Kelet-Magyarország, 1983. augusztus (40. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-13 / 191. szám

Kiül HÉTVÉGI MELLÉKLET A pécsi Nemzeti Színház A Hazai és Külföldi Tudósítások 1821-es számában örökíti meg először a magyar színjátszás pécsi kezdetét, amikor is a Fejér megyei színtársulat kereste fel a várost. 1821-ből már színlapokat is őriznek, 1822- ben pedig már Dérynével találkozhatott a közönség a városban, aki Kilényi Dávid igazgatta társulattal szerepelt itt. A pécsi közönség őszinte örömére operákkal is felléptek, hiszen a püspöki zenekar tagjaiban képzett színészekre találtak. A nagy sikerek eredményeképpen 1826-ban ismét Kilényi igazgató, majd 1834-ben Baky Gábor társulatának ad otthont a város, kinek felesége, Király Teréz különösen népszerű. A színielőadásokat egészen 1840-ig magánházakban tartják. 1839 július havában lerakják a színház alapkövét, melynek felirata: „Egy negyedszázadig virító üdvös béke olajága szülte Thália oltárának első kövét egyesülve.” A színház igazgatósági tagjai között megtaláljuk a város nevezetes polgárait, így például egy tábla-, s főbírót, városi tanácsost, városi szószólót és egy „polgár”-t, Tart Ferenc személyében. Az első előadást az új színházban német társulat tartotta Schmidt Sándor igazgató vezetése alatt, de 1846-tól kezdve kizárólag magyar társulatoké a szó. Ez elsősorban Pichler Józsefnek, majd vejének, Oertzen Gusztávnak köszönhető, akik az 50-es években megvették a színház összes részvényeit, így a szerződtetett társulatok kiválasztásában döntő szavuk érvényre juthatott. A sűrűn Pécsre látogató híres magyar színtársulatok közül elsősorban Latabár Endréét kell kiemelnünk, az ő társulatának érdeme elsősorban, hogy a magyar nyelvű színjátszás és színi irodalom kiváló alkotásaival valódi élményt nyújtott a 48 után igaz, emberi szóra vágyódó közönségnek. 1860-ban már Prielle Kornéliát is Pécsen találjuk. Egymást váltják a különféle társulatok. Jelentős lépés, hogy Somogyi Károly igazgató 1895-ben félmillió forintnyi költséggel új, 1150 főt befogadó színkört építtet. Az ünnepélyes megnyitó ingyenes előadásán díszelőadással kedveskedtek a közönségnek. A két világháború között Pécs azon színházaink közé sorolható, melyek már 8—9 hónapos színházi szezont játszottak végig egy-egy évben, mely tekintélyes számú és lankadatlan érdeklődésű közönség jelenlétére utal. Őszi és nyári évadkiegészítésként a játszási szünetekben látogatták a társulatok Kaposvárt, Nagykanizsát, Mohácsot és Baját. A felszabadulás után időről-időre olyan színházi megmozdulásoknak ad otthont a pécsi színház, melyek a maguk nemében egyedülállóak. Pécs fogadta be az időközben világhírűvé vált Pécsi Balettet, mely Eck Imre vezetésével úttörő vállalkozása volt színházi életünknek. A Pécsi Balett társulata azóta szinte az egész világot bejárta izgalmas produkcióival. Pécs a magyar dráma felkarolásában is máig egyedülálló helyet vívott ki magának. Czimer József dramaturg kezdeményezésére a pécsi Nemzeti Színház köré a mai magyar drámaírók nemzedékei csoportosultak. A színház vállalta és vállalja az ismeretlen, elsődrámás szerzők felkarolását épp úgy, mint ahogy Illyés Gyula új drámáinak szinte minden évi bemutatását. Segítségére volt az is, hogy 1955-ben megnyílt a kamaraszínház, mely kiválóan alkalmas intimebb, meghittebb előadási formák kikísérletezésére. A színház nem csupán a magyar drámairodalom fellendítése terén rendelkezik elévülhetetlen érdemekkel, hanem azok ragyogó színvonalú színreállításával is, s nagy gondot fordít a fiatal rendezőtehetségek felfedezésére és foglalkoztatására is. Kádas István: Honfoglalás ni. Szégyellte magát, jaj de nagyon szégyellte. Az arca vörös volt, a szája fölött gyöngyözve ütött ki az izzadtság. — Hát ami azt illeti, nem lehet valami vonzó ! — gondolta, és tüntetően bújt bele a jegyekkel, menetrendkel, irattartókkal megrapsztalba. A férfi azonban mintha tudomást se vett volna a szégyenéről, átható tekintetével az ő tekintetét kereste, ezt még ha háttal álltak volna egymásnak, akkor is megérezte volna. — Lesz, ami lesz — gondolta —, és újra felemelte a fejét, és a szemébe nézett a férfinak. Fiatalnak látszott, az arca szinte fiús volt, azért mégis egészen másképpen nézett ki, mint ezek a tejfelesszájú, a gimnáziumból éppen csak kikerült kollégák, talán a mosolya miatt, amin látszott, egyformán otthon van ezen a poshadt pesti IBUSZ-kirendeltségen, s a legelőkelőbb párizsi szállodában. — Mit parancsol? — bökte ki magyarul a szinte kötelességszerű kérdést, pedig, ha nagyon összeszedi magát, egy-két szót ki tudott volna nyögni németül is, de úgy érezte, úgyis mindegy, csak még nevetségesebbé tenné magát, ha tovább erőlködne. Ha nem érti, menjen Zsuzsihoz, vagy Andreához, majd ők elcsevegnek vele, gondolta, és dacosan félrefordította az arcát, de csak annyira, hogy finom arcéle, amit már sokan megdicsértek, jól érvényesüljön, ha itthagyja is a férfi, azért tudja meg, mit veszít. Érezte, kezd magához térni. — Itt kellett volna kezdenem — gondolta. — Szél lánca van — mondta ai idegen hangsúllyal, hibátlan magyarsággal a fi, és a kezébe vette a lelógó keresztet. Hagyta. Túl bizalmasnak tetszett ez a mozdulat, de nem merte elutasítani. — Anyámnak is pont ilyen volt — mondta a férfi, s hanyag, ráérős mozdulattal odakönyökölt a pultra —, szegénynek — tette még hozzá szinte szégyenlősen. — Azért jöttem, hogy kivigyem magammal Miami Beach-be — itt megállt a beszédben, mintha észrevette volna, a kimondott helységnév milyen hatással van a lányra, szegény lélegzetet is alig kapott —, de már csak a temetésére érkeztem. Szegény anyám, fiatal korában nagyon szép volt, hasonlított magára, és ez a lánc, milyen furcsa, ugyanilyen lánca volt, csakhogy a kereszten gyémánt Jézus Krisztus, a kereszt lábánál Szűz Mária ... Szép volt... Valahol talán még mindig megvan ... — Szórakozottan kiejtette a kezéből a keresztet, és a lány arcába nézett, de nem volt ebben a nézésben semmi tolakodás, lemondás lapult benne inkább, mintha el akarna menni, hogy ne zavarjon. De hiszen nem zavar, kapott ijedten, két kézzel a férfi keze után a lány, hogy visszatartsa. — Hát volna egy perce számomra? — kérdezte hálásan, csodálkozó arccal a férfi. — Egy pillanat — mondta ,a lány, és nem törődve a hosszú sorral, ahonnan hangos megjegyzéseket eregettek utána, felállt a helyéről, és átsétált Zsuzsihoz, aki a körmét piszkálta méla unalommal. — Zsuzsikám, gyere át hozzám, amíg én kiugrom egy-két percre... csak ide ... vásárolni... — Jól van — mondta Zsuzsi, és gúnyosan elmosolyodott —, de előttem kár titkolóznod ... A presszó cigarettabűzös, kávéillatos délelőtti csöndje öntelten terpeszkedett el az asztalok között. Leültek az egyik sarokba. Arra számított, hogy a férfi most már heves ostromba kezd, nem ellenkezem túlságosan, határozta el, csak amennyire az illem megkívánja, még ha a szoknyám alá nyúl is, de a férfi csak a kezét fogta meg, azt is alig. — Ez meg mit akar — húzódott vissza ijedten a lány. Lehajtotta a fejét. — Legyen a feleségem! — mondta a férfi. — Elviszem innen. — Jó — suttogta a lány. — Hát akkor pecsételjük meg valamivel ezt a találkozást — mondta a férfi, és könnyedén, alig érezhetően szájon csókolta, aztán a kezébe vette a kis aranykeresztet, ami már megint kibukott a blúz alól. — Ha ide adja, ráforrasztatom azt a Jézust, meg a Máriát, amiről beszéltem, hogy addig is emlékeztesse rám valami... amíg ... — Köszönöm — mondta a lány, és lecsatolta a nyakából a láncot, és a férfi kezébe csúsztatta. Megfordult ugyan a fejében, mit mondok majd az anyámnak, de ilyen jelentéktelen apróságon most igazán nem akadhatott fenn. Otthon szélesen csapta be maga mögött az ajtót, harsányan köszönte, körülugrálta, összecsókolta az anyját, aki hiába zsörtölődött, nem tudta útját állni a jókedvének. Beült a szobájába, könyvet vett elő, de olvasni nem tudott, lebbent ki a nappaliba, az erkélyre, a konyhába, észre se vette, hogy már este van, csak arról, hogy szólt a televízió. Egyébként le nem ült volna eléje, annyira félt tőle, hogy így fog megöregedni, egy itthoni házasságban, eltompulva az egész napi munka, bevásárlás, főzés, mosás, gyerekek hurcolás okozta fáradtságtól lerogyva a televízió elé, nézve, amit elé löknek, nesze, itt van, zabáld, te hülye, de most már, hogy ennyire kívülről nézhette, úgy érezte, egyáltalán nem zavarja a képernyő bárgyúsága, az ostoba riporterek ostoba kérdései. A Kék fény ment éppen, betörők, tolvajok, kocsmai verekedők, útszéli kurvák, micsoda szerencsétlen népség, már éppen fel akart állni, hogy tovább menjen, ennél még a legrosszabb könyv is többet ér, gondolta, amikor váratlanul feltűnt a képernyőn az irodabeli férfi arca. Á, csak tévedés lehet, gondolta, s indult kifelé, de fél füllel azért hallotta, mit mond a riporter, veszélyes szélhámos, orvosnak, ügyvédnek adja ki magát, és egyedülálló, védtelen nőket szemel ki magának, akiknek házasságot ígér, ennek örvén pénzt, ékszereket csal ki tőlük, és aztán odébb áll, a rendőrség kéri a károsultakat, hogy jelentkezzenek a ... Berohant a szobájába, hasra vetette magát a heverőn, nem mozdult. Fel volt háborodva, nem hitt a tévének. Miért csinálják ezt, miért? Egyetlen rendes emberrel találkoztam ebben a büdös életben, azt is börtönbe akarják csukni, hát nem, az én feljelentésemet várhatják, én nem leszek a cinkosok, én nem, az egyszer biztos. Jaj, csak ne fognák el, jaj, csak sikerülne egérutat nyernie, akkor biztosan elvinne, hát persze ... Miami Beach-be... Micsoda kicsinyes, pitiáner ország, alig várják, hogy feltűnjön egy igazi férfi, rendőrökkel üldöztetik, börtönbe csuknák, csak azért, mert különb náluk, hogy ne legyen feltűnő a saját közönségességük, butaságuk, hogy szabadon és önhitten garázdálkodhassanak tovább. 1983. augusztus 13. ) Trencsényi Imre: Ordastörténet — Csak nézem-nézem, ki zavarja fel a vizet. Hát te vagy az?! — Bocsáss meg, ebben a pillanatban érkeztem, még nem is érinthettem ... — Nyisd ki a szemed! Ez neked nem zavaros? — Csakugyan, mintha kissé zavaros lenne. De láthatod, hogy én még véletlenül sem tehettem, hiszen lejjebb is állok nálad. — Még hülyének is nézel? Összezavarod a vizemet, aztán megkerülöd a sziklát, hogy lentről vigyoroghass a pofámba? — Dehogy vigyorgok! Hidd el, nekem a legkínosabb. Mondd, miért tenném, hogy miután szomjamat oltottam, és el is kerülhetnélek, visszajöjjek ide? — Most szóltad el magad! Tehát ittál, és el is akartál kerülni, mert tudod, hogy bűnös vagy. — Hiszen ha el akarlak kerülni, azt gondolod, nem sikerült volna? — Szóval akkor jársz túl az eszemen, amikor te akarod? — Dehogy akarok én a te eszeden túljárni! Csak ... — Igazán kedves vagy! Mit akarsz egyáltalán, ha szabad kérdeznem? — Békességet! Semmi mást, csupán csak békességet ! — Békességet? Ezek után? ... Látni sem bírlak. Utálkozom, ha rád nézek. (A hímnek már a száján volt: „Ezen igazán könynyű segíteni”, de mégis sikerült türelmesebbre fogni a hangját, s így szólnia:) — Akkor még egyszer kérlek, ne haragudj, és engedd, hogy távozzam. — Igen? Azt hiszed, ilyen könnyen megúszod? Tönkreteszed az életemet, aztán egy pardonnal elszelelsz ? Hát nem és nem! Előbb elszámolunk! — Hallgatlak. De nézd, a víz most is zavaros, pedig jó ideje mindketten a parton állunk. — Ki tudja, mit hajigáltál bele? — Magam is ebből a patakból iszom. — Akkor meg mit hazudozol? — Én csak azt mondtam, hogy ennél a kőnél feljebb sosem jártam. De ha nem hiszel nekem, nincs más hátra, mint hogy másik patakot keresek magamnak. — Nekem meg itt hagyod ezt a mocskot! — Akkor keress te magadnak másikat! — Nem te fogod megszabni, merre járjak! Ott iszom, ahol nekem jólesik! — Maradjunk ennyiben. — Mented az irhád? Ehhez értetek! A másik meg csak üvöltözzön egyszál egyedül ebben a kőomlásos, kopár, ijesztő völgyben!... — Hát mit tehetek érted? — Itt mindenki csak saját magával törődik, legyen tele a bendője, a többi megdögölhet! Üvöltök a magánytól, érted?! Azt hiszed, nekem nem hiányzik a másik melege? Mit képzeltek ti?!... — ... Eddig nem így beszéltél... Miért nem ezzel kezdted? — Megint csak én? Mindenben, mindig én vagyok a hibás? Ti miért nem tudtok figyelmesebbek lenni? Azt hittem, különb vagy, megértesz, de te is csak olyan vagy, mint a többi!... — Nem! Dehogy! Én értelek!... Maradjak? .. . Elmenjünk a forrásig? Megnézzük együtt. .. ? — Azt hiszed, azzal minden megoldódik? — Hiszen a zavaros víz dühített fel. Te mondtad ... Indulunk? — Micsoda vízről beszélsz te? — Szerinted felzavartam az ivóvizedet. — Te még mindig itt tartasz? — Igen. Mert be szeretném bizonyítani... — Ne bizonygass te nekem semmit. — De igen. Mert nem akarom, hogy erről köztünk még egyszer szó essék! — Tudom, neked legjobb lenne, ha én befognám a pofámat. — Nem mondtam semmi ilyesfélét... — Csak gondoltál... — Nem is gondoltam, de szeretném, ha tárgyilagos lennél... — És megenném az efféle szánalmas kimagyarázkodásokat ... („Engem szeretnél te megenni” — villant át a másikon, és ezt nem is találta olyan tréfás gondolatnak, mert felborzolódott a szőr a hátán.) — Maradjunk a tényeknél. Te ott álltál a köveken, és kortyoltad a kétségkívül kissé zavaros vizet, amikor megjelentem én, nem tagadhatod, hogy alulról jövet. Éppen csak körülnéztem, mire te befejezted az ivást, megpillantottál, és rám ... megpillantottál, és megszólítottál ... — Mondd csak ki! Rád ripakodtam!... Rád ordítottam! Rád üvöltöttem, mert én egy ilyen őrült, bolond, elmebajos, üvöltöző bestia vagyok! — Nem mondtam egyiket sem. — Visszaszívtad, mert nem merted kimondani! Ugye, most lapulsz? — Mit válaszoljak? Ha azt mondom, nem félek, gátlástalan, pimasz, cinikus és elbizakodott vagyok. Ha azt mondom, félek, rossz a lelkiismeretem, és ki tudja, minek nézlek... Úgy forgatod a szavaimat, ahogy te akarod ... — Lassan kiderül, mi a véleményed rólam. No, mondd ki végre bátran! — Nem ítélkezem én feletted. Hányszor mondtam, nem akarok marakodni ... Nézd, itt kushadok előtted, így könyörgök hagyjuk békén egymást! — Azt elhiszem! Megfojtanál egy kanál vízben, ám hagyjuk békén egymást, mert én vagyok az erősebb! Rosszul számítottál. Ha már te is úgy gondolod, hogy vagy te, vagy én, legyen meg, aminek meg kell lennie!... — Itt a torkom, mit bánom én! Csak már egyszer vége legyen ennek a pokoli szócsavargatásnak!. . . A nőstényfarkas egy pillanatra visszahőkölt, de megsejtve, hogy további acsargásaira egyre fokozódó ernyedtség lesz a válasz, meg azt is érezve, hogy ez az utolsó alkalmas pillanat, fáradt fogcsattogtatással nekiesett ordastársának, hogy most aztán széjjeltépi...