Kelet-Magyarország, 1970. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-07 / 184. szám
5ola! Külpolitikai széljegyzet: Az Avenue Kiéberen a helyzet változatlan Naponta új meg új és jelentős eseményeket sodor magával a rohanó idő, ugyanakkor sűrűn jelennek megemlékezések is a közelmúlt történéseinek hátteréről.. Ezek nemcsak történeti szempontból érdekesek, de erősebb fényt vetnek napjaink eseményáradatára is. Most például szenzációt keltett Louis Heren, a londoni Times New York-i tudósítójának minap Amerikában megjelent könyve. Címe: Nincs éltetés, nincs búcsú Különösen azt a részt emelik ki politikai csemegeként a könyv méltatói, amelyben Heren megírja: Johnson elnök gyűlölte Wilson brit miniszterelnököt. És miért? Mert a munkáspárti kormány csak szavakban, katonailag azonban nem támogatta Washington vietnami agresszióját, holott az USA akkori elnöke brit katonai segítséget is elvárt volna. Egy másik, nem kis port felvert emlékezés: John Kennedy elnök egyik egykori bizalmasa most hozta napvilágra, hogy Kennedy 1965-ig minden amerikai katonát vissza akart vonni Vietnamból, ezt az elhatározott szándékát bizalmas konferenciákon leszögezte. S mi történt? Kennedyt csaknem hét esztendeje meggyilkolták, Johnson követte, majd Nixon, igen sok ígéret elhangzott már az amerikai katonák visszavonásáról, s mégis: még mindig több százezer jenki egyenruhás tartózkodik Vietnamban. Hát vajon a párizsi tárgyalóasztalnál fokozza-e béke-erőfeszítéseit az Egyesült Államok? Nos, éppen csütörtökön tartotta meg „szűzbeszédét" az Avenue Kiéberen lévő tárgyalóteremben az amerikai delegáció új vezetője, David Bruce. Az MTI párizsi tudósítója szerint: „Az új tárgyaló megjelenése, felszólalásából ítélve, semmi újat nem hozott. Bruce gyakorlatilag csak megismételte és összefoglalta azt, amit elődei az elmúlt 18 hónap alatt lezajlott 77 ülésen elmondtak.” De a Figaro című burzsoá párizsi lap is azt írja: „Nehéz elképzelni, hogy az új vezető megérkezése a Kiéber sugárútra fellendítheti a tárgyalásokat. Hacsak — fűzi hozzá a lap — Nixon nem adott korábbi, elsősorban Saigonnak szánt nyilvános kijelentéseitől eltérő, titkos instrukciókat Bruce-nak. Egyelőre ennek nem látszott jele Párizsban, a Vietnammal foglalkozó értekezlet 78. tárgyalási napján. egalakul az olasz kormány Róma. (MTI): Saragat köztársasági elnök csütörtökön délután három órakor fogadta a Quirinalepalotában Emilio Colombot, a kormányalakítási tárgyalásokkal megbízott kereszténydemokrata politikust. Colombo bejelentette, hogy kész megalakítani az új kormányt, s egyúttal bemutatta a köztársasági elnöknek az új kabinet listáját. Saragat válaszképpen hivatalosan is kinevezte őt a négypárti középbal kormány miniszterelnökének. Ez Olaszország háború utáni 32. kormánya, egyben a 10. középbal kormány. Colombo kabinetjében tizenhat tárcát kaptak a kereszténydemokraták, hatot a szocialisták, négyet a szociáldemokraták és egyet a republikánusok, a szociáldemokraták eggyel növelték minisztériumaik számát. Az előző kabinethez képest az egyetlen jelentősebb változás, hogy a kincstárügyi minisztériumot, amelynek élén Colombo állt, a kereszténydemokrata Mario Ferrari Aggradi, korábbi tárca nélküli miniszter kapta. A háború utáni 32. Olasz kormány miniszterelnöke: Emilio Colombo (kereszténydemokrata). A főbb tárcája megoszlása: Miniszterelnök-helyettes: Francesco de Martino (szocialista) Külügyminiszter: Aldo Moro (kereszténydemokrata). Belügyminiszter: Franco Restivo (kereszténydemokrata). Hadügyminiszter: Mario Tanassi (szociáldemokrata). Földművelésügyi miniszter: Italo Viglianesi (szocialista). Külkereskedelmi miniszter: Mario Zagari (szocialista). fferrr-i MAGYARORSZAG MOSZKVA Andrej Gromiko szovjet és Walter Scheel nyugatnémet külügyminiszter csütörtökön délután újabb megbeszélésre ült össze. ★ A Kremlben folytatódtak a szovjet—iraki tárgyalások. A felek folytatták a kétoldalú kapcsolatok kérdéseinek, valamint a kölcsönös érdeklődésre számot tartó időszerű nemzetközi problémák vitáját. BÉCS Nyikolaj Patolicsev szovjet külkereskedelmi miniszter, aki a szovjet—osztrák hosszú lejáratú (1971—1975) árucsere-forgalmi és fizetési egyezmény aláírása céljából hivatalos látogatáson Bécsben tartózkodott, csütörtökön visszautazott a szovjet fővárosba. LONDON Lord Carrington angol hadügyminiszter, aki csütörtökön tért haza távol-keleti utazásából, kijelentette, hogy Nagy-Britannia jelenléte a világ e térségében a jövőben „szerény, de hasznos” lesz. A hadügyminiszter nem volt hajlandó többet mondani azokról a kormánytervekről, melyek Nagy-Britannia Szueztől keletre levő tartózkodására vonatkoznak. GENF A genfi leszerelési értekezlet csütörtöki ülésért — nyugati hírügynökségek jelentése szerint — Ion Datcav román küldött terjedelmes beszédet mondott. Ezt követően Csehszlovákia képviselője munkaokmányt terjesztett az értekezlet elé a vegyi és biológiai fegyverek ellenőrzéséről. ■■■. .nso&as..--- .uaogo- -HYANNIS PORT Massachusetts állam (UEA) egyik körzetében a fiatalkorúak bírósága csütörtökön megkezdte a kábítószerfogyasztással vádolt ifjabb Robert Kennedy és ifjabb R. Sargent Shriver kihallgatását. A két 16 éves fiú a szülők , Ethel Kennedy, illetve R. Sargent Shriver volt párizsi nagykövet és neje kíséretében szenzációira ihász újságírók sorfala közt lépett be a bíróság épületébe. A kis csoport élén Edward Kennedy szenátor haladt, érthetően rossz hangulatban, hiszen ez az eset sem öregbíti majd a Kennedy családnak a Kopechne-ügy által amúgy is kissé megtépázott jó hírét. 1940 augusztus 1. Hirosima szemtanúi Az üvegszilánk emlékeztet... (KITA TERUKO BESZÁMOLÓJA) 3. A hirosimai városháza szociális osztályának irodája, ahol én dolgoztam, a déli szárnyon, a földszinten volt. A szobában az osztályvezetőn Kataoka úron kívül csak öt tisztviselőnő tartózkodott, a férfiak délelőttre felmentést kaptak, mivel előző éjjel légelhárítási ügyeletet teljesítettek. A bomba egy kilométernyire tőlünk hullott le, a robbanás akkor ért bennünket, amikor a reggeli üdvözlések után éppen asztalhoz ültünk. Vakító fény cikázott át az égen, aztán hatalmas dörgés hallatszott. Az asztal alá akartam bújni, de akkor már elért a légnyomás: betörte az ablakot, kitépte az ajtókat, elsodorta a szekrényeket és az asztalt is, velem együtt. ★ A néma csend mélyéből jövő szólítgatás ébresztett fel halotti álmomból. „Hiszen még élek”. Megpróbáltam felállni, de lábaim és csípőm nem engedelmeskedtek akaratomnak. Egy sötét szobában hevertem. Egymás nevét szólítgattuk és bátorítgattuk egymást. Kúsztam, riásztam tapogatózva az összetört asztalok, szekrények között, míg végre kijutottam a folyosóra.. Ott valamivel világosabb volt. Munkatársnőim arcából patakzott a vér. Hát én? Mezítláb vagyok, karjaim véresek, szörnyű fájdalom fejemben és hátamban. Istenem! Már semmi sem segít! Hirtelen minden erőm elszállt és összeestem. — Légy erős! — bátorítottak kolleganőim, de nem bírtam felállni. Meg kell tennem,gondoltam, hiszen kénytelenek lennének itthagyni, összeszedtem maradék erőmet és feltápászkodtam. De elindulni már nem bírtam. Akkor vettem észre, hogy osztályvezetőnk nincs közöttünk. Szólitgattuk, a sötét szoba felé fordulva. Semmi válasz. A folyósón a statisztikai osztály vezetője sietett felénk: — Induljanak a segélyhelyre ! — Osztályvezetőnk valószínűleg a szobában maradt, mentse meg! Bement, majd kis idő múlva visszatért: — Nincs többé! Mindenki siessen a segélyhelyre! Közben a folyosó, ahol tartózkodtunk, pokollá változott, összeégett testű emberek nyögtek a fájdalomtól. Szörnyű volt együtt lenni velük. De a gyöngeségtől nem bírtam onnan elmenni. És ismét összeestem. Az épületet lángtenger vette körül. Iszonyatos látvány volt a lángokon át gázoló, égett testű emberek tömege. Egyiknek a hátáról úgy lógott a bőr cafattian, mintha ronggyá szaggatott inget viselne. Senki sem viselné el ezt a látványt! Bal kezem tövén kifreccsent a vér. Kétségbesetten kerestem valamit, amivel elszoríthatnám. Végre találtam a padlón egy piszkos törölközőt, azzal tekertem be a csuklómat. Mikor megláttam a karomba fúródott üvegszilánkokat ismét a rosszullét környékezett. Hirtelen kiáltást hallottam: Ég az épület! Felnéztem. A hivatali helyiségekből lángnyelvek csaptak ki. Félmeztelen erberek rohantak fel s alá. Én is fel akartam állni. Most sem sikerült. Nincs menekülés. Itt kell elpusztulnom. Teljes reménytelenségemben villámcsapásként eszembe jutott gyermekem. Vajon ő megmenekült? Ez a gondolat új erőt adott. Juss ki innen, ahogy bírsz! És sikerült kivergődnöm a belső udvarra. Már minden hivatali szoba lángolt. Minden oldalról vörös tűzcsóvák, mintha az eget akarnák rmeggyújtani. Kétségbeesetten kúsztam egy dob alakú víztartály felé. Belekaparkodtam szegélyébe, de már nem volt erőm, hogy fejemmel elérjem a vizet. Talán elég meghalni sem volt már erőm... Találtam egy légvédelmi fejkendőt, fejemre tettem. Talán ez év. Aztán kiáltásokat hallottam: — Meneküljetek a körcsarnok helyén lévő tóba! A körcsarnok a városháza északi oldalán állt, de tűzveszélyessége miatt lebontották. Helyén kis tó keletkezett. Igen, én is oda megyek. És ingadozva elindultam. Három munkatársnőmmel találkoztam. Akkor már kialakult bennem végleges elhatározásom: végzek magammal! ★ A tó olyan volt, mint egy pocsolya. Tele menekülőkkel. Valaki még a biciklijét is magával vitte. Én is belemásztam. Végre egy kis nyugalom. De csak pár pillanatig tartott. Hirtelen ciklon süvített el felettünk és valamennyiünket a tóba nyomott. Aztán még egyszer! Már biztos voltam benne, hogy ott fulladok meg, a sárban. Megpróbáltam kimászni a partra, de visszazuhantam. Három barátnőm hívott: menjek velük a Hirosima Vöröskeresztbe. Nem volt hozzá erőm. Elbúcsúztunk, ők elmentek, én pedig nem tudtam többé visszatartani könnyeimet. A tó körül . Esélykérő, jajgató, nyögő emberek tömege, anyjukért kiáltozó gyermekek. Igen, ez valóban a földi pokol. Ekkorra már teljesen elvesztettem józan ítélőképességemet. Szörnyű szomjúság gyötört, őrületes szorongás fogott el. — Legyetek bátrak és erősek! Halljátok? Ti, valamenynyien! — Odafordultam, ahonnan ezek a bátorító szavak jöttek. Tokurtaga úr volt, a főpénztáros. — Rita asszony! Térjen magához! — Elővett egy mandarinszeletet és a számba tette. — Könyörgöm, adjon még egy szeletet! — Ő adott még egyet és én akkor azt hittem, hogy ő az isten. Oh, bárcsak itt maradhatna mellettem! De tovasietett, hangját mind messzebbről hallottam. — Esteledett. Százegynéhány sebesült töltötte éjszakáját a tó partján, a szabad ég alatt. Mindenki fájdalmasan nyögött. Ha valaki néma volt, azt jelentette, hogy már halott. A fűre feküdtem. Kinyújtva kezemet megérintettem a csípőmet. Valami megszúrt, egy üvegszilánk. Akkora lehetett mint a hüvelykujjam. Cseppet sem fájt. Talán a belső feszültség miatt. A város vörös lángtengerben úszott, az ég olyan világos volt, mint nappal időnként forró fuvallatot éreztem az arcomon. Istenem! Mi lehet a gyermekemmel? Hogy vannak szeretteim? Moccanni sem bírtam. Csak sírni. ★ Másnap reggel a mentőhelyre vittek. Azok közül, akikkel együtt töltöttük az éjszakát a tó partján, kevesen kerültek élve az ambulanciára. Legtöbbjük, vagy belefulladt a tó mocsarába, vagy égett teste ott merevedett mozdulatlanná a füvön. Következik: Az atombomba gyújtópontja alatt. Fordította: dr. Szerdahelyi István. Gerencsér Miklós: Tekeletét. — Lassabban, rohadt dögök!... — szitkozódott mögöttük a csendőr őrmester. Sunyin hátrakémlelt Strahlendorf. — Szeretnék segíteni magán. De nincsenek papírjai. Mit tehetnék?... — Mielőtt elfogtak, a Wenesz Jenő úton laktam — suttogta a lány, s hangját átszínezte a reménykedés. — Vannak ott értékeim. Vigyen oda, nem fogja megbánni. — A címet kérem — sürgette a báró. — Azt nem lehet. Csak együtt mehetünk oda, kiértek a Dunakapu térre Csípős szél fújt a folyó felől. Valahol Révfaluban kutya ugatott. Strahlendorf ideges lett. Felesége, Tóth Veronika örökké szidalmazta, hogy mekkora mamlasz, nem ért a vagyonszerzéshez, alig visz neki néha-néha egy kis ékszert, holott a többi nyilas mohón harácsol. Mitévő legyen? Rá kellene beszélni Dobrait, kísérjék el a lányt a Wenesz Jenő útra. A részeg őrmester úgysem emlékezne később a történtekre. Megállította a nőt. Dobrai utolérte őket. — Rohadt állatok... mi vagyok én?... — és óriási ökle váratlanul a báró képébe zuhant. Mire felocsúdott Strahlendorf, az őrmester már az iparvágány talpfáin vonszolta a lányt. Annyira megrémült a báró az ütéstől, hogy nem is merészelt Dobrai után sietni. Messziről nézte, hogyan dulakodik áldozatával a csendőr. Téglából épített mellvéd húzódott az iparvágány mellett, s ahol nyílás szakította meg a mellvédet, ott lecibálta a csendőr a lányt az alsó rakpartra. Különös módon a nő nem kiabált segítségért. Némán rugdalózott, próbálta magát kitépni a részegen is bivalyerős őrmester karmaiból. Strahlendorf hirtelen elhatározással leszaladt a rakpartra, ahol kavicsdombok láncolata magasodott és elhagyott uszályok sötétlettek a vizen. Lejjebb, az elevátorház épületóriása felé daruállvány acélszerkezete nyújtózott a parton. Külső szélére rá lehetett járni, mint egy hajóhidra, de a belső széle alatt a folyó mélysége örvénylett. Úgy gondolta a báró, eloszlatja Dobrai neheztelését, ha a kedve szerint beszél. — Legyen esze, kisasszony! Vehemens férfi az őrmester úr, nem szabad bőszíteni! A vézna nő kimeríthetetlen szívóssággal védekezett. Dobrai nem bírt vele, így hát leütötte. Megragadta és elvonszolta egy kavicsdomb mögé. Magára maradva ünnepélyesen az égre nézett Strahlendorf. Istenhez fohászkodott, arra kérte, nehogy tudomást szerezzen felesége az esetről, mert a féltékeny aszszony hűtlenséggel gyanúsítaná, pedig ő nem akart egyebet, mint kivégezni a nőt. A többihez neki semmi köze. — Szakállas! Hozzám! — hangzott a kavicsdomb mögül az őrmester parancsa. Hanyatt-homlok engedelmeskedett. A domb mögé szaladva meglátta a szakadt ruhájával bajlódó lányt, aki csúnya hangon szipogott, kétrét görnyedve remegett, majd távolabb támolygott, hogy ne a két férfi szeme láttára takargassa be meztelen ágyékát. — Bújj már bele a nagykabátodba! — mordult rá az őrmester. Köcben észrevétlenül intett a bárónak, hogy adja át a gumibotját. Strahlendorf ugyancsak észrevétlenül, de annál buzgóbb készséggel csempészte Dobrai kezébe az ütleget. Háttal állt a lány. Aléltan bújtatta karját a kabát ujjába. Ekkor sújtott le rá teljes erővel a gumibot. Úgy omlott össze, mintha semmi sem lett volna a nagykabátban. Arca a kavicsra esett, fekete haja szétterült. Dobrai megint lesújtott rá a gumibottal, majd a báróra mordult: — Dobd a Dunába! Strahlendorf fölnyalábolta az ájult lányt, ölben vitte a daruállványra. Ott erősen összemarkolta a kabát két szárnyát, meglóbálta a testet, hogy kellő lendülettel vethesse az örvények közé. A csobbanás helyét gyorsan betakarták a hullámok. Köcben elmúlt Dobrai részegsége. Tohonyán járkált a parton, megtalálta a lány egyik cipőjét, ezt is a folyóba dobta. Visszaadta a bárónak a gumibotot. — Senkinek egy szót se, megértetted? — Őrmester úr, becsületszavamat adom... — El is váron. Nekem csak így kell a nő. Ha ellenkezik. Most jól érzem magam. — Hála istennek, őrmester úr... Megint ugatott a kutya odaát Révfaluban. Dobrai ellenségesen hallgatózott, gyanakvón fürkészte a környéket. — Leléphetsz. Majd én jelentem Weinhoffernek a parancs végrehajtását. Alig fordított hátat az őrmesternek a szakállas báró, rettegés rohanta meg. Félt egyedül a sötétben. Az utóbbi hetekben, amikor kivégzéseket irányított és maga is rendszeresen gyilkolt, visszalopakodtak idegzetébe régi szorongásai. Egyszer kamasz korában, egyszer pedig felnőtt fejjel kísérelt meg öngyilkosságot. Mindkétszer felakasztotta magát, de először leszakadt vele a fogas, másodszor pedig az utolsó pillanatban vágták le a kötélről. Amilyen váratlanul zuhant az önkéntelen kétségbeesés periódusaiba, épp olyan váratlanul lendült át a féktelen önbizalom állapotába. S mivel élénken emlékezett súlyos depresszióira, rettegett a rettegés lehetőségétől is. Mintha kergették volna, futólépésben loholt irodája felé a kihalt városon át. De mihelyt a Kisfaludy utcába ért, s meglátta posztóló fegyvereseit, magára öltötte a marcona szigorúságot. Irodájában a késő esti órák ellenére virágzott a borzalmak ügyvitele. Nők, férfiak, öregek, fiatalok várakoztak halálos csendben a Wittman Mór üzletéből átalakított hivatalban. Mindannyiukat razzián fogták el a báró emberei. Tóth Veronika irgalmatlan gőggel ült az asztal mögött. Szívta a cigarettát a hosszú nádszipkából, sárgára szőkített haja nagyvilági pompával tornyosult rózsaszínűre sminkelt arca fölé. Mindenáron fiatalnak akart látszani, csak a tokája lébernyegével nem tudott mit kezdeni. Mögötte, az üzletből a hajdani bádogosműhelybe nyíló ajtóban pártszolgálatosok lebzseltek, közöttük a nyomorék Forradásos Kováccsal. Tóth Veronika kihallgatást vezetett. Az asztal, amely mögött ült, a szörnyűség émelyítő giccseivel volt ellátva. Koponya vigyorgott a fekete posztóval takart asztalon, a koponya egyik oldalán feszület, másik oldalán kiterített nyilas karszalag. Az asszony mögött a falon, szemben a bejárati ajtóval öles betűk ordítottak a plakátról : „Testvér, ki ide belépsz, így köszönj: Kitartás!” (Folytatjuk)