Kecskeméti Lapok, 1883. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)
1883-09-23 / 39. szám
TIZENHATODIK ÉVFOLYAM. 39. Szám. 1883. SZEPTEMBER 23. KECSKEMÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI DU 1 ^ x HIRDETÉSI DU I Egész évre 5 frt kr. Negyedévre 1 frt 50 kr. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP 4 hasábos petit 80r 5 kr többizir vagy terje. Félévre . . 2 „ 50 „ Egy szám ára 12 kr. . , ~ ____ ._ _____ . • _ delmes hirdetéseknél arleengedés adatik.— MEGJELENIK MINDEN VASARNAP Előfizetni az év folytán minden hónap elején lehet. SZERKESZTŐ LAKIK: HALASI-UTCZA, 17. SZ. KIADÓ-HIVATAL: BUDAI-UTCZA, 184. SZ. Bélyegdij minden beigtatásért 30 kr. Rendőrségünk a közgyűlés előtt. Azon különféle ügydarabok között, melyek időnként határozathozatal czéljából törv. h. b. közgyűlésünk elé kerülnek, alig van egy-egy a közérdeket olyan közelről érdeklő, mint az volt, mely a folyó szept. havi rendszeres közgyűlés előtt fordult meg. Rendőreink fizetésük megjavítását kérték, a közgyűlés azonban, bár a kérelmet méltányosnak találta, mivel ez idő szerint a költségvetésbe nagyobb mérvű ilyetén kiadásokat alap hiányában felvehetőnek nem tart, de még 1884-ik évben úgy a tisztviselők , mint a hivatalszolgák fizetése új megállapítás alá esik, a figyelembe vételt és érdemleges határozatot ezen időre halasztotta. Sok szó fér e határozathoz. Szólják , szapolják is sokan, ki azért, mert minden fizetésjavításnak esküdt ellensége , s szerette volna, ha kilátás sem nyuttatott volna a fölemelésre ki pedig azért, mert azon meggyőződésben van , hogy ha valaki méltányos kérelemmel lép egy törvényhatóság elé, a törvényhatóságnak az ilyen kérelmezőt nem szabad az ígéretek és kilátások zacskóba zárt felével elégíteni ki. Átalában mi ez utóbbiak közé szeretünk sorakozni, s a jelen esetben is szívesen csatlakoznánk hozzájuk, de így vagyunk meggyőződve, hogy törvényhatósági bizottsági közgyűlésünk ezúttal helyesen cselekedett, hogy a fizetésjavítást kérő rendőröket kérelmek méltatásával azon időre biztatta meg, amikor módjában álland egyidejűleg az egész rendőrséget is újból szervezni, mert bár csak pár forinttal kértek is fizetéseket felemeltetni, rendőreink más szervezetekben még ezt a pár forintot sem érdemlik meg. Megokoljuk állításunkat—már csak azért is , mert félreértetni nem akarunk. A rendőri szolgálat a legterhesebb mindazon szolgálatok között, melyeket a hatóság a nagyközönség érdekében teljesít, illetve rendőri közegei által teljesíttet. A közrendnek és a lakosság úgy személyi, valamint vagyoni biztonságának fenntartása a rendőrséget folyton szolgálatban tartja, éjjel úgy mint nappal, a hivatalos helyiségen ép úgy , mint közhelyeken , utczán , vagy bárhol , s azokért felelős is mindég — még talán akkor is, ha alszik, — mely utóbbi állításunkat azonban nem kívánjuk szó szerént vétetni. A ki ezen hivatásának a rendőrök közül megfelel, a számára ez időszerint kiszabott 20 forint havi fizetéssel s a mintegy 60—80 főt érő évi ruházattal nincsen megfizetve, az közrendőri teendői fejében is méltán várhat annyit, hogy tiszteségesen, okos beosztással megélhessen fizetéséből, anélkül, hogy egyéb címen jövő bevételekről is gondoskodni kénytelenít tessék, s bizonyára az ilyen rendőr számára egy forint napi díj sem volna valami túlságos dotáczió. De mi kérdésbe teszszük, vájjon a mi rendőreink ilyenek közé sorozhatók-e ? Vájjon a rendőrség hivatására felemelkedett, vagy kitanított olyan elemekből van-e összealkotva, melyek a mostani javadalmazásnál többre méltók ? A kérdésre adandó válasz aligha lesz igenlő. Ők a szolgálat terhességét csak annyiban érzik, amennyiben ez testi fáradsággal is össze van köttetve. Pedig a rendőri szolgálatnak a testi fáradozás ha nem legkönnyebb is, de olyan része, melyért mostani fizetésükkel is meg lehetnek elégedve , hiszen az — amint fentebb is említettük — megüti vagy haladja is a 300 frot, és ez olyan tekintélyes kis összeg, melyet kaszával-kapával nagyon keserves öszszehozni , sőt tán nem is lehetséges. Az ő szolgálatuknak az a része, mire ők nem is gondolnak, a mi szép hivatásuknak lényege, amit kifejezni is nehéz, amit a velük érintkező közönség naponként, sőt minden perczben lát, hall, érez, a szemfülesség, a mindenüvé jókor érkezés, az utasítás nélküli gyors és bölcs intézkedés, tapintatos szelíd bánásmód, minden körülmények között való önfeltalálás, szelíden éreztetett szigorúság stb. az a nehezebb, az a jó fizetésre méltó és érdemes , — és fájdalom , rendőreink mostani szervezetekben és állományokban ezzel nem dicsekedhetnek. A legközelebbi jövőben ideje lesz gondoskodni róla, hogy rendőrségünk ide fejlesztessék s az ide fejlesztés egyik eszköze az érdem szerinti szolgálati bér. Helyesen cselekedett tehát a t. h. b. közgyűlés, mikor a rendőrök kérvényét említettük módon intézte el. Van azonban egy dolog, ami figyelemre méltó, már csak azért is, mert alighanem ez indította rendőreinket a fizetésfölemelés iránti kérvényezés benyújtására. Ugyanis a rendőrök szolgálata és a hivatalszolgáké, tizedeseké és tűzoltóké között teherben nincs arány, holott a fizetés — a tizedesek kivételével , kik ruházatot nem kapnak — ugyanegy. Igaz, hogy mindegyik tudta szolgálatba állása alkalmával, legalább tudnia kellett volna mire vállalkozott, s nem ismerhető el a szolgálattétel terhesebb volta miatt a panasz jogosultnak , ha nem bizonyára emberi dolog ez s olyan keblekből is sokszor panaszhangot tol ki, hol az irigység ördöge nem lakik. Ugyan kérjük, nem lehetne ezen segíteni ? Egy dolog nyilvánvaló s mindenki érzi, látja, azt t. i., hogy rendőrségünk száma oly csekély, hogy azt emelni városunk közérdekében okvetlenül és hová hamarébb kell. Nem lenne czélszerű intézkedni arra nézve, hogy a tűzoltók, hivatalszolgák, tizedesek beosztassanak a rendőrség létszámába , és mostani teendőiket annak keretében teljesítenék, nagy hasznára a közügynek , előnyére a rendőrségnek, mely így — a városi pénztár minden terheltetése nélküli számban megkétszereztetnék s bőven kiadná ordonánczi szolgálatban a nappali teendőkhöz megkivántató anyagot, s az éjjeli szolgálat kettőzött, tehát, megbizhatóbb és sikeresebb lenne. A rendőrfőkapitány úr, ki a rendőrség csekély létszámának annyiszor tárcza Vallomás. Azt kérdeztem tőled, mi a titkod ? Azt felelted, el nem mondhatom! Hej! az én szivemnek ez a titka: Te légy az én angyalom. A szerelem szót ad ajkaimra, Szivembe dalt s édes érzetet, Szerelem, szó, dal és édes érzet Dicsőítsen tégedet. Don Caesar: Te vagy .... (Németből.) Te, te vagy szivemben, Te, te vagy elmémben, Te, te adtál bánatot szivemnek, Nem tudod, hogy mennyire szeretlek! Cassius: Póruljárt büszkeség. (Humoreszk.) Gründerich tőzsér és tiszteletbeli tanácsos úr egyike azon köpczös alakoknak, amelyek bennünket valami bankárféle, vagy jobban mondva, valódi magyar falusi nótáriusra emlékeztetnek. Különben igen derék ember és az egész előkelő Berlin ismeri. Ő szerencsés halandó. Hisz „dicsőséges idő“-nek nevezi azon kort, mely a franczia forradalom utántól a nagy „krach“-ig tart. Hja! ő szivesen gondol vissza azon időkre, melyek tele voltak izgalmakkal, ijedelemmel s mindenféle ügyel-bajjal! Hogyisne, mikor ekkor sikerült neki kis tőkéjére szert tenni. Legfényesebb bizonyíték az újonnan épült diszes villája, melybe csak az imént költözött be. Környös körül szebbnél szebb kertek váltakoznak és ezek közepén emelkedik büszkén a palota gyönyörű kupoláival, mint valami hegycsúcs sudár fenyőszálaival. Nem is csoda hát, ha a többi berzianer urak irigykedően kacsintgatnak a szép nyári lakra. No, de büszke is ám rá Gründerich uram! Amig egyszerű tőzsér volt, szerényen meghúzózkodott kis vagyonával, mindenkihez barátságos, sőt leereszkedő volt, de mi több, esténkint kis háza elé ült s miközben hosszú szárú pipájából jókedvűen eregette a füstöt, folyton mesélgetett az őt tisztelő fiatal szomszédoknak. De mióta e szép palota tulajdonosának vallja magát, egészen megváltozott a jó öreg. Naponként el-elmerülve mereng teremtményén és gyönyörködik nagyszerűségében. Gyalog nem is lehet már vele beszélni. De a kik házát dicsérik s kik meglátogatják termeit, azokhoz egészen más ember. Személyesen vezeti őket hosszú termein keresztül s némi előszeretettel magyarázza nekik a berendezés egyes tárgyait. Egy szép délelőtt is pár urat találunk termeiben. — íme, látják uraim, ez a nyári park, amely az ebédlőbe vezet, innen ismét a zeneterembe lépünk , majd a téli kertbe jutunk, magyarázá a különféle pompákat Gründerich tanácsos uram. Régi, de igaz a közmondás: nem mind arany , ami fénylik. Bankárunknak is kellett bizonnyi mérget nyelni, hogy — no! Mert vendégei között akadt ám egy-két oly arczátlan is, ki még azt is merte állítani, hogy látott már ennél szebb, csinosabb és kényelmesebb berendezéseket is. Ez roppantul bosszantotta Gründerich urat s ezért elhatározta, hogy az épen most összegyűlt vendégeket meg fogja győzni, miszerint bir ő olyan valamivel is, amin majd eláll mindegyik szeme szája. A bankár gúnyos tekintetet vetett Joseffal bankár barátjára, ki leginkább szokta kicsinyleni házát és gúnyt űzni rögeszméjéből. — No, de most uraim — mondá ravaszul a tanácsos — olyasmit fogok önöknek mutatni, amilyent még eddig soha és sehol nem láttak! Nevezetesen , fürdőszobámat hálószobám közvetlen szomszédságában rendeztem be ... . — Hehehe, ez gyakran előfordul, — szakitá félbe Joseffal, kinek nagyon tetszettek saját életei. — Teringettét, még gúnyt űz az ember fiából .... — No kérem, mentegetődzék a sértő. — Hát persze, hogy gyakran előfordul, hanem én valami roppant különöst hoztam be. Egészen az én eszmém. Amíg t. i. reggel az ágyban Morpheus áldó karjaiból sietek kibontakozni, megrendelem a fürdőt. Ha ez megtörtént, megnyomok egy gombot és egy nagyszerű mechanismus következtében a fürdőkád — ágyam elé gördül. Képzeljék , uraim, mily jótétemény, a meleg párnákból a hideg vízbe ugorhatni! Tehát szépecskén megfürdöm, megnyomok egy másik gombot és a kád újra — kisétál. Hahaha! Nos, urak, láttak-e valaha ilyesmit .... ilyen berendezést . . . . Ünnepi csend állott be. Gründerich úr Jupiternek képzelé magát. Végre általános fejbólintás volt a felelet. Diadalmasan vezeti a tanácsos úr őket a hálószobába. Beérvén a szentélyek szentélyébe, az ágy mellé áll, megnyomja a falon a gombot és valóban zajtalanul nyílik a szövetajtó és begördül a fürdőkád , és a kádban , a vízben — a szent Kleofás! — a kádban ... ül a tanácsosáé, Gründerich úr szép neje, ki véletlenül ép ekkor fürdött és megpillantván az urakat, velőtrázóan felsikolt . . . . Mint egy bőszült tigris, midőn áldozatára rohan, ugrik a falhoz Gründerich tanácsos és egész erejéből rádől a gombra .... Pár aggasztó pillanat s kád és tartalom újra elillan. Csak, midőn újra bezárul az ajtó, lélegzik fel újra a bankár. De a Kunczut Joseffal nevetve vállára üt s a dicsőség koszorúját Gründerich úr fejére téve e bókok kíséretében: — Igen, azt, a mit most mutatott, . . . ilyesmit .... igaza van .... közülünk bizonyára még egy sem látott!!! Az új Szeged, ír. Befejező közlemény. — E gyár hatalmas tényező Szeged felvirágzásához, — mondom egyik vezetőmnek, a gyártelep nagy épületében. — Igen, uram, e szeszgyárra büszke lehet Szeged. És én meggyőződtem arról, hogy ez úrnak teljesen igaza van. Mikor kijöttem a gyárból, könnyeztem. Fájt nekem azon gondolat, hogy miért nincsen nálunk Kecskeméten ily szeszgyár. Mennyi előnyt nyerne ezáltal a város s polgársága; fájt nekem, hogy annyi jövedelemforrás mintegy el van temetve; fájt, hogy a buzdító szók a pusztába hangzanak el, a komoly tettre nincsenek válalkozók, éljük a phrázis világát. De reményijük, hogy ami nincs, az még lehet. — Talán ártott a szemeidnek a Spiritus , — kérdé tőlem barátom. — Igen, a spiritust siratom, de nem a szegedit, — viszonzom, anélkül, hogy elárultam volna gondolataimat. Épen egy órát ütött a felsővárosi torony órája. A nap égetően sütött, sugarait egészen függőlegesen küldte hozzánk. Az ég, azúr kék színével, oly tiszta, sima volt, mint a csendes víz felülete, csak néha húzódott kis bárányfelleg ide vagy oda. A merre csak szemünk ellátott, mindenütt végtelen zóna terült el. Az izzó por, melyet lábainkkal felvertünk, mintegy forgószelet csinált. No, de torkunk ki is száradt úgy, amint