Kecskeméti Napló, 1913. június (2. évfolyam, 125-150. szám)

1913-06-01 / 125. szám

2. oldal. Kecskeméti Napló 125. szám. KECSKEMÉTI VASIPARI TERMELŐ SZÖVETKEZET, mint az Országos Központi Hitelszövetkezet tagja 1W­­iscájt AJÁNLJA: tette, hogy az ember célja itt a földön ki­merül az anyagi élet terén, akkor elmélet­ben már előre is kirúg a lába alól min­den erkölcsi tényezőt, tehát a munkából is! Hiszen abban a vágyva­ vágyott kommu­­nisztikus társadalomban a munka is csak államilag parancsolt és rendőri felügyelet alatt végzett kényszermunka lenne! Telje­sen igaza volt a francia szocialistának, Lafarguenak, aki a lustasághoz való jog­ról itt egy könyvecskét. Az, amit ma a szociáldemokrácia a munkáról hirdet, az nem egyéb, mint leplezett rabszolgaság és épen semmi jogon nem lehet a szocialista világnézet részéről szemrehányással illetni a kapitalisztikus törekvéseket hirdető és azokhoz igazodó munkaadókat, mert ők sem tekintik a munkát erkölcsi értéknek, tehát a munkást sem erkölcsi lénynek, ha­nem csak dolgozó baromnak, aki csak annyit ér, mint amennyit a munkája nyújt! Nincs szándékomban ezt a kérdést — helyszűke miatt sem lehet — taglalni, pedig sok tanulságos eredményre vezetne! Csak szembe állítom a kereszténységnek felfo­gását a munkáról. Az Úr e szavai: „Kinek sok adatott, attól sokat követelnek“ (Luc. 12. 48.) fejezik ki a helyes mértéket, amely egyedül képes a társadalmi egyensúlyt helyrehozni. Az Úr Jézusnak ezt az elvét, aki­ maga is egész harmincz éves koráig dolgozott nevelő atyja ácsműhelyében, az egyház tovább hirdette és a munkát mint általános kötelességet állí­totta oda és ezáltal tanította meg az em­bereket a munka helyes értékelésére. Igenis a munka minden emberre nézve kivétel nélkül kötelesség és ezt a keresz­ténység hirdette és valósította meg. Szt. Pál röviden csak annyit mond: „aki nem dol­gozik, az ne is egyék!“ Ha ezeket a sza­vakat az Úr Jézusnak fent idézett szavai­val összevetem, akkor lehozom a keresz­ténység helyes állásfoglalását a munkáról. A föld javaihoz minden embernek jussa van. De miután a föld javai (nem­csak étel, ital és a testi szükségletek, hanem a művelődés és a szellemi élet szükségletei is), munka által jönnek létre, abban a munkában részt kell venni minden­kinek és pedig annál nagyobb mértékben, minél nagyobb erővel — szellemi, vagyoni vagy fizikai erővel rendelkezik valaki. Ebben a kötelességben részt kell vennie mindenkinek, részt kell vennie szellemi és testi erőinek kifejtése által. Ez minden embernek tartozása, amelyet úgy fizet meg legjobban, hogy tehetségeit a szükségletek­hez képest úgy fejti ki, hogy velük minél jobban emeljék a társadalmi jólétet, amihez nemcsak az anyagi élet kellékei, hanem a művelődés előbbrevitele és terjesztése is tartozik. Pallmann Péter­ mezőgazdasági gépgyárának és vas­öntödéjének készítményeit a t. c. mező- és szőlősgazda közönség szives figyelmébe. TARCA, GYERE HAZA, ÉDES!. . . Homlokodon verejték ül, Fáradozol nyugvás nélkül, Unszol, hajt a munka láza, Igában tart zord varázsa.. . Gyere haza, édes! . . . Munka terhén, sötét gondon Lelked fénye el ne fogyjon ! Aggódik a szivem érted, Hátha magad nem kíméled ? .. . Gyere haza, édes !.. . Szivem úgy félt, szinte remeg: A hir rólad nem csal-e meg, S öröm helyett sírnom kéne, Mert beteg vagy, szemem fénye ? Gyere haza, édes! . . . Ha netán a hited csorba, Ha reményed haldokolna, Ha szivedben bú­rok fészket S szeretni nincs, ami késztet: Gyere haza, édes ! . . . Gyere haza megpihenni, Jer a gondot elfeledni! Meggyógyulsz, ha hived ápol, Oszlik a bü­fó csókjától. Gyere haza, édes ! . . . Hinni tanulsz szivem felett És remélni, a szivedet Szerelemre feltámasztom S boldogsággal elárasztom. Gyere haza, édes! . . . Popity János: Úri társadalom és antialkoholizmus- Az a nagyfontosságú kultur- és szociál­politikai cél meg érdek, mely az alkohol­­ellenes mozgalmat vezeti, méltán megér­demli, hogy ennek a mozgalomnak elveivel, , céljaival, törekvéseivel most, mikor ez a­­ kérdés a kecskeméti alkoholellenes egye­­­­sület megalakulásával nálunk is aktuálissá­g ■ lett, foglalkozzunk. Még­pedig egy speciális­­ irányban, t. i. az úri társadalom, a köz­életben számottevő jobb körök, úri csalá­dok szempontjából. Ide soroljuk, hogy egy talán szokatlan meghatározását adjuk az úri mivoltnak, mindazokat, akik minden­­ előkelőbb táncvigalomra és estélyre meg­hívókat kapnak. Tehát akik egyéniségük súlyánál fogva, műveltségükre tekintettel,­­ hivatali állásuk súlya miatt számottevőek­­ városunk társadalmában. Tehát ügyvédek,­­ kereskedők, magán- és államhivatalnokok, katonatisztek és katonai hivatalnokok stb. Ezeknek a jobb köröknek akarunk mi most beszélni az antialkoholizmusról. Tudjuk jól, hogy kissé különösnek­­ tűnik ez fel. Mert ép ezek a jobb körökhöz tartozók nem igen tudnak az antialkoholiz­musról, illetve úgy képzelik ezt el, hogy az antialkoholista apostolok csakis részeg munkások, pálinkától küzhödt parasztok, gyári napszámosok, állattá ittasodott ipari alkalmazottak megmentésén fáradoznak, míg a fényes szalonokban, hazafias bankettek fehér asztalainál, nagytükrű kávéházakban, csúszós parkettű báltermekben nincs mit keresniük, hallgatniok kell. Nem úgy, urak ! Ha furcsán is hangzik, de igaz, hogy kö­zöttetek is vannak részegek, a ti előkelő találkahelyeiteken is elsötétíti a napsugarat, elkergeti az angyalt, ha nem is a durva bunda-pálinka, hanem a bor, sör, pezsgő, likőr, abszint stb. Már­pedig ahol eszéket ökivó lények vannak, ott okvetlenül­ van jogalapja az absztinens apostolok működé­sének. Mert járjon rongyban, vagy frakk­ban, egyszerű fejkendőben vagy plörőzös kalapban az ital rabja, az alkohol imádója, az mind egyesül a fizikai és morális zül­lésben, sárban is így egyaránt reászorul az antialkoholista mozgalom védelmére. Ugy­e, kérem, sokaknak ez olyan végtelen mulatságos, sokak előtt pedig épen bosszantó ? Mert hát kinek mi köze ahhoz, hogy mit és mennyit iszom? De talán mégsem egészen úgy van az. Még­sem közönyös az a családra, hogy a csa­ládfő, aki elsején kikapja nehezen meg­szolgált keserves fizetését, azt elviszi a kávéházba. Mégsem olyan semmi az, hogy fiaink borgőzös fejjel az állovagiasságra tévednek s összakaszabolják egymást. Mégis érdemes talán arra gondolni, hogy a fiatal­ság, a jövő magyar társadalom vezetői és apái, ne igyák tönkre egészségüket, meg­mérgezve, esetleg a tőlük leszármazó gene­rációt is. Talán mégsem olyan nevetséges, ha óva intjük a borgőztől, a pezsgő má­morától a közpénzeket kezelő államhivatal­nokokat. Hát olyan gúnymosolyra indító az a figyelmeztetés, amellyel a munkabíró, ambícióra teremtett, intelligens embert az italban rejlő veszedelemre figyelmeztetjük? Csak egy lélekzetvétellel felsorolható Tar Mihály. , írta: Torna István. Tar Mihály története abban a falusi házban kezdődött, mely fölött egy szép napon megperdült a dob s elkótyavetyélték. Akkor a kis Miska hóna alá vette csizmá­ját s az anyja oldala mellett beballagott a városba. Elszerződött a szűcshöz, akitől apja a ködmönöket vásárolta. A mestere szerette, de különösen a mesterné volt odáig érte, amiért kis szurtos gyerekeit naphosszant babusgatta jószívvel. Meg is mondta neki, mikor a Miska vándorolni indult. — Nem lelkem, magát megáldja az Isten (akkor már „maga“ volt), mert a gyerekeket szerette. És meg is áldotta — a vándorlás után. Még­pedig gyerekekkel, de máskép is. A gyerekekhez való jó szívvel és hűsé­ges édes asszonnyal. Mert neki „édes“ volt az asszony. Reggel, délben, este. Jó­kedvében, haragjában, más szó nem jutott annak a mosolygó asszonynak, aki befo­­gódzott vele az élet rázós, zörgő, sokszor nehéz szekerébe. Ezzel is könnyebb lett a kerekek forgása. A szekéren pedig ott sival­­kodtak az egészséges, bogárszemű kis apró­ságok. Ez volt az ő terhük. Ezekért tusa­­kodtak az idővel, az emberekkel, a ködmö­­nökkel a műhelyben és a vásáron. Azt azonban meg kell adni, hogy jókedvvel tették. Az asszony is beletanult a mester­ségbe s kövérkés szép kezével irházta az almást és selymezte a sok szép tulipánt, rózsát és rozmaringot a cigándi menyecskék hetedhét megyében hires ködmönkéire. E mellett jutott idő az asszonyos do­logra is. Mikor fehérpettyes karton ruhájában odaült az asszony a műhelyasztal mellé s fejét oldalra szegve huncutkás mosolygás­sal, nótás dünnyögéssel selymezte a virá­gokat, az ura csak elnézegette onnét az asztala mellől s jókedvvel neki eresztette a kést a bőröknek. Szabta a ködmönt. De ilyenkor elfogta a belső melegség, amely­nek hevében nem érezte, hogy ő volta­­képen az élet nehéz szekerét húzza. Pil­langó szárnyakon virágról-virágra repesett a jövőben járó lelke és építgette azt a kis házat, mely az övé lesz s ültetgette, nye­segette azt a szőlőt, mely az ő asztalára termi majd a bort.

Next