha ezt téve megismerjük vallott elveiket, átlátjuk az ezen elv mögött rejlő titkos óhajokat, szándékokat, fájdalommal kell kimondanunk, hogy e pártok fe­gyelmezetten és erős osztályokban har­­czolnak ugyan a magas politikának a nép előtt felfedezetlen ismeretlen terén, de a nemzetnek valódi reális érdekeit — tisztelet a kivételeknek — igen csekély figyelemben részesítik, avagy figyelmen kívül hagyják. Nem alkotnak nálunk pártokat a földmivelés-, ipar- és kereskedelem élet­bevágó fontos érdekei, hanem a di­­plomatia, a magas politika vagy a párt­szenvedély. Pedig az ilyen meddő politizálás­nak igen kevés haszna van, sőt kára annyiban, hogy elvonja az embereket a komoly eszmék országából az utópiák ködös régiójába. Szükséges lenne azért, szükséges lenne Im­lnnissen városunkban , egy oly párt, melynek nem az lenne czélja, hogy az ellenséges elvek harczában keresse a győzelmeket, hanem a­mely kibékíti ezen ellenséges elveket, a közös érdek, közös czél zászlója alá gyűjtve azokat. Ne a magas politikában keressük az üdvöt és boldogulást, hanem váro­sunk reális érdekeinek előmozdításában. Alakítsunk egy oly pártot, mely ily irányban működjék. Könnyű szerrel tehetjük ezt, mert a­mint kitűzi valaki a zászlót, melyen városunk érdeke lesz a jelszó, mint egy ember fog egész közönségünk az alá sorakozni. Azért tűzzük ki azt a zászlót! Nagy számú intelligenciánk , szak­avatott hivatalnokaink és tanáraink, minden jó iránt fogékony gazdáink együtt és egyszerre legyenek a kezde­ményezők. Lépjenek ezen elemek szoros szövetségre egymással, ala­­kítsanak egy közös társas egy­letet, mely kezdeményezne, cselekednék és ellenőrizne. Van ily egyletre elég példa. Ott van a „Fővárosi egylet“, mely csak nem rég alakulva, a társadalom minden művelt elemét tagjai közé szá­mítva , már­is áldásos nyomokat ha­gyott maga után a főváros történetében. Miért ne alakítanánk mi is egy ilyen „városi egyletet“, melynek feladata lenne városunk igaz érdekeit kikutatni, fölismerni, a haladást szellemi és gaz­dasági téren elősegíteni, s közügyeinkre­­ élénk és hasznos befolyással lenni. Ezen egyletnek létesülése annál könnyebb most, mert városunk élén oly férfiú áll, ki lelkesül közönségünk javáért, s kit megszoktunk mindig a valódi józan haladás útján látni, s ki — azt hisszük — ez ügyben is vezérként fog elöljárni. Reméljük, hogy szavunk nem fog a pusztában elhangzani, annál is inkább, mert mindenki, ki városunk érdekeit igazán szívén hordja, elvben már úgy is tagja e még meg nem alakult és mégis létező pártnak. Sok a tennivaló , szedjük össze erőinket! Az iskolaév elején. Pár nap óta különös élénkség lepte el utczáinkat. Azok a vándormadarak, a­melyek nyárderékon kelnek útra s ősz tájon térnek vissza, jöttek meg hozzánk. Csoportonkint, vajon kint látni őket egyik-másikat a gondos szülő vezetése alatt az utczákon s még in­kább iskoláink előtt. Igazán, örvendetes je­lenségnek vehetnők, hogy mily nagy mér­tékben törekszik népünk a művelődés, a tu­domány után, ha egy dissonáló hang el nem rontaná a szép összhangot, ha egy, a jövőbe tekintő gondolat a kellő s előre mondhatjuk, nagyon alacsony fokra nem szállítaná a nagy örömet. E dissonáló hang, ez aggasztó gon­dolat : hová tesszük e sok tudóst ? S e kér­dés méltán kelthet aggodalmat. Megmondjuk, miért. A figyelmes, körültekintő szemnek bi­zonyára feltűnhetett, mily óriási mértékben lepte el mostanság a szülőket a tanittatás láza. Nem csupán a jobbmódúakat, mint a­kik anyagi viszonyaiknál fogva első­sorban képesek a tanittatás kétségbevonhatatlanul nehéz terheivel megküzdeni, nem csupán a mivelt, képzett osztályokat, mint a­kiknél meg vagyunk szokva, hogy a kiképeztetés­­ apáról fiúra szálljon, — megvan ez a láz a szegényebb, a kevésbé intelligens néposztá­lyoknál is. Szegény apa, szegény anya éjt, napot összetesz, töri magát, dolgozik , hogy fiait tarthassa, esetleg még tán tartáspénzzel ellássa, csakhogy a fiúból­­„úr“ legyen. Ez a tulajdonképi ok, a végső gondolat, hogy úr legyen. Mindenesetre szomorú jelenség ma­gában véve is, mert azt bizonyítja, hogy még mindig ázsiai faj vagyunk, a­kik sze­retünk henyélni, persze azok nézete szerint, a­kik azt hiszik, hogy az ,,úr“ nem dolgo­zik, a­kiknél a szellemi munka henyélés. De jó. Törekedjünk mindig nagyobb után, helyes. De az előrelátásnak körül is kell néznie, hova törekszik. S mit találnak? Évek óta folyton halljuk, hogy mint nő, mint szaporodik végzett embereink száma, hogy minden pálya annyira túl van terhelve, hogy már alig képes embereinek kenyeret adni. Ezzel együtt, hogy mint vállalkoznak derék, művelt, képzett emberek olyan állásra, melyhez mindaz nem szükséges, s ép ez által mint sülyed napról-napra ez állás tekintélye. S a panasz jogosult, mert úgy van. Nézzünk szélylyel hazánk bármely nagyobb városá­ban, mindenütt fogunk ügyvédeket, orvoso­kat, tanárokat, mérnököket találni egyaránt, kiket szellemi tőkéjük eltartani nem képes. S íme ez aggasztó körülményekkel szem­ben látjuk, hogy évről-évre mint növekszik azoknak száma, kik minden áron a tudomá­nyos pályákra törekesznek. S ezzel egy más szomorú körülmény is van egybekötve. Az ifjúság folyton ezeket az új-féle nézeteket hallván maga körül, az iparos-, kereskedő-,­­ földmivelő-pályák iránt, hogy úgy mondjuk lenézéssel, megvetéssel viseltetik, úgy­hogy megesik majd az, a­minek és megfordítva kellene történni, hogy drága pénzen keresik majd a képzett iparost, képzett kereskedőt, képzett földmivelőt. Hanem itt is csak a kép­­­­zettet. Mert mindezzel nem azt akartuk mon­dani , hogy ne taníttassuk gyermekeinket, de taníttassuk, végeztessünk vele 3—4 osztályt, aztán adjuk más gyakorlati életpályára. Jól gondolják meg a szülők most, az év elején,­­ hogy mit határoznak gyermekeik sorsa felől.­­ Ne hagyják magukat áltekintetektől félreve­zettetni. Legyenek róla meggyőződve , hogy a hazának ép oly nagy, sőt nagyobb szolgá­latot tesznek , hogy gyermekeiket ép oly tisz­tes, gyakran még tisztesebb pályára nevelik, ha valamely más, nem tudományos életczélt tűzetnek ki velük. És hivatkozunk itt külö­nösen a kecskeméti nép józanságára és értel­­mességére, mely megtudta mindig magának választani mi jó, mi nem jó, hogy nem fogja itt sem befolyásoltatni magát akármiféle te­kintetektől s úgy fog gyermekei sorsáról in­tézkedni, hogy városunknak, hazánknak s ezzel együtt első­sorban természetesen saját magának hasznára s javára legyen. Taníttassa a gymnáziumban vagy reális­kolában gyermekeit négy osztályon át s csak ha azt látja, hogy határozott nagy tehetsége TÁRCZA Az én nótám. Motto: „Lekaszálták már a rétet, Nem hagytak rajt’ virágot.“ Kimegyek a temetőbe Beszélgetni veletek, Mohos halom, zengő madár, Szomorúfűz levelek. Elbeszélem mi fáj nekem, Elsírom bús énekem, Elsírom, hogy: „Be szomorú Ez az élet énnekem! “ Ráborulok egy jeltelen, Árván hagyott halomra . . . S fent a madár vig dalával Felel bús sóhajomra, Piroslik a vadvirág is — Minden csak bánt engemet, Hej, de igaz: „A virágnak Megtiltani nem lehet! ...“ Száll a felhő, hull a levél, Pusztán marad az ága . . . Be hamar elhervadt az én Bús életem virága! Minden megcsalt, minden bántott, Széttépték a lelkemet, Csak az fáj még: Mért is szült az Édes anyám engemet?! Szappanos Sándor.­ ­ Az elcserélt felöltő. — Ilonkám, kedves kis feleségecském, néhány hétre el kell utaznom! Mondá a szomorúságtól megnyujtott arcz­czal Borsos Ferencz fiatal kereskedő nejéhez, a bájos Ilonkához. De miért mondá ezt Ferencz olyan sa­vanyú bánatos ábrázattal? Megmondom. Fiatal házasok voltak. Alig néhány napja mondhatják magukat egymásénak, alig múlt el a mézeshetekből pár nap, s már el kell válniok, az az átko­zott üzlet szétrombolá a mézeshetek boldog álmait is. Most már el lehet képzelni, hogy esik ilyenkor a válás, s meg fogjuk magyarázhatni Ferencz szomorúságát. Midőn az ember egy perczig sem lehet el a kis feleség nélkül, midőn nem eszik egye-­­­bet, mint csókot (az igaz, hogy sovány lesz mellette), nem is képes mást még ízlelni sem, mint a kis feleség csókját, egyszerre csak­­ beüt a boldogság berkébe a válás mennydör­­gős mennyköve, s szétrombolja a czifra lég­várakat. Ilyen szomorú körülmények között lepjük meg a fiatal házaspárt, ott találva épen Fe­rencz legbensőbb barátját, Szellő Tihamér tisz­teletbeli czímzetes és díjtalan vasúti gyakornok-­­ jelöltet is. Ferencz valóban boldog lehetett ily fele­séggel és ily baráttal, és pedig annál inkább , mert Tihamér nem volt az úgynevezett „házi barátok“ közé sorolható. Végtelen sopánkodás, keserves sóhajok, sürü könycseppek után megnyugodott Ilonka a változhatatlanban, és minden gondját a ked­ves férj utazási szükségeire szentelve, hol Ti­hamér, az önzetlen és áldozatkész barát, de­rekasan segítségére volt. A csomagolások közben Ferencz órájára tekint. — Egek, már öt óra! Nagyon kell siet­nem , hogy le ne maradjak a vonatról, küld­jétek majd ki az állomáshoz málhámat. Isten veletek! — hadará Ferencz, s közben nagy seb­­bel-lábbal összecsókolva nejét, kezet szoritva Ti­hamér barátjával, felkap a pamlagról egy fel­öltőt , s mint a szél, rohan az állomás felé. Mig Ferenczet a gőzparipa nyilsebesen a főváros felé vitte, azalatt Szellő Tihamér áb­rándokba merülten ült otthon, épen az előbb jővén haza Borsoséktól. „Oh te kedves, kedves levelem! Hadd olvassalak át még egyszer, s azután menj, add tudtul az angyalnak lángoló szerelmemet!“ E szenvedélyes szavak után levetett felöl­tője felé megy, hogy annak belső zsebéből kivegye a levelet, s rendeltetése helyére juttassa. Mily nagy volt azonban rémülése, midőn a levél helyett egy pénztárczát talál, melyben különféle irományok s tekintélyes pénzösszeg volt. Ráismer Ferencz tulajdonára. Eltalálja a valót, hogy a két felöltő a nagy sietségben ki lett cserélve. Esze nélkül kétségbeesetten rohan a nem messze lakó Borsosékhoz , magával hurczolva­­ a szerencsétlen felöltőt is, mint a fergeteg száguld tova, letiporva, ledöntve mindent, a­mi útjába került, számos nyájas oldalbaütést adva és kapva. — Asszonyom, el vagyok veszve! így szól komoran, miután a kis menyecs­kéhez bebocsátva, előtte, mint a kétségbeesés szobra, mereven megállt. — Az Isten szerelméért, mi történt ? Egé­szen kétségbeest földúlt arczával! — kérdő ijedten Ilonka. — Oh asszonyom, ön szemrehányásokat fog nekem tenni, átkozni fog engem, ha elbe­szélem átkos hibámat. — De hát mondja már meg, mi baja, beszéljen, ne kínozzon már értelmetlen be­szédeivel ! — Jól van, megmondom. Ferencz a nagy sietségben elcserélte felöltőnket, s az enyémet vitte el. — Mondá Tihamér komor és bánatos arczczal. — Ha-ha-ha! — kaczagott a kis me­nyecske — hát ez az egész, hát úgy sajnálja ön felöltőjét? — Igen asszonyom, de az én felöltőm­ben pénztárczája helyett egy levelet fog Fe­rencz találni! — Nos? — S ezen levélben, kimondom asszo­nyom ... én önnek szerelmet vallok! — Ön nekem! — kiált haraggal a me­nyecske. — Bocsánat asszonyom, szenvedélyem el­ragadott, de most nincs ideje a magyarázatok­nak, én vigasztalhatlan vagyok, szánom-bánom bűnömet, de jóvá fogok mindent tenni, rögtön utazom Ferencz után, bocsánatáért fogok kö­nyörögni , s mivel Ferencz bizonyosan önre is fog gyanakodni, e gyanúját eloszlatom. — Hát miért nem tette ezt már, miért jött hozzám ? — Bocsánatért esdem­! — Megbocsátok, — mondá Kaczéran Ilon­ka, — ha mindent jóvá tesz, s máskor féken tartja szenvedélyét. — Esküszöm, asszonyom . . .“ — Jól van, jól van, önök mindig esküsz­nek, csak menjen és utazzék. — Tehát megbocsát? — Meg, meg, csak menjen már, a per­­ezek drágák. Tihamér elrohan boldogan és megelégedve. Míg ezek itt történtek, azalatt Ferencz szerencsésen a fővárosba érkezett, nem is

Next