Kecskeméti Lapok, 1896. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1896-07-05 / 27. szám

27. sz. m­ás hitű iránt. Ezt ajánlja tanulságul a jöv­i­vőre nézve is. Megjegyzi még, hogy a magyarnak leg­több bajt a pártviszályok okoztak. Ez alatt nem a vélemény­különbséget érti; nem az egészséges pártküzdelmet, a­mely a körül fo­rog, hogy ki és mi elv mellett tud szolgálni a haza ügyének. Hanem érti azon állapotot,­­ a midőn a pártoskodás odáig megy, hogy egyik magyart halálos ellenségévé teszi a másik magyarnak. Ettől óv a jövőre nézve. Áttér azután arra, hogy mily fényes és méltó módon ünnepeli a magyar nemzet ezer-­­ éves állami lételét. Hangsúlyozza királyunk részvételét ünnepeinkben s azt állítja, hogy századokig kell visszamennünk, míg találha­tunk oly korra, midőn nemzet és király oly szorosan egybeforrtak a hazaszeretetben. Kiemeli, hogy a külföldi hatalmas feje­­­­delmek egyenesen a magyar királyhoz intéz­ték ez alkalommal üdvözleteiket. Jól esik nagy nemzetek üdvözlete a magyar nemzethez. Meleg hangon emlékezett meg az ezred­éves ünnepségek központjáról, a fényesen si­került kiállításról. Ennek megszemlélése azon öntudatot ébreszti bennünk, hogy a­mint őse­ink jeleskedtek a harczban, mi pedig helyt tu­dunk állni a békés munkában. Hivatkozik arra, hogy őseink karddal szerezték meg e hazát, nekünk pedig szellemi fegyverekkel s a békés munkával kell azt megtartanunk, habár a kardot most sem oldhatjuk le ol­dalunkról. Elbizakodás nélkül, de büszkén s teljes reménységgel mehetünk hát át a második ezredévbe, mert ifjú, izmosodó, tetterős nem­zet vagyunk. Beszédét a király és a haza éltetésével fejezte be, mire felhangzott a nagy közönség zajos éljenzése. Fokozta e lelkesedést a „költő-képviselő“ Bartók Lajos, a­kinek „Vérszerződés“ czí­­mű ez alkalomra írt remek költeménye a kö­zönséget egész extázisba hozta; minden sza­kaszát, sőt majdnem minden egyes sorát meg­éljenezték, megtapsolták. A költő szívességé­ből a lelkesítő költeményt a következőkben adjuk : Vérszerződés. Emlékezzünk régiekről, Scythiából kijöttekről. Magyaroknak eleikről, S azok vitézségeikről! * * * Vége már nagy Scythiának, Szittya párduczok honának! Bárha áll száz tartományból: Száz felé húz, meg nem állhat! // Vérbe fúlt az ős magyarhon. Vértül árad a bíbor Don. Egymást verte a magyar le A Fekete-tengerparton. Harczban első valamennyi, Békén is az akart lenni! Bősz viszályt, fő ellenséget Ezért nem bírták leverni, így zúdultak Etelközbe, Önvérökben megfürösztve, Álmos ősapánk vezetvén Népét ősi hún örökbe. S bölcs vezér szólt: „Azt keressük: Egységet, hogy megvehessük, — Nagy szabadság balszerencsénk! — S a világot megverhessük! Száz magyar törzs apadt hétre, Lennénk egygyé: százat érne!“ . . . „Jó!“ zúgott hat főmagyar rá, Légy hetünk közt fővezér te! S most, a merre visz szerencséd, Követünk mi kész örömmel, Fejedelmünk, Ond, Kond, Előddel, Tas és Huba Töhötömmel! Egyénket ha megtámadják, Megérzik mindőnk haragját. Egymást védik világvégig A magyarok, el nem hagyják! Fejdelmünk vagy, Atil vére, Állj egy nemzet elejére, S veszszen, ki hűtlen viszályt hoz Fejdelmére, nemzetére! Föl paizsra most emeljünk, Rád köszöntsük bíbor kelyhünk, Folyjon egybe hősi vérünk, Ősz vezérünk, fejedelmünk ! Te bölcseség, másik hűség, A harmadik sasszeműség, Negyedik csel, ötödik dacz, Hatodikunk nagylelkűség, Hetedik áldozatkészség, S valamennyi, harczi készség, Hét vezér mind, mind egyenkint, Törvénytisztelet s vitézség! Mint most vérünk egy kehelybe: úgy a hét törzs teste-lelke, Vére nemzet s fejedelemnek Mindörökre folyjon egybe! Tőrzsvonánk most’önmagunkra, Soha testvér-rokonunkra; Elleninknek venni vérét, Légyen a vitézi munka! S Hadúr kardunk’ ha megáldja, S a magyarnak lesz hazája: Elő a törvény kehelylyel, Újra föl, véráldomásra! Egy hazát nekünk, egy isten! S egy érzést, mely egyesítsen, S adj sok ellent, a magyar hogy Maga barátja lehessen ! S mint e serleg nem a bortul, Habzik párolgó bibortul, Ki hazánkra támad orvul, Vére annak­ igy kicsordul! S igy fakadjon, igy szakadjon, Átkos élte igy apadjon, A ki hűtlen esküjéhez, Vére végig elcsorogjon!“ * * * S kézről-kézre kehely járja, Szájról-szájra áldomásra. S fejdelemmel nép s vezérek Szállnak ország hóditásra. Ir r­ész Álmos fejedelmi vére, Árpád lett nemzet vezére. Párducz nyargal paripáján, — Csak előre, csak előre! Tót, Szvatopluk elteperve, Fut bolgár Zalán leverve, Pannon földe meghódítva, — Egy jövének Pusztaszerre! Vérrel újra ott pecsétlik, Hogy a hont örökre védik, Hozva törvényt, törve önkényt, Fentartják száz ezredévig! * * * Fönn a légben kavarognak, Délibábban imbolyognak Honszerző vitéz vezéri Honszerető magyaroknak. S ébred Árpád lelke, látván Pusztaszernek puszta táján: Vérszerződést újra kötjük Ezredévnek új határán. Nézd Árpád, élő sírodból, Magyarok szivéből kelve: Ősi törvény nincs feledve: — Egy a nemzet s fejedelme! E hantokba újra s újra Ezer éve jegyezzük fel, Életünkkel és vérünkkel, Hogy e hont megvédenünk kell! S magyar király koronája Reá ragyog országára, Magyarország dicsősége Ragyog az egész világra! KECSKEMÉTI ÉILAPOK. Dr. Ko­vács Pál záróbeszéde követke­zett volna, de ez az előadó betegsége miatt elmaradt, helyette dr. Horváth Ádám lépett a pódiumra s megköszönte a közönség meg­jelenését. Ezután a Polgári dalkör énekelte a szózatot s utánuk az egyesült czigánybandák előbb a Hymnust, majd a Rákóczy indulót játszották, mire a több ezerre menő közönség szétoszlott. Az ünnepély 7212-kor ért véget. III.:A disz­fel­von­ulá­s és a népmulatság. Már két órakor ellepte a közönség az utakat, merre a diszmenetnek el kellett ha­ladnia. A nagytemplomtól a műkertig tolon­gott a tömeg, türelmetlenül várván a mene­tet, mely csak '/10-kor indult meg. A merre csak haladt, mindenütt éljenzés és taps hang­zott fel, mely bőven kijutott mindenkinek, de leginkább­ a városi diszbandérium délczeg tag­jainak. A menetet lovasrendőrök nyitották meg. Ezeket követték a bőrnyalasok déli és feszes alakjai, a gazdák csoportja s utánuk közvet­lenül a városi millenniumi diszbandérium élén a város legbélczegebb lovasa és legnép­szerűbb polgára dr. Szeless Józseffel, aki most is jókedvű volt, mint a június 8-iki menet­ben, s fogadta az éljenzéseket most is a ban­dérium részére, mint akkor. A bandérium tag­jai a következőkép sorakoztak : A vezető dr. Szeless József után jött Kovács Sándor a város diszzászlójával és Vágó László, továbbá kettős sorokban: dr. Horváth Mihály Szappa­nos Elekkel, Soós József, Szappanos Istvánnal s végül Papp György Sándor Györgygyel. Hanem a programmban megjelölt két csatlós nem a bandérium előtt lépdelt, hanem hátuk mögött ült kevélyen a diszhintók bakján. Utánuk haladtak ismét a lovasrendőrök, kik a kocsisort nyitották meg. Elől vitte a dí­szes négyes fogat a város és az ország czi­­merét, oldalt 3—3 rendőrrel, hátul egy gya­log biztos 2 rendőrrel. Az első kocsin ült Szegedy György ta­nácsnok és Vámos Béla főkapitány, mindket­ten díszmagyarban. A másodikon Bagi László főjegyző és dr. Horváth Ádám országgyűlési képviselő. A harmadikon Bartók Lajos országgyű­lési képviselő diszmagyarban és Fekete István h. polgármester. A negyediken Korizsánszky János a Miklós szőlőtelep igazgatója diszmagyarban és Zombory László t. főügyész. Az ötödiken Mészáros János ev. ref. lel­kész, Mészáros József tanácsnok és Tatay Jenő törv. kat. biz. tag. A hatodikon Dékány László tanácsnok és Kerekes Ferencz főmérnök. Ezután következett a kisleányok virág­kocsija, a diszmagyarruhás hölgyek és a czi­­gányzenekar kocsija. Utánuk az ipartestület, a polgári dalkör, a 48-as kör, mindegyik dí­szes lobogójával. Végre következett volna a programm szerint a polgárság „végnélküli“ kocsisora, de ez a résztvevők kevés száma és a kiállítás silánysága folytán mosolyt keltő curiosummá vált. A közönség időközben meg­töltötte az egész műkertet A közönséget szórakoztató léghajók, tűzi­játékok igen szépen sikerültek. A tánczot pe­dig vagy öt helyen járták, a termekben és a szabadban egész fényes reggelig, így sikerült e várva várt mulatság, me­lyen egyszer végre a nép is kimulathatta magát. Ott láttuk az egész várost előkelőivel, munkás polgárságával és a néppel együtt; ott vigadtak ők is a nagy nap örömére, mely sokáig fenmarad emlékezetükben, mert hiszen ez a nap a hála és az öröm napja; hála a Gondviselés végtelen kegyéért és jóságáért, hogy bennünket egy hosszú évezreden át meg­őrzött s ez egyúttal örömnap is, ezért viga­dott ott úr a pórral s gazdag a szegénynyel! A mulatság összes jövedelmét a puszta- I­szeri emlékszobor javára fordítják. Adatok fürdőházunk történetéhez. Városunk levéltárában a közelebb múlt és e század elejéről is igen sok nevezetes adatok vannak, melyeknek napfényre hozata­lával tudhatjuk meg egész biztonsággal azon események kezdetét és fejlődését, melyek na­ponként szemeink elé tárulnak.

Next