Kecskeméti Lapok, 1886. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1886-02-14 / 7. szám
TIZENKILENCZEDIK ÉVFOLYAM 7. Szám.____________________1888. februAr 14. KECSKEMÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI DÍJ : M*-*- POLITIKAI ES TÁRSADALMI HETILAP 41 . ,REtES,D.j: „ I Xs J. X IS X. 1. 1—i ATX X U XJ X X XJ IX X ^ hasábos petit sor okr., többszöri vagy telre-Felevre . . 2 „ 50 „ j Egy szám ára 12 kr. • 61 3 - MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP delme8 hirdetéseknil árreenee,lég a(latik-Kió[fizetni az év folytán minden hónap elején ~ ,e,'eL SZERKESZTŐ LAKIK : 111. TIZED, KÖNYÖK-UTCZA, 121 SZ. KIADÓ-HIVATAL, BUDAI-UTCZA, 186. SZ. Bélyegdij minden belátásért 30 kr. Videant consules!... E lapok i. e. 6-ik számának vezérczikke: „Uj orgona, új kántor“ megdöbbentőleg, de egyszersmind megnyugtatólag is hatott reám s hiszem, e lapok minden olvasójára, ki orra hegyénél tovább szeret nézni, — a ki nemesen érez, gondolkozik és ítél! Megdöbbentőleg, — mert e tárgyilagos komoly czikk által egész meztelenségében felmutatott róm. kath. kántorügy csakugyan oly botrányosnak bizonyult, amilyennek azt a futkosó fáma jelezte; de annyiban megnyugtatólag is, amennyiben a felszólalást épen azon önérzetes nemes férfiú tette, ki nemcsak a róm. kath. nagy egyház buzgó és bölcs elöljáróinak, hanem e város legtiszteletreméltóbb polgárainak is egyike! Köszönjük D. S. úrnak , de vártuk is e felszólalást akár tőle, akár bármely másik , — vagy épen több — jogérzettel biró tagjától a nagy egyház tisztelt elöljáróságának! Jól tette D. S. úr, hogy egyházközsége életében felmerült ezen példátlan eseményt nyilvánosság elé hozta; jól tette, — nem azért, mintha ezáltal jogot adott volna arra, hogy egy önmagát függetlenül kormányzó egyházközség belügyeibe illetéktelenül bárki is beleavatkozhassék, — hanem azért, mert manapság, midőn immár minden erkölcsi testület egy-egy életerét képezi a nagy társadalom élő organismusának, nem lehet, nem szabad közönynyel néznünk, ha egyik vagy másik életévben a vérlüktetés nem rendes. Vallás és közerkölcs, egyház és társadalom—józan felfogás szerint — ma már elválaszthatták, egymást nélkülözhetlen közmunkások. A czél közös! A munkaeszközök különbözhetnek, a társadalom nagy gépezetének egyes kerekei foroghatnak ellentétesen is, de a működésnek egybevágónak kell lenni: az örök igaz, jó és szép szentháromságának, a közüdvnek munkálására kell irányulnia! Ha sülyed az egyik , pusztul a másik is. Ha az erkölcsök megvesznek, ledől Róma is és rabigába görnyed! Városunk népességét öt hitfelekezet tagjai alkotják. Együtt vagyunk egy nagy család, melynek neve Kecskemét város! E nagy családban a mi fáj az egyik tagnak, kell hogy fájjon a másiknak, a többinek is. Ha fájdalmában feljajdul az egyik, a felett a másik nem ujjonghat örömében. Ez bűn volna! Ha egy ház kigyulad, sietünk azt közösen oltani, nehogy tüzet fogjon a szomszéd háza is — s erről a többi is! Bizony bizony mondhatom, hogy a róm. kath. egyháztanács szóban forgó határozatában veszedelmes tűzzel játszik. Nincsen e hazában, de talán széles e világon sem keresztyén hitfelekezet, mely papjait, tanitóit s kántorait cselédszerződéssel felfogadható béresszolgáknak tartaná; egyházhatóságilag megállapított s törvényesen megerősített hiványlevelek — vocátorok — alapján szokták azokat választani! Sokkal bölcsedőeb seiur«i»iuuu« voltak az egyházak ügyeinek hajdani rendezői, semhogy be ne látták volna azon erkölcsi veszélyt, melyet az által örökítettek volna meg, ha a papi, tanítói s kántori állomásokat béresszerződésekre építik vala. Tudták ugyan őseink is, hogy akadhatnak az Úr szentélyének is béresszolgái, de az ilyenek ellen nem holmi szerződésekkel, hanem canonokkal, egyházi törvényekkel biztosították az egyházi hivatalok méltóságát. Felállították a canonicus vétség mérlegét, melyhez fegyelmi eljárást s egyházi bíráskodást alkalmaztak. De hogy az egyházban némelyek, nehányan , — harminczezer lélekből talán százhúszan — felkerekedjenek s ki tudja mely érdekből, azt mondják, hogy nekünk ez a pap, tanitó vagy kántor nem tetszik, tehát perente csapjuk el!: no ilyet józan apáink semmiképen sem engedtek s nem tűrtek volna meg! Erre példa nincs-------csak ime most ez emelkedett század végén a kecskeméti rónf. kath. nagy egyházban! Canonicus vétség jelzése, fegyelmi vizsgálat s egyházi bíráskodás nélkül, csakúgy sine me de me, egy köztiszteletben álló, művelt, hivatott s kiváníóan képzett egyházszolgát állásától megfosztani, erkölcsileg tönkretenni: ez példátlan eset! Hová vezetne az, ha egy-egy ilyen Medusaszörny a többi egyházak és hitfelekezetek szentélyeiben is felemelhetné dermesztő tekintetét?! Elégedetlenek, sőt önző érdekhajhászok mindig voltak és lesznek minden hitfelekezet egyházközségeiben, de hogy az igazság és ítélet döntő mérlege is ezeknek kezébe jusson: oda talán még nem jutottunk!Igen vagy nem ! Van-e a kecskeméti róm. kath. egyházközségnek törségszolgáltatója; van-e birálk,elős és vádlott felett illetékesen ítéljen! Jól esik hinnünk, hogy van —-------ha más nem: a közvélemény! Videant consules! . . . Egy szomszéd. KECSKEMÉTI LAPOK TÁRCZÁJA A mindennapi élet aesthetikája. (Fölolvasta a kecskeméti Iparegyesületben 1886. január 24-én Pintér Kálmán.) I. A találmányok, fölfedezések mindenkor nagy szerepet játszottak az emberiség történetében ; új irányt adtak a gondolkozásnak , új módokat jelöltek ki a cselekvésnek , új mozgalmat indítottak meg az emberi társadalomban , szóval többé-kevésbbé tényezői voltak a történelemnek. Az iránytű megkönnyítette a hajózást, a puskapor készítésének föltalálása megváltoztatta a csaták intézésének módját; egy újabb találmány az ipar valamelyik ágában előbbre vitte egy nagy lépéssel azt az iparágat; de legtöbbet köszön az emberiség a könyvnyomtatás föltalálójának, ki egyszerre lerontotta ama nehézségeket, melyek az emberi szellem gyors fejlődésének, az emberek kölcsönös szellemi érintkezésének útjába állottak. Valóban az újkori művelődés leghatalmasabb eszköze az emberi szellem produktumait sokasító és terjesztő találmány. S mégsem habozom kimondani, hogy az a roppant haladás a kultúrában, melylyel századunk s főleg jelen korunk méltán dicsekedhetik, mely a kultúra előbbi fokaihoz képest annyira aránytalan, két tényezőre vezethető vissza: a gőzre és a villamosságra. Mikor néhány óra kell csak ahhoz, hogy az ország egyik szélétől a másikig jussunk, néhány nap, hogy idegen országokat bejárhassunk, mikor pillanatok alatt röpülhet a gondolat, az eszme egyik világrészből a másikba, akkor már valóban nincs az emberi művelődésnek egy mozzanata sem, melyről tudomást ne vehetnénk s melyet hasznunkra ne fordíthatnánk. Bizonyos értelemben minden kor lehet a haladás kora, de szoros értelemben csak korunkat illeti meg ez a jellemzés. Minden lépten-nyomon e haladásnak vagyunk tanúi úgy az anyagi, mint a szellemi téren, s szinte nem is találjuk már meglepőnek az aféle dolgot, ha mérföldnyi távolságban kényelmesen beszélgethetünk egymással zsöllyeszékben üldögélve s bodor füstöt eregetve. Hanem aztán össze is kell magunkat szedni emberségesen, ha részesei akarunk lenni e haladásnak, különben úgy ott hagy bennünket az útszélen a rohanó kultúra, mint a bámuló gyalog embert a villámvonat. Mert az egyén csak porszem az emberiség egészében, s vagy fölhagyja magát vétetni a rohanó szél, a korszellem szárnyai által, vagy elmarad röpülő társaitól örökre. A társadalmat a bizonyos fokig fejlődött kultúra hozza létre, mely összekötő kapocs a társadalom tagjai közt, de egyszersmind parancsszó is, mely szigorú engedelmességet követel az egyéntől, mint a társadalom tagjától; megkívánja, hogy hódoljon szokásainak, uralkodó eszméinek, divatjának , művelődési érdekeinek és nyilvánulatainak azon mértékben, a milyen helyet foglalt el ott magának. S amint emelkedik valamely társadalom lassan-lassan a művelődés lépcsőin fölfelé, a szerint homályosának el az élénk színek, melyek lényegesen különböztettek meg nemzetet nemzettől; az emberiség az általános kultúrában észrevétlenül egy egészszé olvad, s az egyén azon veszi magát észre, hogy honpolgári hivatásán kívül bizonyos mértékben világpolgári föladatai is vannak. E föladatok egy része a körül forog, amit műveltségnek nevezünk a legáltalánosabb értelemben. A „műveltség“ nagyon elasztikus fogalom s épen azért nagyon határozatlan is. Én azt gondolom, hogy általános társadalmi szempontból mindenki lehet „művelt“, ha beleilleszkedik abba az egyöntetűségbe, melyet az egymással érintkező társadalmak az általános műveltségre nézve mintegy megállapítanak, mértéke gyanánt a társadalmi jó föllépésnek, modornak, hangnak, egyszóval a viselkedésnek. A műveltségnek azon fokát, ahol — társadalmi szempontból — már bizonyos egyöntetűséget tüntet föl, bajos volna egészen szabatosan kijelölni; annyi bizonyos, hogy leginkább a középosztályokba sorozott egyéneknek kell ahhoz alkalmazkodniok, ha jogot akarnak tartani arra a nagyon találó, mindent kifejező társadalmi jelzőre, hogy „jóizlésű ember“. Csakugyan az ízlés nagy szerepet játszik egész életünkben; ettől függ szellemi életünk, ez a bélyege tetteinknek, vezére ítéletünknek, sava-borsa mindannak, amit gondolunk, érezünk, mondunk és cselekszünk. Egyelőre meg sem gondoljuk, mennyire jellemző ítéletet mondunk magunkról és másokról, mikor valamire azt mondjuk, hogy „Ízlés dolga!“ Igaz, hogy az ételekre, italokra vonatko-zólag kinek-kinek a saját gusztusa az irányadó, mert ez az ízlés tulajdonképen az izlő szervek munkája, a mi egészen egyéniségünkhöz van kötve; de más egyebekben nem lehet szabályul állítani azt a szólásmódot, hogy „kinek a pap, kinek a papné“, mert a szellemi értelemben vett ízlés egyénileg szintén jogosult ugyan, de nem mindig be- jlyeselhető egyszersmind. Vagy tetszik nekünk valami, vagy nem tetszik; a tetsző dolgot helyeseljük, a nem tetszőt helytelenítjük, rosszaljuk; a tetszésben és nem tetszésben nyilvánul tehát egyéni ízlésünk, s azért nevezte Jean Paul az Ízlést „aesthetikai lelkiismeretnek“, s viszont a mi kitűnő aestetikusunk, Grieguss Ágost, a lelkiismeretet erkölcsi ízlésnek. Minthogy tehát a lelkiismeret föladata a jót helyeselni, a rosszat nem helyeselni, ennélfogva az egyéni ízlés csak akkor helyeselhető, ha szép és szép közt, nem pedig a szép és rút között kell választást tenni; mert ha egynek a kék szín, másnak a piros tetszik, mind a kettőnek a ízlése helyes; de ha egyik ember a választékos beszédben, a másik a trágár szavak- ban gyönyörködik, itt már csak az egyiknek lehet helyes ízlése. (V. ö. Grieguss A. „A rútról“.) Valamint testünknek vannak erői, tehetségei, melyeknek segítségével a tapintás, ízlés, hallás, szaglás és látás tárgyait föl fogjuk, érezzük, s azért e tehetségeket érzékeknek nevezzük, úgy viszont lelkünk is rendelkezik erőkkel, tehetségekkel, melyek az érzelmünket és kedélyünket illető dolgok fölfogására és sajátunkká tételére segítenek. Ilyen eredeti tehetsége, ereje a léleknek az ízlés, mely Grieguss meghatározása szerint „azon belső érzék, mely tetszésünket irányozza, s mivel a tetszés a szépre irányul, az ízlés tehát röviden „a szépnek érzéke“. Beszélnem kellene most a „szép“-ről, ha az olyan nehéz feladat nem volna, mint amilyen könnyűnek látszik. Sok dologra rámondjuk, hogy szép, de annak nehezen tudnék okát adni, hogy miért szép, s talán „Egy magyar tengerész naplója“ czimű útleiratból. Iparosaink figyelmébe! London, őszelő 28. 1847. Mit szül a verseny, ki nem hiszi vagy nem tudja, Londonban meg kell ismernie. Itt, hol alig találni valamit, miből a legkisebb mérték egy pencénél (4'/akr.) több ne volna: a sok gép által, gőzhajókon és vasutakon, gondolható legolcsóbb a közlekedés, p. o. egészLondont bejárhatni gőzösökön , vagy egész nap géppel utazván, csak két-három schillingbe (1 frt 30 kr.) kerül , mennyi Pesten vagy Bécsben egy órára kell a bérkocsiknak. Londonban , hol s jóformán még vidéken sem terem egy szem búza sem, a legszebb és legjobb kenyeret ehetni és nem drágább, mint a mi nagy városainkban a zsemle. Ha gyári termékeit nézzük , melyek az európai iparnak — többnyire minden ágban — a legjobb készítményei jóságukkal viszonyosan a legolcsóbbak is. És ez mind a szabad verseny következménye, mert Angolország tengerészei s kereskedői felbuvárolják az egész földet, hogy honfiaiknak minél jobb anyagot hozhassanak. Az iparosok törekszenek ezeket minél jobban felhasználni, áraikat kelendőbbé teendők. Miből az következik, hogy egyrészről a közönség pénzt nyer meg — mert a jóért csak egyszer fizet — másrészről, mivel az iparososztály minden útat és módot elkövet czikkjei tökélyesbitésére s felhasználja a tudósoknak általa használható találmányait, tanulmányait maga az ipar s ezzel a közértelmesség kettőztetett léptekkel haladnak. Nyílt verseny kell a pangó iparnak, hogy éledjen. Aki fél ettől, tekintsen Angliára, az fényes élő példája a szabad iparnak és nyilt versenynek. Nemzetenként különböző az angolokról a vélemény, pl. a franczia, midőn Angolországban egy kis öklözést lát s a vendéglőben egypár vastagabb ételt kap: az egészről vastagon ítél, a mit csak talál Angolföldön. A német, ha látja gyakorlatilag képzett ifjait az angol iparnak s a munka fijká'Üegy'öiürít, ügyesés szorgalmas napszógépről alkot magának fogalmat. Némely mások, kik ennyire sem fogják fel az angolt , vagy igen közönséges, vagy rendkívüli népfajnak tartják. Azonban ne feledjék azok, kik a gyakorlatiasságot s anyagiasságot akarják nekik beszámítani, hogy sokkal több az anyagi szükségletünk, mint a szellemi és az utóbbiak inkább nélkülözhetők, mint az előbbiek. Azért nem is emelkedik szellem anyagi jóllét nélkül; továbbá oly elnépesedett országban, mint Anglia, drága lévén az élet, nem költségeskedhetnek a szülők éveken át elméletileg apránként fejlődő gyermekeikért De általában nem czélszerűbb-e gyakorlatiasan s a gyakorlati életre, mint puszta elvont tanulmányokra növelni?