Kecskeméti Napló, 1913. október (2. évfolyam, 227-253. szám)
1913-10-15 / 239. szám
II. évfolyam, 239. szám Ára 2 mié, Szerda, 1913. október 15. Előfizetési ár: ^ ^ ® Előffzetés. ár: Helyben házhoz hordva: ^ ft vidékre postán küldve S£.r:T tr\PC_ I “'"-é Negyedévre 2 , B f# lp^|§gP ® H ft W Negyedévre 3 * 50 ■ Egyes szám ára 2 fillér. ^ fasar anr el|na,ll,,, * Megjelenik minden nap délután I telefonszám: 274. vasár- és ünnepnap kivételével. P. fii H * * Szerkesztőség és kiadóhivatal: ■ Ü ü 1. J B m. J Előfizetéseket és hirdetéseket Kecskeméten, DL, Arany János utca 6. sz.m. ft TM felvesz mindennap a kiadóhivatal Bejárat a Széchenyi-tér felől is, a katholikus és Szél Nándor bérház második kapuján át. It könyvkereskedése, Szabadság-tér 2. szám. Felelős szerkesztő: PUPITY JÁNOS Dr. Független politikai napilap. , amsig. Porba irt ének.* Októberi rozsda vörösük a fűszálak hegyén s a tízezer holdas gyep fölött álmosan sülyed lejebb az őszi nap. Az ég mély kékje messze, a Tisza csillogó morotváiban nézegeti magát. Néhol egy kóró magasra emeli violaszin fejét, tuban friss szántás feketedik s ahol nem eke hántotta le a föld takaróját, újra sarjadó tavaszi zöld prém szegélyezi a kivillanó homok okkerét. Egy óriási paletta a puszta, amin a színek kromatikus skáláját felejtette rajta a Művész, aki felhőket fest a köröskörül leboruló égre. Az alkonyodó nap alatt az izzó aureolinbe tüzes cinóberfoltokat húzott az elgurult ecset. Az álom és a valóság minden káprázata és pompája együtt van itt, nincs kép, ami ki ne telnék ebből a gazdaságból ... és olyan csend van a pusztán. A közelítő óriás lábdobbanása semmerről sem hallik, az óriásé, aki rendbe szedje a széthányt színeket, aki összemérje és megmozdítja a szunnyadó erőket. Ezer esztendő óta csendes ez a puszta. Az ember torkát valami szörnyű sírás szorongatja, mint ha az égbolt súlya nehezednék a fulladozó mellre, ökölbe szorul a kéz, kiáltani kellene, hogy megtörjön a döbbenetes varázs. Azok az orosz rónák, amikről Turgenyev beszél, lehetnek ilyen félelmetesek, ilyen megsemmisítő titkokkal terhesek, de itt nem szlávok laknak, itt utálják a szolgaságot és parancsoláshoz szokott szó hasítja a levegőt. . . és mégis, a szomorúsága a léleknek itt is ugyanaz, ami Kiev fölött a Rokitnomocsarak táján. Az ember néz a meszszeségbe, a végtelenbe, a semmibe, eleresztett karral, halálos fáradtság lejtését érezve a vérében és az elérhetetlent sóvárgó örök kielégítetlenség bánatából nehéz szívvel. Nem lehet itt semmit kiáltani, rohanni, repülni, diadalmasan ujjongani, csak álmodni minderről. Aki a messzeségbe néz, a múltba felejtkezik, aki a magyar puszta titkát kutatja, ha szembe nézett vele, már csak hallgatni tud. Soha hegyek embere meg nem érti, micsoda rettenetes csoda ez, aminek csendjében az Isten hallgat. * * $ Két név jut az eszembe: Lenau * Mutatvány az „Élet“ című szépirodalmi képes hetilapból, és Justh Zsigmond. Az egyik, a költő, csak a hangulatát érezte át ennek a hullámtalan földnek. A másik, az analitikus író, az emberek lelkében kereste a puszta rejtélyét. Ez a rejtély pedig a magyarság rejtélye, amiből Kemény a pesszimizmust, Jókai a romantikát látta meg . . . Itt azonban együtt, összefonódva, egybenőve él mind a kettő. Justh Zsigmond már megindult az utón, már föltette a kérdést, de a feleletet nem tudta megadni, nem volt rá ideje. A magyarság lelkének misztériuma körül tovább is őszi köd felhőzik. Éjjel kék lángot vet a föld, ott kincs pihen a mélyben, de aki érte indul, ingoványba téved. Senki sem jött még onnan vissza és mégis lesznek, születnek nyugtalan lelkek, akik egy este ott hagyják az ámbituson a borospoharat és a tajtékpipát és — oly jó ezt hinni — egyszer gazdagon térnek majd meg. De addig . . . Addig az ember magával beszél a puszta csendjében és kérdéseket súg az esteli szélbe, ami csendesen borzongatja a Tiszára hajló fűzfák öreg fejének ritkuló sörényét. Talán egyszer választ hoz a szél. * $ * A hazatérő Bessenyei szekerének nyomát máig sem mosta el itt az eső. Hazajönni és eltemetkezni: ez itt tradíció. A híres gárdista, mikor esténkint kiállt a tanyaszélre és lova nyakán áthajolva elnézett arra nyugat felé, amerre a francia szó, Voltaire és az bécsi frajlák laknak, ugyan mit érzett ? Béresek és kutyák közt olyan könnyű elfelejteni a kecses alexandrinusok, komoly, pallérozó tudományok csábító szavát. Aki innen indult el, bejárhatja a föld minden múzeumát, könyvtárát, magába ihatja nyugat minden kultúráját, nem fog megváltozni. Egyszer kitör belőle a magyar és akkor hazajön, naphosszat nézni az őszi eső szürke hálóját a barázdák fölött, hazajön újra élni az apja életét. Minden erő, minden gazdagság itt van, a jövő minden ígérete beteljesedhetnék belőle ... és mégis Oblomovra kell gondolnunk, akit nálunk Pató Pálnak hívnak és akiről véres szatírát kellene írnia egy másik Oblomovnak. Kárpáti Aurél: Konyhakertészet, mint nemzeti ügy A városok kellő élelmezése a modern életviszonyok egyik legfőbb feladata, melynek célszerű megoldásától függ az emberek milliói jóléte, akik nincsenek abban a helyzetben, hogy saját veteményes kertekkel rendelkezzenek. Ezek napi szükségleteiket a piacról kénytelenek beszerezni. A városi hatóságoknak ennélfogva a legnagyobb gondot okozza a piactartás. De legnagyobb nehézségekkel jár a piaci árak egyensúlyban tartása és a lakosságnak az egészségtelen számítás folytán a kizsákmányolástól megóvása. De legjobban ki van téve a nagyközönség a kizsákmányolásnak a mindennapi élelmezés beszerzésénél. Mert a piacok igen finom árral bírnak annak kiszagolására, hogy melyik élelmiszer lesz bizonyos napon kelendő, ennek árát aztán hihetetlen módon felcsigázzák, hogy a szegényebb társadalmi osztályok tagjai valósággal nyomorba jutnak azon a napon. Ennek ellensúlyozása végett állította fel például Budapest főváros a hatósági zöldséges és élelmiszer bódékat a vásárcsarnokok körében, hogy a túlságos magas árfelcsigázási kísérleteket meghiúsítsa. Ennek jótékony hatása már kétségtelenül érezhető. Ámde voltak és vannak konyhakertészeti termelési ágak, amelyeket egyedül a bolgárkertészek tartottak a kezükbe és ezek a bolgár kertészek nemcsak szorgalmas termelőknek, hanem ügyes kereskedőknek bizonyultak és a konyhakertészeti piacot jóformán a kezükben tartották, a konyhakertészeti cikkekből valóságos egyedáruságot csináltak. Ez azonban csakhamar kinyitotta a magyar kormány, a városok és hatóságok szemét és arra a gondolatra jutottak, hogy a konyhakertészetet nem hagyják a bolgároknak egyedül, hanem az úgynevezett bolgár rendszerű kertészet terén felveszik a bolgárokkal a versenyt. A gondolatot tett követte. Először a Balaton mellékén, hol elég öntöző víz és konyhakertészetre alkalmas földterület van, kezdtek kísérletet egy bolgár rendszerű konyhakertészettel, egyelőre azzal a feladattal, hogy nyaranta, a Balaton melletti nyaralókat lássák el elegendő főzelékkel. A kísérlet nagyszerűen bevált és pedig kettős irányban. Eltűnt annak a hiedelemnek varázsa, hogy csak a bolgárok képesek erre a konyhakertészeti kultúra művelésére. A magyar