Kecskeméti Lapok, 1886. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1886-02-14 / 7. szám

TIZENKILENCZEDIK ÉVFOLYAM 7. Szám.____________________1888. februAr 14. KECSKEMÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI DÍJ : M*-*- POLITIKAI ES TÁRSADALMI HETILAP 41 . ,R­EtES,D.j: „ I Xs J. X IS X. 1. 1—i ATX X U XJ X X XJ IX X ^ hasábos petit sor o­kr., többszöri vagy telre-Fele­vre . . 2 „ 50 „ j Egy szám ára 12 kr. • 61 3 - MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP delme8 hirdetéseknil árreenee,lég a(latik-Kió[fizetni az év folytán minden hónap elején ~ ,e,'eL SZERKESZTŐ LAKIK : 111. TIZED, KÖNYÖK-UTCZA, 121 SZ. KIADÓ-HIVATAL, BUDAI-UTCZA, 186. SZ. Bélyegdij minden belátásért 30 kr. Videant consules!... E lapok i. e. 6-ik számának ve­­zérczikke: „Uj orgona, új kántor“ megdöbbentőleg, de egyszersmind meg­­nyugtatólag is hatott reám s hiszem, e lapok minden olvasójára, ki orra hegyénél tovább szeret nézni, — a ki nemesen érez, gondolkozik és ítél! Megdöbbentőleg, — mert e tárgyi­lagos komoly czikk által egész mezte­lenségében felmutatott róm. kath. kán­torügy csakugyan oly botrányosnak bizonyult, a­milyennek azt a futkosó fáma jelezte; de annyiban megnyugta­tólag is, a­mennyiben a felszólalást épen azon önérzetes nemes férfiú tette, ki nemcsak a róm. kath. nagy egyház buzgó és bölcs elöljáróinak, hanem e város legtiszteletreméltóbb polgárainak is egyike! Köszönjük D. S. úrnak , de vártuk is e felszólalást akár tőle, akár bár­mely másik , — vagy épen több — jog­érzettel biró tagjától a nagy egyház tisztelt elöljáróságának! Jól tette D. S. úr, hogy egyház­­községe életében felmerült ezen példát­lan eseményt nyilvánosság elé hozta; jól tette, — nem azért, mintha ez­ál­tal jogot adott volna arra, hogy egy önmagát függetlenül kor­mányzó egyházközség bel­üg­ye­i­be illeték­te­lenü­l bárki is b­eleavatkozhassék, — hanem azért, mert manapság, midőn immár minden erkölcsi testület egy-egy élet­erét képezi a nagy társadalom élő or­­ganismusának, nem lehet, nem szabad közönynyel néznünk, ha egyik vagy másik életévben a vérlüktetés nem rendes. Vallás és közerkölcs, egyház és társadalom—józan felfogás szerint — ma már elválaszthatták, egymást nél­­külözhetlen közmunkások. A czél közös! A munkaeszközök különbözhetnek, a társadalom nagy gépezetének egyes ke­rekei foroghatnak ellentétesen is, de a működésnek egybevágónak kell lenni: az örök igaz, jó és szép szenthárom­ságának, a közüdvnek munkálására kell irányulnia! Ha sülyed az egyik , pusztul a másik is. Ha az erkölcsök megvesznek, ledől Róma is és rabigába görnyed! Városunk népességét öt h­itfelekezet tagjai alkotják. Együtt vagyunk egy nagy család, melynek neve Kecske­mét város! E nagy családban a mi fáj az egyik tagnak, kell hogy fájjon a másiknak, a többinek is. Ha fájdal­mában feljajdul az egyik, a felett a másik nem ujjonghat örömében. Ez bűn volna! Ha egy ház kigyulad, sietünk azt közösen oltani, nehogy tüzet fog­jon a szomszéd háza is — s erről a többi is! Bizony bizony mondhatom, hogy a róm. kath. egyháztanács szóban forgó határozatában veszedelmes tűzzel játszik. Nincsen e hazában, de talán széles e világon sem keresztyén hitfelekezet, mely papjait, tanitóit s kántorait cse­lédszerződéssel felfogadható béres­­szolgáknak tartaná; egyházhatósá­gilag megállapított s törvényesen meg­erősített hiványlevelek — vocátorok — alapján szokták azokat választani! Sokkal bölcsedőeb s­eiur«i»iuuu«­ voltak az egyházak ügyeinek hajdani rendezői, semhogy be ne látták volna azon erkölcsi veszélyt, melyet az által örökítettek volna meg, ha a papi, ta­nítói s kántori állomásokat béresszer­ződésekre építik vala. Tudták ugyan őseink is, hogy akadhatnak az Úr szentélyének is béresszolgái, de az ilyenek ellen nem holmi szerződé­sekkel, hanem can­on­o­k­k­al, egyházi törvényekkel biztosították az egyházi hivatalok méltóságát. Felállították a canonicus vétség mérlegét, mely­hez fegyelmi eljárást s egyházi bírás­kodást alkalmaztak. De hogy az egy­házban némelyek, nehányan , — har­­minczezer lélekből talán százhúszan — felkerekedjenek s ki tudja mely érdek­ből, azt mondják, hogy nekünk ez a pap, tanitó vagy kántor nem tet­szik, tehát perente csapjuk el!: no ilyet józan apáink semmiképen sem engedtek s nem tűrtek volna meg! Erre példa nincs-------csak ime most ez emelkedett század végén a kecskeméti rónf. kath. nagy egyházban! Canonicus vétség jelzése, fegyelmi vizsgálat s egyházi bíráskodás nélkül, csakúgy sine me de me, egy köztisz­teletben álló, művelt, hivatott s kiván­í­­óan képzett egyházszolgát állásától megfosztani, erkölcsileg tönkretenni: ez példátlan eset! Hová vezetne az, ha egy-egy ilyen Medusaszörny a többi egyházak és hit­­felekezetek szentélyeiben is felemelhetné dermesztő tekintetét?! Elégedetlenek, sőt önző érdekhaj­­hászok mindig voltak és lesznek min­den hitfelekezet egyházközségeiben, de hogy az igazság és ítélet döntő mérlege is ezeknek kezébe jusson: oda talán még nem jutottunk!­­Igen vagy nem ! Van-e a kecske­méti róm. kath. egyházközségnek tör­ségszolgáltatója; van-e birálk­,elő­s és vádlott felett illetékesen ítéljen! Jól esik hinnünk, hogy van —-------ha más nem: a közvélemény! Videant consules! . . . Egy szomszéd. KECSKEMÉTI LAPOK TÁRCZÁJA­­ A mindennapi élet aesthetikája. (Fölolvasta a kecskeméti Iparegyesületben 1886. ja­nuár 24-én Pintér Kálmán.) I. A találmányok, fölfedezések mindenkor nagy szerepet játszottak az emberiség tör­ténetében ; új irányt adtak a gondolkozás­nak , új módokat jelöltek ki a cselekvésnek , új mozgalmat indítottak meg az emberi tár­sadalomban ,­­ szóval többé-kevésbbé ténye­zői voltak a történelemnek. Az iránytű meg­könnyítette a hajózást, a puskapor készíté­sének föltalálása megváltoztatta a csaták­­ intézésének módját; egy újabb találmány az ipar valamelyik ágában előbbre vitte egy nagy lépéssel azt az iparágat; de legtöbbet köszön az emberiség a könyvnyomtatás föl­­találójának, ki egyszerre lerontotta ama­­ nehézségeket, melyek az emberi szellem gyors fejlődésének, az emberek kölcsönös szellemi érintkezésének útjába állottak. Va­lóban az újkori művelődés leghatalmasabb eszköze az emberi szellem produktumait so­­kasító és terjesztő találmány. S még­sem habozom kimondani, hogy az a roppant ha­ladás a kultúrában, melylyel századunk s főleg jelen korunk méltán dicsekedhetik, mely a kultúra előbbi fokaihoz képest annyira aránytalan, két tényezőre vezethető vissza: a gőzre és a villamosságra. Mikor néhány óra kell csak ahhoz, hogy az ország egyik szélétől a másikig jussunk, néhány nap, hogy idegen országokat bejárhassunk, mikor pillanatok alatt röpülhet a gondolat, az eszme egyik világrészből a másikba, akkor­­ már valóban nincs az emberi művelődésnek egy mozzanata sem, melyről tudomást ne vehetnénk s melyet hasznunkra ne fordít­hatnánk. Bizonyos értelemben minden kor lehet a haladás kora, de szoros értelemben csak korunkat illeti meg ez a jellemzés. Min­den lépten-nyomon e haladásnak vagyunk tanúi úgy az anyagi, mint a szellemi téren, s szinte nem is találjuk már meglepőnek az aféle dolgot, ha mérföldnyi távolságban ké­nyelmesen beszélgethetünk egymással zsöl­lyeszékben üldögélve s bodor füstöt eregetve. Hanem aztán össze is kell magunkat szedni emberségesen, ha részesei akarunk lenni e haladásnak, különben úgy ott hagy bennünket az útszélen a rohanó kultúra,­­ mint a bámuló gyalog embert a villámvonat. Mert az egyén csak porszem az emberiség egészében, s vagy fölhagyja magát vétetni a rohanó szél, a korszellem szárnyai által, vagy elmarad röpülő társaitól örökre. A társadalmat a bizonyos fokig fejlő­dött kultúra hozza létre, mely összekötő kapocs a társadalom tagjai közt, de egy­szersmind parancsszó is, mely szigorú enge­delmességet követel az egyéntől, mint a tár­sadalom tagjától; megkívánja, hogy hódol­jon szokásainak, uralkodó eszméinek, divat­jának , művelődési érdekeinek és nyilvánu­­latainak azon mértékben, a milyen helyet foglalt el ott magának. S a­mint emelkedik valamely társadalom lassan-lassan a műve­lődés lépcsőin fölfelé, a szerint homályosá­nak el az élénk színek, melyek lényegesen különböztettek meg nemzetet nemzettől; az emberiség az általános kultúrában észrevét­lenül egy egészszé olvad, s az egyén azon veszi magát észre, hogy honpolgári hivatá­sán kívül bizonyos mértékben világpolgári föladatai is vannak. E föladatok egy része a körül forog, a­mit műveltségnek ne­vezünk a legáltalánosabb értelemben. A „műveltség“ nagyon elasztikus foga­lom s épen azért nagyon határozatlan is. Én azt gondolom, hogy általános társadalmi szempontból mindenki lehet „művelt“, ha beleilleszkedik abba az egyöntetűségbe, melyet az egymással érintkező társadalmak az általános műveltségre nézve mintegy meg­­­­állapítanak, mértéke gyanánt a társadalmi j­ó föllépésnek, modornak, hangnak, egyszóval­­ a viselkedésnek. A műveltségnek azon fokát, a­hol — társadalmi szempontból — már bi­zonyos egyöntetűséget tüntet föl, bajos volna­­ egészen szabatosan kijelölni; annyi bizo­­­­nyos, hogy leginkább a középosztályokba sorozott egyéneknek kell ahhoz alkalmaz­­kodniok, ha jogot akarnak tartani arra a nagyon találó, mindent kifejező társadalmi jelzőre, hogy „jóizlésű ember“. Csakugyan az ízlés nagy szerepet játszik egész éle­tünkben; ettől függ szellemi életünk, ez a bélyege tetteinknek, vezére ítéletünknek, sava-borsa mindannak, a­mit gondolunk, ére­­zünk, mondunk és cselekszünk. Egyelőre meg sem gondoljuk, mennyire jellemző íté­letet mondunk magunkról és másokról, mikor valamire azt mondjuk, hogy „Ízlés dolga!“ Igaz, hogy az ételekre, italokra vonatko-­­­zólag kinek-kinek a saját gusztusa az irány­adó, mert ez az ízlés tulajdonképen az izlő szervek munkája, a mi egészen egyénisé­günkhöz van kötve; de más egyebekben nem­­ lehet szabályul állítani azt a szólásmódot, hogy „kinek a pap, kinek a papné“, mert a szellemi értelemben vett ízlés egyénileg szintén jogosult ugyan, de nem mindig be- j­­­lyeselhető egyszersmind. Vagy tetszik nekünk valami, vagy nem tetszik; a tetsző dolgot helyeseljük, a nem tetszőt helytelenítjük, rosszaljuk; a tetszésben és nem tetszésben nyilvánul tehát egyéni ízlésünk, s azért ne­vezte Jean Paul az Ízlést „aesthetikai lelki­ismeretnek“, s viszont a mi kitűnő aesteti­­kusunk, Grieguss Ágost, a lelkiismeretet er­kölcsi ízlésnek. Minthogy tehát a lelki­ismeret föladata a jót helyeselni, a rosszat nem helyeselni, ennélfogva az egyéni ízlés csak akkor helyeselhető, ha szép és szép­­ közt, nem pedig a szép és rút között kell választást tenni; mert ha egynek a kék szín,­­ másnak a piros tetszik, mind a kettőnek a ízlése helyes; de ha egyik ember a válasz­­t­­ékos beszédben, a másik a trágár szavak-­­ ban gyönyörködik, itt már csak az egyiknek­­ lehet helyes ízlése. (V. ö. Grieguss A. „A rútról“.) Valamint testünknek vannak erői, te­­­­hetségei, melyeknek segítségével a tapintás, ízlés, hallás, szaglás és látás tárgyait föl­­­ fogjuk, érezzük, s azért e tehetségeket ér­zékeknek nevezzük, úgy viszont lelkünk is rendelkezik erőkkel, tehetségekkel, me­lyek az érzelmünket és kedélyünket illető dolgok fölfogására és sajátunkká tételére segítenek. Ilyen eredeti tehetsége, ereje a léleknek az ízlés, mely Grieguss meghatá­rozása szerint „azon belső érzék, mely tetszésünket irányozza, s mivel a tetszés a szépre irányul, az ízlés tehát röviden „a szépnek érzéke“. Beszélnem kellene most a „szép“-ről, ha az olyan nehéz feladat nem volna, mint a­milyen könnyűnek látszik. Sok dologra rámondjuk, hogy szép, de annak nehezen tudnék okát adni, hogy miért szép, s talán „Egy magyar tengerész nap­lója“ czimű útleiratból. Iparosaink figyelmébe! London, őszelő 28. 1847. Mit szül a verseny, ki nem hiszi vagy nem tudja, Londonban meg kell ismernie. Itt, hol alig találni valamit, miből a leg­kisebb mérték egy pencénél (4'/a­kr.) több ne volna: a sok gép által, gőzhajókon és vasutakon, gondolható legolcsóbb a közle­kedés, p. o. egész­­Londont bejárhatni gő­zösökön , vagy egész nap géppel utazván, csak két-három schillingbe (1 frt 30 kr.) ke­rül , mennyi Pesten vagy Bécsben egy órára kell a bérkocsiknak. Londonban , hol s jófor­mán még vidéken sem terem egy szem búza sem, a legszebb és legjobb kenyeret ehetni és nem drágább, mint a mi nagy városa­inkban a zsemle. Ha gyári termékeit nézzük , melyek az európai iparnak — többnyire min­den ágban — a legjobb készítményei jósá­gukkal viszonyosan a legolcsóbbak is. És ez mind a szabad verseny következménye, mert Angolország tengerészei s kereskedői felbuvárolják az egész földet, hogy honfia­iknak minél jobb anyagot hozhassanak. Az ipa­rosok törekszenek ezeket minél jobban felhasz­nálni, áraikat kelendőbbé teendők. Miből az következik, hogy egyrészről a közönség pénzt nyer meg — mert a jóért csak egyszer fizet — másrészről, mivel az iparososztály minden útat és módot elkövet czikkjei tökélyesbité­­sére s felhasználja a tudósoknak általa hasz­nálható találmányait, tanulmányait maga az ipar s ezzel a közértelmesség kettőztetett léptekkel haladnak. Nyílt verseny kell a pangó iparnak, hogy éledjen. A­ki fél ettől, tekintsen Angliára, az fényes élő példája a szabad iparnak és nyilt versenynek. Nemzetenként különböző az angolokról a vélemény, pl. a franczia, midőn Angolor­szágban egy kis öklözést lát s a vendéglő­ben egypár vastagabb ételt kap: az egész­ről vastagon ítél, a mit csak talál Angol­földön. A német, ha látja gyakorlatilag képzett ifjait az angol iparnak s a munka fijká'Üegy'öiürít, ügyes­­és szorgalmas napszó­­gépről alkot magának fogalmat. Némely mások, kik ennyire sem fogják fel az an­golt , vagy igen közönséges, vagy rendkí­vüli népfajnak tartják. Azonban ne feledjék azok, kik a gyakorlatiasságot s anyagiassá­got akarják nekik beszámítani, hogy sokkal több az anyagi szükségletünk, mint a szel­lemi és az utóbbiak inkább nélkülözhetők, mint az előbbiek. Azért nem is emelkedik szellem anyagi jóllét nélkül; továbbá oly elnépesedett országban, mint Anglia, drága lévén az élet, nem költségeskedhetnek a szülők éveken át elméletileg apránként fej­lődő gyermekeikért De általában nem czél­­szerűbb-e gyakorlatiasan s a gyakorlati életre, mint puszta elvont tanulmányokra növelni?

Next