Kecskeméti Napló, 1913. június (2. évfolyam, 125-150. szám)
1913-06-01 / 125. szám
2. oldal. Kecskeméti Napló 125. szám. KECSKEMÉTI VASIPARI TERMELŐ SZÖVETKEZET, mint az Országos Központi Hitelszövetkezet tagja 1Wiscájt AJÁNLJA: tette, hogy az ember célja itt a földön kimerül az anyagi élet terén, akkor elméletben már előre is kirúg a lába alól minden erkölcsi tényezőt, tehát a munkából is! Hiszen abban a vágyva vágyott kommunisztikus társadalomban a munka is csak államilag parancsolt és rendőri felügyelet alatt végzett kényszermunka lenne! Teljesen igaza volt a francia szocialistának, Lafarguenak, aki a lustasághoz való jogról itt egy könyvecskét. Az, amit ma a szociáldemokrácia a munkáról hirdet, az nem egyéb, mint leplezett rabszolgaság és épen semmi jogon nem lehet a szocialista világnézet részéről szemrehányással illetni a kapitalisztikus törekvéseket hirdető és azokhoz igazodó munkaadókat, mert ők sem tekintik a munkát erkölcsi értéknek, tehát a munkást sem erkölcsi lénynek, hanem csak dolgozó baromnak, aki csak annyit ér, mint amennyit a munkája nyújt! Nincs szándékomban ezt a kérdést — helyszűke miatt sem lehet — taglalni, pedig sok tanulságos eredményre vezetne! Csak szembe állítom a kereszténységnek felfogását a munkáról. Az Úr e szavai: „Kinek sok adatott, attól sokat követelnek“ (Luc. 12. 48.) fejezik ki a helyes mértéket, amely egyedül képes a társadalmi egyensúlyt helyrehozni. Az Úr Jézusnak ezt az elvét, aki maga is egész harmincz éves koráig dolgozott nevelő atyja ácsműhelyében, az egyház tovább hirdette és a munkát mint általános kötelességet állította oda és ezáltal tanította meg az embereket a munka helyes értékelésére. Igenis a munka minden emberre nézve kivétel nélkül kötelesség és ezt a kereszténység hirdette és valósította meg. Szt. Pál röviden csak annyit mond: „aki nem dolgozik, az ne is egyék!“ Ha ezeket a szavakat az Úr Jézusnak fent idézett szavaival összevetem, akkor lehozom a kereszténység helyes állásfoglalását a munkáról. A föld javaihoz minden embernek jussa van. De miután a föld javai (nemcsak étel, ital és a testi szükségletek, hanem a művelődés és a szellemi élet szükségletei is), munka által jönnek létre, abban a munkában részt kell venni mindenkinek és pedig annál nagyobb mértékben, minél nagyobb erővel — szellemi, vagyoni vagy fizikai erővel rendelkezik valaki. Ebben a kötelességben részt kell vennie mindenkinek, részt kell vennie szellemi és testi erőinek kifejtése által. Ez minden embernek tartozása, amelyet úgy fizet meg legjobban, hogy tehetségeit a szükségletekhez képest úgy fejti ki, hogy velük minél jobban emeljék a társadalmi jólétet, amihez nemcsak az anyagi élet kellékei, hanem a művelődés előbbrevitele és terjesztése is tartozik. Pallmann Péter mezőgazdasági gépgyárának és vasöntödéjének készítményeit a t. c. mező- és szőlősgazda közönség szives figyelmébe. TARCA, GYERE HAZA, ÉDES!. . . Homlokodon verejték ül, Fáradozol nyugvás nélkül, Unszol, hajt a munka láza, Igában tart zord varázsa.. . Gyere haza, édes! . . . Munka terhén, sötét gondon Lelked fénye el ne fogyjon ! Aggódik a szivem érted, Hátha magad nem kíméled ? .. . Gyere haza, édes !.. . Szivem úgy félt, szinte remeg: A hir rólad nem csal-e meg, S öröm helyett sírnom kéne, Mert beteg vagy, szemem fénye ? Gyere haza, édes! . . . Ha netán a hited csorba, Ha reményed haldokolna, Ha szivedben búrok fészket S szeretni nincs, ami késztet: Gyere haza, édes ! . . . Gyere haza megpihenni, Jer a gondot elfeledni! Meggyógyulsz, ha hived ápol, Oszlik a büfó csókjától. Gyere haza, édes ! . . . Hinni tanulsz szivem felett És remélni, a szivedet Szerelemre feltámasztom S boldogsággal elárasztom. Gyere haza, édes! . . . Popity János: Úri társadalom és antialkoholizmus- Az a nagyfontosságú kultur- és szociálpolitikai cél meg érdek, mely az alkoholellenes mozgalmat vezeti, méltán megérdemli, hogy ennek a mozgalomnak elveivel, , céljaival, törekvéseivel most, mikor ez a kérdés a kecskeméti alkoholellenes egyesület megalakulásával nálunk is aktuálisság ■ lett, foglalkozzunk. Mégpedig egy speciális irányban, t. i. az úri társadalom, a közéletben számottevő jobb körök, úri családok szempontjából. Ide soroljuk, hogy egy talán szokatlan meghatározását adjuk az úri mivoltnak, mindazokat, akik minden előkelőbb táncvigalomra és estélyre meghívókat kapnak. Tehát akik egyéniségük súlyánál fogva, műveltségükre tekintettel, hivatali állásuk súlya miatt számottevőek városunk társadalmában. Tehát ügyvédek, kereskedők, magán- és államhivatalnokok, katonatisztek és katonai hivatalnokok stb. Ezeknek a jobb köröknek akarunk mi most beszélni az antialkoholizmusról. Tudjuk jól, hogy kissé különösnek tűnik ez fel. Mert ép ezek a jobb körökhöz tartozók nem igen tudnak az antialkoholizmusról, illetve úgy képzelik ezt el, hogy az antialkoholista apostolok csakis részeg munkások, pálinkától küzhödt parasztok, gyári napszámosok, állattá ittasodott ipari alkalmazottak megmentésén fáradoznak, míg a fényes szalonokban, hazafias bankettek fehér asztalainál, nagytükrű kávéházakban, csúszós parkettű báltermekben nincs mit keresniük, hallgatniok kell. Nem úgy, urak ! Ha furcsán is hangzik, de igaz, hogy közöttetek is vannak részegek, a ti előkelő találkahelyeiteken is elsötétíti a napsugarat, elkergeti az angyalt, ha nem is a durva bunda-pálinka, hanem a bor, sör, pezsgő, likőr, abszint stb. Márpedig ahol eszéket ökivó lények vannak, ott okvetlenül van jogalapja az absztinens apostolok működésének. Mert járjon rongyban, vagy frakkban, egyszerű fejkendőben vagy plörőzös kalapban az ital rabja, az alkohol imádója, az mind egyesül a fizikai és morális züllésben, sárban is így egyaránt reászorul az antialkoholista mozgalom védelmére. Ugye, kérem, sokaknak ez olyan végtelen mulatságos, sokak előtt pedig épen bosszantó ? Mert hát kinek mi köze ahhoz, hogy mit és mennyit iszom? De talán mégsem egészen úgy van az. Mégsem közönyös az a családra, hogy a családfő, aki elsején kikapja nehezen megszolgált keserves fizetését, azt elviszi a kávéházba. Mégsem olyan semmi az, hogy fiaink borgőzös fejjel az állovagiasságra tévednek s összakaszabolják egymást. Mégis érdemes talán arra gondolni, hogy a fiatalság, a jövő magyar társadalom vezetői és apái, ne igyák tönkre egészségüket, megmérgezve, esetleg a tőlük leszármazó generációt is. Talán mégsem olyan nevetséges, ha óva intjük a borgőztől, a pezsgő mámorától a közpénzeket kezelő államhivatalnokokat. Hát olyan gúnymosolyra indító az a figyelmeztetés, amellyel a munkabíró, ambícióra teremtett, intelligens embert az italban rejlő veszedelemre figyelmeztetjük? Csak egy lélekzetvétellel felsorolható Tar Mihály. , írta: Torna István. Tar Mihály története abban a falusi házban kezdődött, mely fölött egy szép napon megperdült a dob s elkótyavetyélték. Akkor a kis Miska hóna alá vette csizmáját s az anyja oldala mellett beballagott a városba. Elszerződött a szűcshöz, akitől apja a ködmönöket vásárolta. A mestere szerette, de különösen a mesterné volt odáig érte, amiért kis szurtos gyerekeit naphosszant babusgatta jószívvel. Meg is mondta neki, mikor a Miska vándorolni indult. — Nem lelkem, magát megáldja az Isten (akkor már „maga“ volt), mert a gyerekeket szerette. És meg is áldotta — a vándorlás után. Mégpedig gyerekekkel, de máskép is. A gyerekekhez való jó szívvel és hűséges édes asszonnyal. Mert neki „édes“ volt az asszony. Reggel, délben, este. Jókedvében, haragjában, más szó nem jutott annak a mosolygó asszonynak, aki befogódzott vele az élet rázós, zörgő, sokszor nehéz szekerébe. Ezzel is könnyebb lett a kerekek forgása. A szekéren pedig ott sivalkodtak az egészséges, bogárszemű kis apróságok. Ez volt az ő terhük. Ezekért tusakodtak az idővel, az emberekkel, a ködmönökkel a műhelyben és a vásáron. Azt azonban meg kell adni, hogy jókedvvel tették. Az asszony is beletanult a mesterségbe s kövérkés szép kezével irházta az almást és selymezte a sok szép tulipánt, rózsát és rozmaringot a cigándi menyecskék hetedhét megyében hires ködmönkéire. E mellett jutott idő az asszonyos dologra is. Mikor fehérpettyes karton ruhájában odaült az asszony a műhelyasztal mellé s fejét oldalra szegve huncutkás mosolygással, nótás dünnyögéssel selymezte a virágokat, az ura csak elnézegette onnét az asztala mellől s jókedvvel neki eresztette a kést a bőröknek. Szabta a ködmönt. De ilyenkor elfogta a belső melegség, amelynek hevében nem érezte, hogy ő voltaképen az élet nehéz szekerét húzza. Pillangó szárnyakon virágról-virágra repesett a jövőben járó lelke és építgette azt a kis házat, mely az övé lesz s ültetgette, nyesegette azt a szőlőt, mely az ő asztalára termi majd a bort.