Kelet-Magyarország, 1961. július (18. évfolyam, 152-176. szám)

1961-07-30 / 176. szám

óécsy Zoltán Petőfi Sándor haláláról 112 ÉVVEL EZELŐTT a segesvári ütközetben a „szá­guldó paripák” lába alatt lelte halálát a magyar irodalom mindmáig legnagyobb költője, Petőfi Sándor. Halálának híre kétségbeejtet­­te a nemzetet, nem és nem tudtak beletörődni abba a gon­dolatba, hogy a népforradalom vezére nincs többé. Pedig az emlékezetes ütközet után egy­két nap múlva már nagyjá­ból bebizonyosodott, hogy a költő ott lelte halálát, de az­után is, hányán és hányán lát­ták őt különféle formában itt is ott is felbukkanni. — Illyés Gyula páratlan Petőfi tanulmá­nyában összefoglalta azokat a híreket, mende­mondákat, amelyek elterjedtek a költőről a segesvári ütközet után. EGYIK HÍR SZERINT a köl­tő Szibériában élt, ólombányá­ban dolgozott, mások Zilahon látták, mint deszkát áruló szé­kely legényt. Voltak, akik dró­tostót álruhában látták. Egyik iskolatársa Kápli Lajos evan­gélikus pap férfi szavával erő­sítette, hogy hajlékában vendé­gül is látta. Nagyváradon­­a nőegylet hónapokig őrködött felette és táplálta. Bathó Ignác is kisegítette 20 Ft-tal. De ad­tak szállást Petőfinek Hódme­zővásárhelyen, Felvidéken, Lon­donban, sőt Amerikában is. Lengyelországban két forradal­már, Malinowski és Wisniweski találkozott vele. Hasztalan cá­folták meg a híreket, jöttek az új mende­mondák. 1936-ban egy bécsi lap közölte, hogy egyik szibériai faluban írásos adatokra bukkantak, melyek szerint a múlt század második felében élt ott egy Petrovics Sándor nevű magyar szám­űzött, s 1864-ben halt meg. Végül erről a hírről is kide­rült, hogy valótlan. Annyi igaz volt benne, hogy a múlt század végén valóban terjesztettek kéziratban oroszul olyan forra­dalmi Petőfi-verseket, ame­lyeknek nincs magyar eredetije. Még az is kiderült, hogy eze­ket orosz forradalmárok írták, akik ismerték Petőfit és fedő­névként, vagy kihívásként használták ezt a nevet. A FEL­SOROLT „ÉLŐ HÍ­REKHEZ” hasonlóan, számta­lan formában látták őt elesni a csatában, de voltaképpen senki sem látta.­­ Egy szem­tanú állította, hogy futva me­nekült az üldözők elől és há­tulról szúrták le. Mások szerint Zeyk Domokos vette a nyereg­be. Mikor az ellenség utolérte őket, Zeyk Domokos öngyil­kos lett, Petőfit meggyilkolták. Az elmondott visszaemléke­zéseken kívül ki tudja, hogy hányan és hányféleképpen „tudják” meg a nagy költő ha­lálának körülményeit. — A kö­zelmúltban a községünkben Vaján élő Deésy Zoltán bácsi, aki nagyapjától hallotta a tör­ténteket, szintén másképpen meséli el. — 1849 JÚLIUS 31-ÉN déli időben látta nagyapám, Deésy Domokos huszárfőhadnagy, hogy Petőfi az országúton sza­ladt át. Jobb kezében kard, bal kezében csákó volt. A köl­tő a gyalogsághoz igyekezett, nagyapám rákiáltott: „Ne menj oda Sándor!” — De Petőfi nem törődött vele, hanem tovább igyekezett, s közben visszakiál­totta: „Nekem ott a helyem!” — A kozák túlerő azonban ha­marosan megfutamította a sere­get. Mindenki menekült. Petőfi egy keserű nevezetű huszárőr­mester nyergébe kapaszkodott. A ló nem nagyon bírta a két testet. Mikor az ellenség köze­ledett, Petőfi leugrott a lóról és egy tábla kukoricába igye­kezett. Az ellenség azonban hamar beérte. Keserű őrmester menekülés közben visszapil­lantott és meglátta, hogy a költőt a kukoricásban leszúrták. A csatateret ellepő románok Petőfi holttestét beledobták a Küküllő vizébe, ezért nem találták meg soha sem. — El­mondta Deésy bácsi, hogy az öreg szabadságharcosok, akiket gyermekkorában ő is ismert, gyakran beszélgettek és nótáz­­tak is erről: „Sírva zokog a Küküllő minden kicsi habja, Sírva zokog a Küküllő, Petőfit siratja.” Ki tudná ennek az­­emléke­zésnek a valódiságát ellenőriz­ni? Molnár Mátyás A csinos férj Giovanna Ralli, Marcello Mastroianni és Vittorio de Sica a film alkotói neveikkel igyekeztek fémjelezni „A csinos férj”-et. Sajnos, az utóbbi időben már nem egészen fémjel­zés Sica neve sem. Az olasz filmgyártás — úgy tűnik,— most kátyúba jutott. Ez a film könnyű nyári szórakozást nyújt csupán, valamivel kevesebb humorral, mint az eddi­gi Vittorio de Sica-széria. é KwmMMs iimmmm Szegedi Szabadtéri Játékok Ez mind néző? Az ember azt gondolná, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékok csodálatosan szép környezete, a hatalmas méretek csak az egy­szerű nézőket nyűgözik le. Az ellenkezőjének a bizonyítására hadd mondjam el Ágai Karolá­nak, a Hunyadi László című opera Máriájának esetét. Még az első előadás előtt mu­tattak neki egy kitűnően sike­rült felvételt a nézőkkel teli nézőtérről, a környezetről. Mű­vésznőnk azonban csak a végte­lenül piciny fejeket látta az egészből és ezt kérdezte nem kis izgalommal: „ez mind néző itt?” A nézők is elálmékodnak a hét és félezres nézőszámon, de számukra sok érdekes számot tartogat még a Dóm környéke. Nézzünk meg egy néhányat. A színpad területe hétszáz négyzet­­méter, ebből több mint kétszáz négyzetméter a beépített szín­padtér. A Bánk bán színpadi konstrukciójához húsz tonnányi vasanyagot használtak fel és olyan óriási színpadi építménye van, amelyet hazánkban még sohasem alkalmaztak. Mindkét operában közel húsz méter ma­gas bástyafoktok foglalják látvá­nyos keretbe a színpadképet. Az operáknál száztagú zenekar ját­szik — Vaszy Viktor érdemes művész vezényletével —, 130 tagú énekkar lép fel. Az énekkar zömében nem hivatásos színházi énekesekből tevődik össze, majd­nem százfőnyit tesz ki ebből a létszámból a „Szegedi Zenebará­tok Kórusa” és a MÁV szegedi „Hazánk” férfikara. Rajtuk kí­vül több mint száz némaszerep­lő, statiszta is közreműködik. A Hunyadi László előadásain meg­szólal a Dóm világhírű orgonája és mindkét operában a Dóm ha­rangjai is. A jó hallhatóságot több mint háromezer, a nézőtér széksorai alatt elhelyezett úgynevezett suttogó kis hangszóró biztosítja. Az előadás így a nézőtér min­den pontjáról egyformán jól hallható. Szállás szállón kívül Színház- és vonatjeggyel a zsebünkben sem indultunk valami nagy nyugodtsággal az útnak, mert a hírek alapján attól tar­tottunk, hogy nem kapunk szál­lást. A Klauzál téri Idegenfor­galmi Hivatalban aztán pillana­tok alatt elmúlott minden aggo­dalmunk, mert ha nem is szállo­dában, de kényelmes szállást biztosítottak. Én találkoztam egyébként az első külföldivel is. Egy stílusosan szőke német kis­lány német nyelvű ismertetőt kért volna a Hunyadi Lászlótól,­­de már csak angol nyelvűt tud­tak volna adni. Azzal viszont láthatóan nem ment volna több­re, mint a magyar nyelvűvel. Node sebaj, majd lesz kint este előadás előtt. És már siet is to­vább, mert még most jött csak és keveset látott. Madame Hasson Ugyancsak az Idegenforgalmi Hivatalban történt. Mi a kül­földiek véleménye Szegedről? Kit ne érdekelne ez a kérdés, külö­nösen, ha az a külföldi éppen egy francia nő. Madame Husson, egy francia mérnök felesége a francia egyetemisták csoportjá­val érkezett Szegedre. Alaposan körülnézett már a városban, lát­ta a Hunyadi Lászlót is és ta­lán éppen ezért tartották any­­nyira érdekesnek a véleményét, hogy mindjárt magnetofonsza­lagon is rögzítsék. Külön hízelgő a szegediek számára, hogy az operából éppen városuk színésze, Szabó Miklós tetszett neki a leg­jobban. Nyilván nem csupán az ismert francia udvariassággal magyarázható, hogy el volt ra­gadtatva Szegedtől. "Tőle talán a legnagyobb dicsérő jelző, hogy szép városunkat Avignon-hoz ha­sonlította. Egyébként a franciák nagyon szeretik és ismerik is a magyar operát. Neki azonban Bartók a kedvence. Azt talán felesleges is megemlíteni, hogy a borunk, a halászlevünk és más ínyencségünk mennyire ízlett, hi­szen ezzel csaknem minden kül­földi vendégünk így van. Mascagni Az előadások megkezdése előtt körülbelül két órával csak be­lépőjeggyel lehet bemenni a Dóm körül lezárt térre. Általá­ban mindenki belenyugodott, de egy kivételt mégiscsak láttam. A Bánk bán előadás előtt tör­tént, hogy egy férfi jegy nélkül akart bemenni, valakire hivat­kozva, hogy csak azt keresi. Ter­mészetesen nem engedték be. Nagy vita keletkezett, sok kí­váncsi körülállóval. Az egyik ilyen kíváncsiskodó meg is ra­gadta mindjárt az alkalmat, hogy talán évtizedek óta tartalékolt viccét elsüsse. Szerinte termé­szetesen Szegeden esett meg Mascagh­i­val, a világhírű olasz zeneszerzővel, hogy késve érke­zett az előadásra, ahol vezényelt volna és a rendőr nem engedte be, mire a maestro egyre csak ezt ismételgette: Mascagni, gon­dolván, hogy jobb belátásra bír­ja a szigorú rendőrt. A válasz azonban nagyon kurta volt, „ugyan, kérem, nem lehet itt mászkányi”. Csak éppen a mot­tót felejtette ki a mesélő, hogy egy újszülöttnek minden vicc új. És még egy szegedi anekdota. Nyugodtan elmondhatom, mert elég messze vagyok a szegedi kislányoktól, tehát bosszújuk sem érhet egykönnyen utót. Ők­­ egyébként úgyis azt mondanák rá, hogy már szakálla van. Egy­szóval azt tartják, hogy Dankó Pista mindig megpengeti a ke­zében lévő hegedűt, valahány­szor egy feddhetetlen erkölcsű, ártatlan szegedi kislány elmegy mellette, de már legalább két évtizede hallgat a szobor csodá­latos hegedűje... Egy holland kislánnyal A múzeumban még a gyönyörű festmények (például Koszta, Fényes) előtt sem tudtam el­menni egy kislány mellett anél­kül, hogy utána ne nézzek. De aztán vissza is fordultam, ahogy német szót hallottam. Anneke Sutherland egyedül jött Hollan­diából, de ugyanebben az idő­ben egy holland turistacsoport Hódmezővásárhelyre ment ki­rándulni. Amikor megkérdeztem Annekétől, hogy mit tudott Ma­gyarországról, nagyon őszinte akart lenni és azt válaszolta, hogy majdnem semmit. De aztán az előző este látott Hunyadi László elismerő kriti­kája után elmondta, hogy már régóta ismeri Erkel zenéjét és nagyon szereti Bartókot is. Ugyanitt találkoztam egy né­met színházi szakemberrel is. Herbert Klaus, a hallei színház főintendánsa készséggel vála­szolt kérdéseimre. Régóta és so­kat foglalkozik „szabadtéri” kér­désekkel és így nem csak egy­szerű néző elragadtatásával, ha­nem mint színházi szakember, sőt mint „szabadtéri specialista” tárgyilagosan nyilatkozhat a lá­tottakról. Mindenképpen csak , azt mondhatja, hogy kitűnően oldották meg a problémákat, jól kihasználták az adott lehetősé­geket, amelyeket a monumentá­lis méretek nyújtottak. Más kér­déseket vet fel egy hét és fél­ezer befogadóképességű színház, a szabadban, mint mondjuk egy ezres kőszínház. Ez a nagysza­bású alkotás dicséretére válik szakembereinknek és az egész magyar színházi életnek. Sok szabadtéri színház van az NDK- ban is, de a legnagyobb befoga­dóképessége sem haladja meg a háromezret. Befejezésül csak annyit, hogy aki csak egy előadást is látott a Szegedi Szabadtéri Játékok mű­sorában, az nem tekinti egysze­rűen örök élménynek az egészet, hanem olyan eseménynek, amelynek folytatását még sok­szor szeretné látni Gál Béla. Németh Marika, a János vitéz királykisasszonya

Next