Kecskeméti Lapok, 1883. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)

1883-09-23 / 39. szám

TIZENHATODIK ÉVFOLYAM. 39. Szám. 1883. SZEPTEMBER 23. KECSKEMÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI DU 1 ^ x HIRDETÉSI DU I Egész évre 5 frt­­ kr. Negyedévre 1 frt 50 kr. POLITIKAI É­S TÁRSADALMI HETILAP 4 hasábos petit 80r 5 kr többizir­ vagy terje. Félévre . . 2 „ 50 „ Egy szám ára 12 kr. . , ~ ____ ._ _____ . • _ delmes hirdetéseknél arleengedés adatik.— MEGJELENIK MINDEN VASARNAP Előfizetni az év folytán minden hónap elején lehet. SZERKESZTŐ LAKIK: HALASI-UTCZA, 17. SZ. KIADÓ-HIVATAL: BUDAI-UTCZA, 184. SZ. Bélyegdij minden beigtatásért 30 kr. Rendőrségünk a közgyűlés előtt.­ ­Azon különféle ügydarabok között, melyek időnként határozathozatal czél­­jából törv. h. b. közgyűlésünk elé kerülnek, alig van egy-egy a közér­deket olyan közelről érdeklő, mint az volt, mely a folyó szept. havi rend­szeres közgyűlés előtt fordult meg. Rendőreink fizetésük megjavítását kérték, a közgyűlés azonban, bár a kérelmet méltányosnak találta, mivel ez idő szerint a költségvetésbe nagyobb mérvű ilyetén kiadásokat alap hiányá­ban felvehetőnek nem tart, de még 1884-ik évben úgy a tisztviselők , mint a hivatalszolgák fizetése új megálla­pítás alá esik, a figyelembe vételt és érdemleges határozatot ezen időre halasztotta. Sok szó fér e határozathoz. Szólják , szapolják is sokan, ki azért, mert minden fizetésjavításnak esküdt ellen­sége , s szerette volna, ha kilátás sem nyuttatott volna a fölemelésre ki pedig azért, mert azon meggyőződésben van , hogy ha valaki méltányos kérelemmel lép egy törvényhatóság elé, a törvény­­hatóságnak az ilyen kérelmezőt nem szabad az ígéretek és kilátások zacs­kóba zárt felével elégíteni ki. Átalában mi ez utóbbiak közé szeretünk sorakozni, s a jelen esetben is szívesen csatlakoznánk hozzájuk, de í­gy vagyunk meggyőződve, hogy tör­vényhatósági bizottsági közgyűlésünk ezúttal helyesen cselekedett, hogy a fizetésjavítást kérő rendőröket kérelmek méltatásával azon időre biztatta meg, a­mikor módjában álland egyidejűleg az egész rendőrséget is újból szervezni, mert bár csak pár forinttal kértek is fizetéseket felemeltetni, rendőreink más szervezetekben még ezt a pár forintot sem érdemlik meg. Megokoljuk állításunkat—már csak azért is , mert félreértetni nem akarunk. A rendőri szolgálat a legterhesebb mindazon szolgálatok között, melyeket a hatóság a nagy­közönség érdekében teljesít, illetve rendőri közegei által teljesíttet. A közrendnek és a lakosság úgy személyi, valamint vagyoni biztonsá­gának fenntartása a rendőrséget folyton szolgálatban tartja, éjjel úgy mint nappal, a hivatalos helyiségen ép úgy , mint közhelyeken , utczán , vagy bár­hol , s azokért felelős is mindég — még talán akkor is, ha alszik, — mely utóbbi állításunkat azonban nem kívánjuk szó szerént vétetni. A ki ezen hivatásának a rendőrök közül megfelel, a számára ez időszerint kiszabott 20 forint havi fizetéssel s a mintegy 60—80 főt érő évi ruházattal nincsen megfizetve, az közrendőri teen­dői fejében is méltán várhat annyit, hogy tiszteségesen, okos beosztással megélhessen fizetéséből, a­nélkül, hogy egyéb c­ímen jövő bevételekről is gondoskodni kénytelenít tessék, s bizo­nyára az ilyen rendőr számára egy forint napi díj sem volna valami túl­ságos dotáczió. De mi kérdésbe teszszük, vájjon a mi rendőreink ilyenek közé soroz­­hatók-e ? Vájjon a rendőrség hivatására felemelkedett, vagy kitanított olyan elemekből van-e összealkotva, melyek a mostani javadalmazásnál többre méltók ? A kérdésre adandó válasz aligha lesz igenlő. Ők a szolgálat terhességét csak annyiban érzik, amennyiben ez testi fáradsággal is össze van köttetve. Pedig a rendőri szolgálatnak a testi fára­dozás ha nem legkönnyebb is, de olyan része, melyért mostani fizeté­sükkel is meg lehetnek elégedve , hiszen az — a­mint fentebb is említettük — megüti vagy haladja is a 300 frot, és ez olyan tekintélyes kis összeg, melyet kaszával-kapával nagyon ke­serves öszszehozni , sőt tán nem is lehetséges. Az ő szolgálatuknak az a része, mire ők nem is gondolnak, a mi szép hivatásuknak lényege, a­mit kifejezni is nehéz, a­mit a velük érintkező közönség naponként, sőt minden percz­­ben lát, hall, érez, a szemfülesség, a mindenüvé jókor érkezés, az utasítás nélküli gyors és bölcs intézkedés, tapintatos szelíd bánásmód, minden körülmények között való önfeltalálás, szelíden éreztetett szigorúság stb. az a nehezebb, az a jó fizetésre méltó és érdemes , — és fájdalom , rendőreink mostani szervezetekben és állomá­ny­okban ezzel nem dicsekedhetnek. A legközelebbi jövőben ideje lesz gondoskodni róla, hogy rendőrségünk ide fejlesztessék s az ide fejlesztés egyik eszköze az érdem szerinti szolgá­lati bér. Helyesen cselekedett tehát a t. h. b. közgyűlés, mikor a rendőrök kér­vényét említettük módon intézte el. Van azonban egy dolog, a­mi figyelemre méltó, már csak azért is, mert aligha­nem ez indította rend­őreinket a fizetésfölemelés iránti kérvé­­nyezés benyújtására. Ugyanis a rendőrök szolgálata és a hivatalszolgáké, tizedeseké és tűzol­tóké között teherben nincs arány, holott a fizetés — a tizedesek kivé­telével , kik ruházatot nem kapnak — ugyanegy. Igaz, hogy mindegyik tudta szol­gálatba állása alkalmával, legalább tud­nia kellett volna mire vállalkozott, s nem ismerhető el a szolgálattétel terhesebb volta miatt a panasz jogo­sultnak , ha nem bizonyára emberi dolog ez s olyan keblekből is sokszor panaszhangot tol ki, hol az irigység ördöge nem lakik. Ugyan kérjük, nem lehetne ezen segíteni ? Egy dolog nyilvánvaló s mindenki érzi, látja, azt t. i., hogy rendőr­ségünk száma oly csekély, hogy azt emelni városunk közérdekében okvet­lenül és hová hamarébb kell. Nem lenne czélszerű intézkedni arra nézve, hogy a tűzoltók, hivatalszolgák, tizedesek beosztassanak a rendőrség létszámába , és mostani teendőiket annak keretében teljesítenék, nagy hasznára a köz­­ügynek , előnyére a rendőrségnek, mely így — a városi pénztár minden terhel­­tetése nélkül­i számban megkétszerez­­tetnék s bőven kiadná ordonánczi szolgálatban a nappali teendőkhöz meg­­kivántató anyagot, s az éjjeli szolgálat kettőzött, tehát, megbizhatóbb és sike­resebb lenne. A rendőrfőkapitány úr, ki a rend­őrség csekély létszámának annyiszor tárcza Vallomás. Azt kérdeztem tőled, mi a titkod ? Azt felelted, el nem mondhatom! Hej! az én szivemnek ez a titka: Te légy az én angyalom. A szerelem szót ad ajkaimra, Szivembe dalt s édes érzetet, Szerelem, szó, dal és édes érzet Dicsőítsen tégedet. Don Caesar: Te vagy .... (Németből.) Te, te vagy szivemben, Te, te vagy elmémben, Te, te adtál bánatot szivemnek, Nem tudod, hogy mennyire szeretlek! Cassius: Póruljárt büszkeség. (Humoreszk.) Gründerich tőzsér és tiszteletbeli tanácsos úr egyike azon köpczös alakoknak, a­melyek bennünket valami bankárféle­, vagy jobban mondva, valódi magyar falusi nótáriusra em­lékeztetnek. Különben igen derék ember és az egész előkelő Berlin ismeri. Ő szerencsés halandó. Hisz „dicsőséges idő“-nek nevezi azon kort, mely a franczia forradalom utántól a nagy „krach“-ig tart. Hja! ő szivesen gondol vissza azon időkre, melyek tele voltak izgalmakkal, ijedelemmel s mindenféle ügyel-bajjal! Hogyisne, mikor ekkor sikerült neki kis tőkéjére szert tenni. Legfényesebb bizonyíték az újonnan épült diszes villája, melybe csak az imént költözött be. Környös­ körül szebbnél­ szebb kertek váltakoznak és ezek közepén emelkedik büsz­kén a palota gyönyörű kupoláival, mint va­lami hegycsúcs sudár fenyőszálaival. Nem is csoda hát, ha a többi berzianer urak irigykedően kacsintgatnak a szép nyári lakra. No, de büszke is ám rá Gründerich uram! A­mig egyszerű tőzsér volt, szerényen meg­­húzózkodott kis vagyonával, mindenkihez ba­rátságos, sőt leereszkedő volt, de mi több, esténkint kis háza elé ült s mi­közben hosszú szárú pipájából jókedvűen eregette a füstöt, folyton mesélgetett az őt tisztelő fiatal szomszédoknak. De mióta e szép palota tu­lajdonosának vallja magát, egészen megválto­zott a jó öreg. Naponként el-elmerülve me­reng teremtményén és gyönyörködik nagysze­rűségében. Gyalog nem is lehet már vele beszélni. De a kik házát dicsérik s kik meglátogat­ják termeit, azokhoz egészen más ember. Személyesen vezeti őket hosszú termein keresztül s némi előszeretettel magyarázza nekik a berendezés egyes tárgyait. Egy szép délelőtt is pár urat találunk termeiben. — íme, látják uraim, ez a nyári park, a­mely az ebédlőbe vezet, innen ismét a zene­terembe lépünk , majd a téli kertbe jutunk, magyarázá a különféle pompákat Gründerich tanácsos uram. Régi, de igaz a közmondás: nem mind arany , a­mi fénylik. Bankárunknak is kellett biz­onnyi mér­get nyelni, hogy — no! Mert vendégei kö­zött akadt ám egy-két oly arczátlan is, ki még azt is merte állítani, hogy látott már ennél szebb, csinosabb és kényelmesebb beren­dezéseket is. Ez roppantul bosszantotta Gründerich urat s ezért elhatározta, hogy az épen most összegyűlt vendégeket meg fogja győzni, mi­szerint bir ő olyan valamivel is, a­min majd eláll mindegyik szeme­ szája. A bankár gúnyos tekintetet vetett Jo­seffal bankár barátjára, ki leginkább szokta kicsinyleni házát és gúnyt űzni rögeszméjéből. — No, de most uraim — mondá rava­szul a tanácsos — olyasmit fogok önöknek mutatni, a­milyent még eddig soha és sehol nem láttak! Nevezetesen , fürdőszobámat há­lószobám közvetlen szomszédságában rendez­tem be ... . — Hehehe, ez gyakran előfordul, — szakitá félbe Joseffal, kinek nagyon tetszettek saját életei. — Teringettét, még gúnyt űz az ember fiából .... — No kérem, mentegetődzék a sértő. — Hát persze, hogy gyakran előfordul, hanem én valami roppant különöst hoztam be. Egészen az én eszmém. A­míg t. i. reggel az ágyban Morpheus áldó karjaiból sietek ki­bontakozni, megrendelem a fürdőt. Ha ez megtörtént, megnyomok egy gombot és egy nagyszerű mechanismus következtében a für­dőkád — ágyam elé gördül. Képzeljék , uraim, mily jótétemény, a meleg párnákból a hideg vízbe ugorhatni! Tehát szépecskén megfür­­döm, megnyomok egy másik gombot és a kád újra — kisétál. Hahaha! Nos, urak, láttak-e valaha ilyesmit .... ilyen berende­zést­­ . . . . Ünnepi csend állott be. Gründerich úr Jupiternek képzelé magát. Végre általános fejbólintás volt a felelet. Diadalmasan vezeti a tanácsos úr őket a hálószobába. Beérvén a szentélyek szentélyébe, az ágy mellé áll, megnyomja a falon a gombot és valóban zajtalanul nyílik a szövet­ajtó és begördül a fürdőkád , és a kádban , a vízben — a szent Kleofás! — a kádban ... ül a taná­csosáé, Gründerich úr szép neje, ki véletle­nül ép ekkor fürdött és megpillantván az urakat, velőtrázóan felsikolt . . . . Mint egy bőszült tigris, midőn áldozatára rohan, ugrik a falhoz Gründerich tanácsos és egész erejéből rádől a gombra .... Pár aggasztó pillanat s kád és tartalom újra elillan. Csak, midőn újra bezár­ul az ajtó, léleg­zik fel újra a bankár. De a Kunczut Joseffal nevetve vállára üt s a dicsőség koszorúját Gründerich úr fejére téve e bókok kíséretében: — Igen, azt, a mit most mutatott, . . . ilyesmit .... igaza van .... közülünk bizo­nyára még egy sem látott!!! Az új Szeged, ír. Befejező közlemény. — E gyár hatalmas tényező Szeged fel­virágzásához, — mondom egyik vezetőmnek, a gyártelep nagy épületében. — Igen, uram, e szeszgyárra büszke lehet Szeged. És én meggyőződtem arról, hogy ez úr­nak teljesen igaza van. Mikor kijöttem a gyárból, könnyeztem. Fájt nekem azon gondolat, hogy miért nin­csen nálunk Kecskeméten ily szeszgyár. Mennyi előnyt nyerne ezáltal a város s pol­gársága; fájt nekem, hogy annyi jövedelem­­forrás mintegy el van temetve; fájt, hogy a buzdító szók a pusztába hangzanak el, a komoly tettre nincsenek válalkozók, éljük a phrázis világát. De reményijük, hogy a­mi nincs, az még lehet. — Talán ártott a szemeidnek a Spiri­tus , — kérdé tőlem barátom. — Igen, a spiritus­t siratom, de nem a szegedit, — viszonzom, a­nélkül, hogy elárul­tam volna gondolataimat. Épen egy órát ütött a felső­városi to­rony órája. A nap égetően sütött, sugarait egészen függőlegesen küldte hozzánk. Az ég, azúr kék színével, oly tiszta, sima volt, mint a csendes víz felülete, csak néha húzó­dott kis bárányfelleg ide vagy oda. A merre csak szemünk ellátott, mindenütt végtelen zóna terült el. Az izzó por, melyet lábaink­kal felvertünk, mintegy forgószelet csinált. No, de torkunk ki is száradt úgy, a­mint

Next